Elvégre abban aztán látszólag tényleg semmi logika nincs, hogy az indie közönség zabálja egy porcelánarcú csaj hárfával kísért, nyolc-tíz perces, manírokkal teli dalait, amik tripla lemezen jelennek meg, és csakis egy egészen szigorúan körülhatárolt tudatállapotban élvezhetők. Az ominózus tripla lemez, a tavalyi Have One on Me (Newsom harmadik műve amúgy) ennek ellenére egy jó lemez, és ha elég ideig hallgatja az ember, rájön arra is, hogy mit keres és kit is alakít Joanna Newsom az indie műfaj játszóterén.
Ő a széplány. Míg az Animal Collective a kantáros gatyás fiúk gyülekezete, akik elképesztő várkomplexumokat építenek a homokozóban, Nathan Williams a Wavvesből a hülyegyerek, aki folyton mászókázik, és állandóan leesik, Bradford Cox (Deerhunter) meg a komoly fiú, aki ül a padon és olvas (satöbbi, satöbbi), addig Joanna Newsom a széplány. Ő az, akinek farsangra be sem kell öltöznie hercegnőnek; akinek derékig ér a haja és mindig ki van fésülve; köré gyűlnek a másodvonalas széplányok, hogy dicsfényéből nekik is jusson egy kevés; és neki szednek a legbátrabb fiúk kutyatejet.
Ehhez méltó módon delikvensünk fel is vette a szépcipőjét szombat esti müpás koncertjére (flitteres, elképesztően villogó darab volt, többé nem Lajkó Félix a hely lábbeli-királya legendás topánjával), kevésbé méltó módon pedig olyan rövid szoknyát is vett hozzá, hogy amikor bejött a színpadra, szinte hallhatóan felnyögött minden férfinéző. Persze Newsom már nem nyolc, hanem huszonnyolc éves, úgyhogy megtehette ezt is, és nyugodtan lehetett büntetlenül nyálat is csöpögtetni a láttán, szóval egyáltalán nem volt ez baj – de persze az összkép szempontjából nem is nagyon számított az egész. Abból a szemszögből két másik dolog számított.
Az egyik az volt, hogy kiderült: Joanna Newsom nem a roppant ellenszenves, orrukat fennhordó, beképzelt és modoros széplányok közé tartozik, hanem kifejezetten jóindulatú (bocsánat, de magam a lemezei alapján erről nem voltam feltétlenül meggyőződve). Mi több, módfelett vicces is: két dal között megdicsérte a MüPa mennyezetét, egyszer csak felkiáltott, hogy „úristen, tüsszenteni fogok”, aztán komikus rajzfilmhangon tényleg tüsszentett, amikor pedig a dobosa másnapi szólókoncertjét ajánlotta, javasolja, hogy gúglizzon rá mindenki a zenész nevére, de hagyjuk figyelmen kívül a meztelen képeket, csak arra koncentráljunk, hogy hol lesz a buli. Egyszóval a fellépés hangulata emlékezetesen derűs volt, Joanna Newsom meg végleg szimpatikus lett.
Maradt tehát még a másik kérdés, hogy mindez csak ahhoz kell-e, hogy felébredjünk a negyedórás dalok közt, vagy zeneileg is érdekes tud lenni ez az egész. Én például egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy a lemezen szerethető számok akár csak egy kicsit is bírhatók lesznek, de amikor a másodikként elhangzó Have One on Me tíz perce is hamar elillant, megnyugodtam. Egyrészt ugyanis Newsom néha idegpróbáló björkös nyávogásai és nyöszörgései élőben is hamar megszokhatók, másrészt nem a szuper törékeny tündérlány mítoszát építette a koncert, hanem önmaga hangulatát, ami azt jelentette, hogy minden kicsit vérbőbb és bombasztikusabb volt, mint lemezen.
A hat zenész együtt néha egy komplett nagyzenekar erejével szólalt meg annak köszönhetően, hogy vonósok és fúvós is volt a színpadon, a főszereplő pedig át-átült a zongorához is. Mindez már önmagában is elég komoly teljesítmény volt, de az egésznek a tetejébe az összes tag (!) piszok szépen énekelt, a dalok musicalszerű, vagy ha úgy tetszik, réges-régi mesefilmek betétdalait idéző gördülékenysége meg pláne ki lett domborítva. A legjobb pillanatokat így nem is igazán a finomságok okozták, hanem a dögösebb dolgok, mint mondjuk az Inflammatory Writ húzása vagy Andy Strain mindent mosó harsonaszólója, de persze azért a lágyabb témák is ültek. És úgy egyáltalán, nagyon egyben volt az egész koncert a nyitó Bridges and Balloonstól a Monkey & Bearen át a Peach, Plum Pearig: könnyen csúszott és egészen maradandó emlékeket okozott, pedig akár fordítva is lehetett volna.
Hogy nem lett, abban pedig a legnagyobb szerepe annak van, hogy Joanna Newsom ugyan tényleg játszik egy adott zenei színtéren egy adott szerepet, de valójában a zenészek 99 százalékával szemben igaza van abban, hogy nem kér a ráhúzott skatulyából. Ő ugyanis nem valakiknek alakít valamilyen karaktert, hanem tényleg az, akinek látszik: rettenetesen elrugaszkodik a dalaiban a földtől, viszont teljesen komolyan veszi, amit csinál, és nem hajlandó semennyi távolságot tartani a saját zenéjétől. Hogy ezzel le tud nyűgözni egy olyan közeget, ahol ez így együtt elvileg elképzelhetetlen, az nagy dolog, de az igazi érdeme nem ez. Hanem az, hogy igazából annyira nem is különleges figura, mint ahogy az elsődleges közönsége beállítja (pláne nem sellő és szirén és erdei elf, meg mittudomén, hogy még minek szokás nevezni), inkább csak egy nagyon, de tényleg nagyon jó zenész és dalszerző, akit bárki szerethet.