Megvásárolható:
JAMIROQUAI: Rock Dust Light Star
Részben szép, részben meg teljesen érthetetlen, hogy a Jamiroquai még 2010-ben is komolyabb érdeklődést tud kiváltani egy új lemezzel. Érthetetlen azért, mert amit játszik az együttes, az a maga idejében, 10-15 éve is elszomorító volt, szép meg azért, mert az viszont tény, hogy ezt az elszomorító valamit jobban játssza a zenekar, mint amennyire azt maga a stílus megengedi. Hogy a stílust hogyan nevezzük, azon persze hosszan el lehet vitázgatni, mert pontosan nem lehet belőni, hogy minek kell hívni ezt a tipikusan kilencvenes évekbeli langymeleg pop-funk-acidjazz-diszkó-akármi keveréket, de mindegy is. A lényeg annyi, hogy ez az a fajta zene, ami az igényesség álcájával feledteti, hogy híján van a valódi hangulatnak, magyarul modorosan üres.
A dolog másik fele mindenesetre tényleg az, hogy a hasonszőrű zenekarokhoz képest a Jamiroquai izgalmasan zenél, azaz nem felvizezi a hetvenes évek nagy funkelőadóinak zenéjét, hanem, mondjuk, felszódázza, más szóval némi spiritusz is szorul a dalaikba stílusos megoldások, ízes témák formájában. Hangulatot azonban sajnos ez sem teremt, és hogy a friss album, a Rock Dust Light Star ezen mennyire nem változtat, azt az bizonyítja, hogy már jó ideje a zenekarról beszélek, mert a lemezről nagyon nincs mit mondani. Persze lehet azon rugózni, hogy az elektrós kísérleteket ezúttal félretették, és közben mégis milyen diszkós a White Knuckle Ride, meg hogy itt-ott reggae-zni kezdenek, de ez akkor is csak a szokásos markáns középutasság, semmi több.
Meghallgatható és megvásárolható:
BRIAN ENO: Small Craft on a Milk Sea
Kicsit meglepő az e helyütt korábban már bemutatott két track ismeretében feltenni Brian Eno új albumát, mert míg az ismert számok meglehetősen zajosak, zaklatottak és ritmusközpontúak, a Small Craft on a Milk Sea összességében nem az. A két szóban forgó darab néhány hasonló szerzemény társaságában valahol a lemez közepe táján helyezkedik el, előttük és utánuk pedig jóval csendesebb, lebegősebb, (előre is elnézést a kifejezésért) ambientebb számok sorakoznak. Az ambient zene alapfigurájától persze ez sem túl meglepő, csak elsőre egy kicsit csalódásnak tűnik az egész, mert túl hagyományos – de hát éppen ezért kell meghallgatni másodszor is.
Akkor ugyanis már egy nagyon jó filmzene-szerű albumot fogunk hallani, aminek van egy általános, markánsan sötét hangulata, ezen belül pedig minden végletet megjár. A fentebb említett nyugtalan, erőszakos témáktól a sejtelmesen be- és kiúszó hangkollázsokon át a kifejezetten ijesztő neszekig tart a repertoár, és Eno két társával, Jon Hopkins-szal és Leo Abrahams-szel nem is ide-oda ugrál köztük, hanem organikus átmenetekben gondolkodik, amiből egy egészen furcsa hangulati ív születik. Ennek eredményeként pedig a lemez még a jobb film nélküli filmzene-szerű albumokra is rá tud ígérni, ugyanis nem lehet a kapcsán mindenféle „belső filmekről” hadoválni, hanem végre egyszer azt kell mondani: elképzelni sem lehet, milyen képsorokhoz illene ez az aláfestés.
A lemez teljes egészében meghallgatható az NPR weboldalán.
Meghallgatható és megvásárolható:
MONSTER MAGNET: Mastermind
Létezik rock and roll slágerek nélkül? Persze, csak az rossz zene. Vagy mégsem? Dave Wyndorf, a Monster Magnet dalszerzője-frontembere röhöghet a markába, ő ugyanis megcsinálta: új lemeze, a Mastermind egy kifejezetten erős pszichedelikus rock and roll album (stonernek légyszi ne csúfoljuk), amin a szó klasszikus értelmében vett ütős dal egy sem szerepel. Ne legyenek kétségei senkinek: nem erőlködésről van szó, hanem direkt van ez így, Wyndorf ugyanis egyszerűen túl okos figura ahhoz, hogy erőltesse a dolgokat, ha nem mennek. Ő most egyszerűen ilyen lemezt akart, ahogy annak idején is direkt az ellenkező irányba indult el a nyúlósabb, pszichedelikusabb God Says No-val, miután a slágeres Powertrip albummal bekopogtatott a mainstreambe.
Túl sok újat egyébként már nem mutat, de ez is szándékos: elöljáróban azt ígérte, hogy tobzódni fog a saját mániáiban, az érdekes hangzásokban meg a bluesos énektémákban, és pontosan ezt is csinálja. Éppen a makacssága az állásfoglalás, és elég markánsra is sikerül, mert a maga felségterületén hallhatóan kitűnően érzi magát, és van is még mondanivalója bőven: egy kellemesen masszív, terebélyesen hömpölygő riff-folyamot alkotott, aztán hanyatt feküdt a tetején, és ott lebegve röhög az egész világon, méghozzá teljes joggal. Mondanom sem kell, igen komoly rekreációs értékkel bír, ha néha feltesszük a Mastermindot, és követjük a példáját.
A lemez teljes egészében meghallgatható a zenekar Myspace-oldalán.
Letölthető:
CLINTON RHONE PRES. Jay-Z vs. Jimi Hendrix: Foxey Lady II
A jobb osztálykirándulásokon a nejlonzacskós hidegkaja-csomagba szokott jutni némi desszert is, úgyhogy kerüljön a mi zenei batyunkba is egy bonbon a végére. Jay-Z életműve régóta a mash-up műfaj legkedveltebb alapanyaga, keverték már a szövegelését a Beatles és a Radiohead zenéjével is, úgyhogy nem meglepő, hogy most Hendrixszel is összehozták. A Foxey Lady riffjére rapet pakolni egyébként annyira nem eredeti ötlet, mert Ice-T már jó 20 éve ellőtte a Body Countban ezt a poént (méghozzá elég ügyesen), de egyszer-kétszer azért ez a mostani verzió is meghallgatható.
A dal letölthető Clinton Rhone honlapjáról.
