Egy pragmatikus gondolkodású néző a következő kérdést tette fel az egyik amerikaifutball-mérkőzés tévéközvetítése alatt: miért van az, hogy Amerikában a bajnokság szeptemberben kezdődik, s a szezonnak hóban, fagyban, hidegben van vége? Miért ne lehetne ezen változtatni, s például áttérni a tavaszi-nyári menetrendre, amikor nemcsak a szezon elején, hanem annak egész időtartama alatt szép időben játszanák a mérkőzéseket.
A riporterek válaszul a hagyomány szerepét emelték ki: történetesen az NFL mérkőzéseit 1920 óta ugyanabban az időben, tehát szeptemberben kezdik, s ha a befejezés egy kicsit ki is tolódott, lassan száz éve a tél kellős közepére esik. Továbbá a szeptemberi kezdés igazodik más sportágak igényeihez: a tavasz Amerikában a golf szezonja, s ugyancsak ebben az évszakban érkezik döntő szakaszába a jégkorong és a kosárlabda. Gondoljunk bele: micsoda hagyományokat borítana fel, ha egyszer csak ezt az egész rendszert megmozdítanák. A hagyománynak ereje van, s ezzel illő számolni.
Retrográd kontra haladó
Miért juthatott eszünkbe mindez? A hagyományoknak a magyar politikában meglehetősen mostoha szerep jut, a hagyomány fogalma, ha egyáltalán szóba kerül, negatív.
Vegyük csak a hazai pártversenyt, amelyben ismerünk „hagyománypártoló” (értsd: retrográd) és „hagyománytagadó” (értsd: haladó) pártokat. Unalomig ismerjük az olyan megközelítéseket, melyek szerint a múlt és a jelen/jövő áll egymással szemben, s e kettőségben mi más jelenthetné a katarzist, mint a „jelen” haladó erőinek győzelme a „múlt” visszahúzó erőivel, az újítás a hagyománnyal szemben.
Szögezzük le: abban kétségkívül van eltérés a magyar pártok között, hogy külön-külön mit gondolnak a múltról, s abban is, mit utasítanak vagy fogadnak el abból. Leegyszerűsítve – és a közelmúltból véve a példát – azt láthatjuk, hogy a magyar jobboldal jelentős affinitást mutat a két világháború közötti korszak bizonyos politikai hagyományához (például a Klebelsberg-féle kultúrpolitikához), míg a magyar baloldal szőröstül-bőröstül elveti az egész „Horthy-korszakot”. Ilyen optikából nézve valóban múlt és jövő hadakozik itt egymással. Csakhogy – s a dologban ez az érdekes – hiába viseltetnek felettébb eltérően az adott korszakot illetően, van, ami mégis összeköti őket. Nevezzük ezt közös magatartási hagyománynak.
Vegyük csak a jól ismert népi-urbánus vitát a harmincas évekből. A téma egy magyar szakértője joggal állapította meg jó két évtizede: ebben a vitában nem az egyik vagy a másik szereplő képvisel „téves” irányt, hanem mindketten együtt. Mély és bölcs megállapítás, amit úgy is mondhatnánk: „magyarkodáshoz” bizony nem elég az egyik fél (akiről rendszeresen megállapítja a másik, hogy „magyarkodik”); ehhez két fél kell, s az is benne van a pakliban, aki velejéig európainak hiszi magát.
Népi kontra urbánus
Miért is? Azért, mert ahelyett, hogy magatartásával eltérítené lesajnált riválisát „magyarkodásáról”, ellenkezőleg: még inkább belehajszolja abba őt. És persze magát is. S ezzel ketten együtt tartják fenn azt a magatartási hagyományt, amely így együtt már nem paralel az európaival.
Sajnálatunkra, nem elégedhetünk meg annyival, hogy nyugtázzuk: az egyik párt „múltba fordul”, a másik meg kizárólag a jelen kihívásaira koncentrál. Ugyanis a felszíni eltérés mellett fontosabb a lényegi hasonlóság közöttük: együttesen fenntartanak és továbbörökítenek egy hagyományt.
Ha ezt az 1990 utáni demokráciában újra elevenné váló hagyományt nézzük, meg kell állapítanunk: a Fideszt és az MSZP-t voltaképp nem is olyan éles határ választja el egymástól: mint anno népiek és urbánusok, most új jelmezek és kellékek között, de lényegében ugyanúgy viszonyulnak egymáshoz, mint elődeik, s ezzel kalodába is zárják egymást. Ebből az aspektusból tehát már nem csupán a Fidesz áll a hagyomány „pártján”, már nemcsak ő az, aki „vissza akarja forgatni” az idő kerekét, hanem ellenfele is, noha öntudatlanul. Ketten együtt teszik a magyar politikát képtelenné a lényegi változásra.
Vagyis egy majdnem olyan erős hagyománnyal van dolgunk, mint amilyen az amerikai futballban a szeptemberi kezdés. Ott szeptemberben mindig újrakezdik, s február elején mindig lezárják. A hazai pártversenyben legalább ilyen erős hagyomány, hogy a mai kor népijei és urbánusai, ha más logókkal is, de újrajátsszák a régi s már akkor sem túl termékeny küzdelmeiket. Lehet, hogy a dolgok így vannak a helyükön, s nem is nagyon kell másnak lennie a hazai politikának? Vagy lehet, hogy a hagyomány sokkalta erősebb, mint a megújulás állandóan megfogalmazódó reménye?
