Ugye mindenki olvasta Nick Hornby legendás regényét, a Pop, csajok, satöbbit? Vagy legalább látta a belőle készült filmet? Ha nem, érdemes pótolni, ha igen, érdemes újranézni, vagy –olvasni. Nem csak a főhős elfuserált nőügyei miatt, hanem a korrajz okán is, amit Hornby lefest. Úgy tűnhet ugyanis, hogy a kis lemezboltok, illetve az azokban böngésző (élő?) fura arcok világa már a múlté, akárcsak a kommersz zeneüzleteké is, amelyekben mozdulni sem lehetett, ha megjelent egy-egy sikervárományos album. A lemezpiacot évről évre – miután megjelennek a legfrissebb adatok – eltemetik, a híreket pedig az egykori megélhetésüket sirató zenészek és frusztrált jogvédők kommentálják. Tényleg ennyire siralmas a helyzet?
Ha a számokat nézzük, igen. 2011-re 35 százalékot esett az eladott hanghordozók száma: összesen 2,44 millió példány kelt el a boltokban, míg egy évvel korábban 3,75 millió – közölte a MAHASZ. A legtöbbet az X-faktoros énekesek lemezei fogytak; érdekes, hogy cédéfronton a külföldi sztárok (Adele, Lady Gaga) képtelenek voltak áttörni és felkerülni a top10-es listára. A trend természetesen nem meglepő. „A mélyrepülés valamikor 2003-2004 környékén kezdődött el” – meséli a Hír24-nek Oroszi Iván, a Musicland használtlemez-bolt vezetője. „2008-ban már csak pislogtunk, amikor megláttuk a számokat. A lejtmenet azóta is tart.”
Villámkoncertekkel a független kisboltokért – kattinson a képre a galériáért!
Fotók: Neményi Márton
Oroszi szerint ugyanazt tapasztalják, amit az új albumokkal kereskedő boltok. Az ezredforduló után, amikor terjedni kezdett a szélessáv és ezzel együtt a fájlmegosztó szoftverek, sokan feladták a zenevásárlást és megváltak cédéiktől, ám a vevők ettől még nem álltak sorba értük. „Ma már csak azok a harmincas-negyvenesek vásárolnak cédét, akik fiatalon azt szokták meg, hogy ha zenét akarnak, elmennek a boltba és megveszik.” A bakelitkorongok viszont meglepően jól fogynak, „már csak az életérzés miatt is, divatos most a régi hanglemez, és vannak, akik a jellegzetes hangzásvilághoz is ragaszkodnak.” A Musicland vásárlói köre egyébként nagyjából állandó, „vannak új arcok, de a többség törzsvásárló”.
Nemzetközi szinten egyébként jobb, vagyis kevésbé rossz a helyzet. Tőlünk nyugatra, Amerikában, Nagy-Britanniában éves szinten 12-15 százalékos visszaesést mérnek, úgy, hogy ott eleve jobbak az adatok: Magyarországon átlagosan minden negyedik lakos vesz évente egy lemezt, a tengerentúlon pedig majdnem mindenki. Igaz, az online piac tavaly itthon is robbant: 2010-ben összesen 37 millió forintért vásároltunk zenét az interneten (ez már akkor is a piac 80 százalékának felelt meg), 2011-ben pedig szinte forintra pontosan százmillióval többért, 137 millióért. Elgondolkodtató, hogy ezt a pénzt szinte mind arra költötték a vásárlók, hogy legálisan letölhessenek egy-egy számot, a 137-ből csupán 17 milliót hagytunk ott teljes albumokra.
Ettől függetlenül legyőzhetetlennek tűnik az illegális fájlcsere: az összes letöltött zene 95 százalékát így szerzik meg a felhasználók a Nemzetközi Hanglemezipari Szövetség adatai alapján. A hagyományos lemezpiacban érdekelt kiadók és a százezres eladásokhoz hozzászokott zenészek persze mentenék, ami menthető. Ákos például, ha szóba kerül a téma, rendszeresen elmondja, hogy az album bizony termék, amelybe munkát, pénzt fektettek az alkotók, a kiadó pedig szintén pénzért gyárja, terjeszti és hirdeti, ugyanolyan joggal várják tehát, hogy a hallgató fizessen érte, mint bármely vállalkozás, amely szolgáltatást nyújt. Eközben azonban egyre több letöltéspárti (akár az ingyenes letöltést sem elvető) zenész bukkan fel, talán a leghangosabb a táborból Vörös András, a Superbutt nevű rockcsapat frontembere, aki szerint az internet már csak ilyen liberális dolog, elterjed, aminek el kell terjednie.
