„Ne tagadjuk, Strasbourgban, Brüsszelben és Berlinben valóban kettős mércével ítélik meg a magyar igazságszolgáltatás átalakításának dolgait: van egy minimalista megközelítés, mely arra szolgál, hogy egy ország megüti-e a béka fenekénél egy szinttel magasabban lévő minimumot, – véli a szerző – és van egy „európai uniós” mérce, amely azt vizsgálja, hogy az igazságszolgáltatás rendje kielégíti-e az uniós demokrácia belépő feltételeit. A Velencei Bizottság álláspontja röviden összefoglalva azt jelzi, hogy az első mércét teljesíti az ország, a magasabb mércével megítélt új rend viszont komoly jogállamdeficittel rendelkezik.”
Úgy véli az is kisebbfajta szégyennek tekinthető, hogy a Velencei Bizottságnak kellett majd kéttucat kifogást tennie az igazságügyi törvényekkel kapcsolatban, és nem a magyar alkotmányos fékek és ellensúlyok végezték el ezt. „Egy magára adó igazságügyi kormányzat számára nem állhatna elő olyan helyzet, hogy egy ilyen vesszőfutást éppen az igazságszolgáltatás ügyeiben kellene elviselnie.” És még nem vagyunk a végén, hiszen a Bizottság számára a kifogások lényegére reflektáló megoldások egyike-másika még mindig nem fogadható el. Erről senkit sem sikerült meggyőzni.
„De minden komoly ember számára világos, hogy ebben az esetben olyan karóhoz köti az ebet a magyar kormány, amely egy sánta kutyát sem tudna megtartani” – véli Hanák, s még hozzáteszi: „Ha olyan jogászemberek, mint Martonyi János vagy Navracsics Tibor azt gondolják, hogy ezek a megoldások elfogadhatók egy olyan testület által, amely komolyan veszi a bíró függetlenséget, (…)minden realitásérzéküket elvesztették a lojalitás oltárán.”
És fölveti Hanák: vajon mit szólnának, mit tennének a döntés körül hangadó és bábáskodó potentátok, ha történetesen egy szocialista parlamenti többség hozna hasonló törvényeket a felsőbírák tíz százalékának nyugdíjazásától a bírói hivatal vezetőjének jogköréig, a büntetőügyek kezesebb bírósághoz való áthelyezéséig. „Aligha tévedek, ha azt sejtem: világgá harsognák, hogy itt a komenista restauráció, az önkény és kény uralma.”
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)