A letöltött zenék 95 százaléka illegális; a fiatalok 98 százaléka szerint jól van ez így.
A zene ebben az új világban már a közösség (és a szélessáv) erejével, magától találja meg közönségét, a kiadóknak pedig ideje lenne alkalmazkodnia ehhez – hangoztatják a letöltéspártiak. Vannak, akik szerint maga a lemez már csak egyfajta „bónusz” szolgáltatás, eszköz a hallgatók megnyeréséhez, a hangsúly az élő koncerten, a bulin van – és persze az azokból származó bevételen. Egyre többen döntenek úgy, hogy profi stúdióalbumaikat ingyen, vagy önként vállalt összegért teszik letölthetővé a neten, külföldiek (Radhiohead) és magyarok (Realistic Crew) egyaránt. Logikus: ha egyébként sem hajlandóak megvenni őket a hallgatók, akkor legalább az általuk jóváhagyott minőségben élvezzék a zenét. „Én is a telefonomon hallgatok zenét, egyszerűen kényelmesebb így” – zárja rövidre a vitát a musiclandes Oroszi Iván. „A fiataloknak már ez a természetes. A minőségvesztésről pedig annyit, hogy a cédéminőség reprodukálható, de az mp3 is megfelelő, a különbség már nagyon keveseket érdekel.”
A kiadók és a kiadópárti zenészek az árral szemben úsznak: úgy próbálják meggyőzni a legális zene öröméről a tizen-huszonéveseket (ők hajlandók legkevésbé hanghordozót venni, sokan már a cédét is legfeljebb látásból ismerik), hogy tudják: illegálisan percek alatt letölthető bármi, még azok a ritkaságok is, amelyeket ha akarna, sem tudna megvásárolni a közönség. És még a lelkiismerete is tiszta: egy tavalyi felmérés szerint a magyarok 90 százaléka semmi kivetnivalót nem talál az illegális zeneletöltésben; a fiatalok között ez az arány 98 százalék. A helyzet azért is ellentmondásos, mert az Artisjus szerzőijog-védő szervezet jogdíjat kap minden egyes megvásárolt üres adathordozó (cédé, DVD, merevlemez, memóriakártya) után, amely jogdíjat az üzletek természetesen a vásárlóval fizettetnek meg – a nagy kiadók lemezeinek ingyenes letöltése mégis illegális.
Az elemzések rendre kifelejtik a lemezboltokat. Ők ugyanúgy megsínylik a helyzetet, mint a kiadók és maguk a zenészek, akik még nyereséget várnak lemezük után. Különösen a kis boltok esetében kritikus a helyzet, már csak azért is, mert az ő létük nem csak a vásárlásról, hanem a közösségi életről is szól. Erre szeretné felhívni a figyelmet egy nemzetközi kezdeményezés, az évente megrendezett Record Store Day, illetve annak két magyar résztvevője, a Musicland és a belvárosi, a hőskor óta ijesztően apróvá zsugorodott Wave lemezbolt, amelyek a polcok közé ékelt, finoman szólva intim hangulatú villámkoncertekkel igyekezték becsalogatni a vásárlókat április 21-én és 22-én.
Hintőporos szőkítés és más izgalmak a Record Store Day-en. Kattinson a képre!
Természetesen nem az ötszörös platinalemezeseket kérték fel, inkább helyi értékű sztárokat (Frenk, Carbonfools), így aztán főleg azok jöttek, akiket egyébként is érdekel ez a fajta zene, vagy egyszerűen csak szeretnek lemezboltban lógni. Ettől függetlenül jó érzés volt látni, hogy, ha a tönk szélén is, de azért élnek a kis lemezboltok, akárcsak törzsközönségük, a megszállott arccal órákig böngészni képes, jellemzően borostás-pulcsis őrültek.
