A Duna Plazában találkoztunk – merthogy épp ott árulja a könyveit. Amúgy több mint másfél évtizede ezzel foglalkozik: könyvet ír, kiadja, árulja, dedikálja. Az interjúban a könyvpiac mellett szóba kerül,
- hogy mit érezhetett Natália apja, Nagy Bandó András, amikor meghallotta tőle a Spermadalt és A Bombanőt.
- Hogy miként reagáltak a Zeneakadémián ülő nézők a „Mindjárt hányok” refrénre,
- hogy mi köze ennek a refrénnek Bródy Jánoshoz,
- hogy mit szóltak a castingolók, amikor a Csinibaba szereplőválogatásán Natália fejhangon szavalt el egy abszurd gyerekverset,
- hogy miért baromság a politikai korrektség és az óvatoskodás a humorban, avagy mi volt a gyereksintér-szolgáltatás, és mi történt Graham Chapman hamvaival.
∗
Írtál három könyvet, tizenhét éve árulod a kiadványaidat – te választottad a könyvkiadást vagy a könyvkiadás választott téged: mennyire volt egyértelmű ez az irány a karrieredben?
Amikor megírtam az első mesém, A Nap születésnapját, a férjemmel úgy döntöttünk, hogy magánkiadásban jelentetjük meg. Amikor azt láttuk, hogy a könyvesboltokban elvész a rengeteg kiadvány között, úgy döntöttünk, mi is árulni fogjuk. Elkezdtük járni az országot, és hamar kiderült, hogy a dedikálásokon jóval több könyvet tudunk eladni. A vásárlók örültek, hogy személyesen tőlem veszik meg a könyveket, én meg annak örültem, hogy azon túl, hogy eljut az olvasókhoz, még meg is élünk belőle.
Nem tűnik rossz döntésnek, figyelembe véve, hogy a három könyved több mint 200 ezer eladott példánynál jár. Az is motiváló tényező, hogy így személyesen találkozhatsz a rajongókkal?
Amikor először álltam ki az asztalom mellé a dedikálásokon, megdöbbentett, hogy mennyien emlékeznek rám. Ez 2008-ban volt, tehát több mint tíz évvel a L’art pour l’art-időszak és nyolc évvel a Csinibaba után. Amikor megismertek, sokaknak szürreális volt az élmény, alig hitték el, hogy élőben találkozhatnak Evettkével, Irénkével és Mancikával. Aztán, amikor A Nap születésnapja népszerű lett, sokan már a könyveim miatt jöttek vissza.
Ha egész nap árulsz és dedikálsz, mikor írod a könyveket?
Nem folyamatosan írok, inkább ötletgyűjtögetős típus vagyok. Amikor a L’art pour l’art-ból eljöttem, egyedül maradtam, kicsit rá is voltam kényszerítve, hogy magam találjam ki a hogyantovábbot. Először a Csinibaba sikerén felbuzdulva felénekeltem egy lemezt a hatvanas évek dalaiból, aztán leírtam az összes olyan ötletemet, amik már korábban is kavarogtak a fejemben. Jólesett írni, de sosem voltak írói ambícióim. Viszont, amikor A Nap születésnapja összeállt egy történetté, eszembe jutott, hogy talán nem csak engem szórakoztathat, hanem esetleg másokat is; megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha kiadnánk. Ez 2007-ben volt. Másfél évvel később a Lufimese is megjelent, A szénanáthás ló pedig tíz évvel később.
A Nap születésnapja meglehetősen komplex csillagászati tudásról tanúskodik. Szükség volt szakértő bevonására, vagy van asztronómiai előképzettséged?
Mindig lenyűgözött az univerzum és a Földön kívüli élet lehetősége. Előképzettségem nincs, csak érdekelt a téma. Innen jött a mese ötlete is: egyszer egy csillagászati albumban olvastam, hogy 4 és fél milliárd évre becsülik a Nap korát, és beindult a fantáziám: vajon hogyan ünnepelheti egy kerek évfordulós, 5 milliárd éves égitest a szülinapját, és valahogy egyből rímekben jöttek az ötletek. Korábban is szerettem versben írni. A rímpárokban leírt mondatokat összefűztem, és szép lassan összeállt a történet. Hogy a könyv siker lett, ahhoz Szűcs Édua illusztrációi is kellettek, az olvasóktól sokszor halljuk, hogy a rajzokat is nagyon szeretik.
Színésznőként kerültél a L’art pour l’art Társulatba, eleinte nem írtál jeleneteket. Mikor fordult ez át annyira, hogy most már leginkább az írásból élsz?
Inkább azt mondanám, hogy színészi feladatokra hívtak a társulatba, már kész színházi estekbe. Harmadikos gimnazista voltam; fel sem merült, hogy írjak. András, Miki és Robi (Laár András, Galla Miklós és Dolák-Saly Róbert – a szerk.) volt az első estek dalainak és a jeleneteinek a szerzője, pár évvel később Szászi Móni is bekapcsolódott, az ő ötlete volt, hogy a fiúk már meglévő figurái alkossanak családot, így született meg a Besenyő család. A legelső alkalom, amikor az írásban részt vettem, A bombanő című dal szövege volt – Laár ötlete volt a szám, megírta az elejét meg a refrént, de valamiért félbehagyta. Engem meg annyira felcsigázott a már meglévő szöveg, hogy pár strófával kiegészítettem. Így a dalt Andrással közösen jegyezzük, amire nagyon büszke vagyok. És amikor a Besenyő családhoz megtaláltam Evettke és Irénke karakterét, már könnyen tudtam az ő fejükkel is gondolkodni és a nyelvükön szólni.
Ha valamilyen fura okból még lenne névjegykártyád 2024-ben, íróként hivatkoznál rajta magadra?
Íróként biztosan nem, legfeljebb író-nikus nőként. Inkább előadóművész vagyok – az, hogy mesét is írok, abból következik, hogy ezekben a könyvekben folytatom az abszurdot. Nem vagyok hagyományos értelemben vett színésznő sem, humorista aztán meg végképp nem. Novák Péter a Holló Színházban szórakoztatónőnek titulált.
Járod az országot és dedikálsz – miket mondanak, akik felismernek?
A leggyakoribb, hogy azt mondják, „rajtatok nőttem fel”. Van, akinek a L’art pour l’art jelentette a gyerekkorát, fiatalságát, van, aki inkább a Csinibabára emlékszik szívesen, ilyenkor sokszor azzal jönnek, hogy itt van velünk „a csehszlovák kísérleti adás tartalék bemondónője”, azaz Mancika. Viszont, mivel már tizenhét éve dedikálok, van, aki meglátja A Nap születésnapja borítóját itt az asztalon, és arra mondja, hogy „Úristen, ezt gyerekként hogy szerettem”, tehát az a durva, hogy már nemcsak a Csinibaba a retró, hanem ez is.
Ami még a Csinibabánál is retróbb: a YouTube-on van egy felvétel a film szereplőválogatásáról, zseniális kordokumentum, Liptai Claudiától Gubás Gabiig rengeteg későbbi sztár látható benne fiatalon. És szerepelsz te is, egészen extrém előadásban, fejhangon szavalsz egy abszurd gyerekverset – sajnos pont az nem látszik, ahogy reagálnak a castingolók. Hogy reagáltak?
Világéletemben utáltam a felvételiket, minden ilyen helyzetben szorongok. Úgy emlékszem, az esélytelenek nyugalmával mentem oda, és inkább csak dacos lázadásból választottam ezt a visítós performanszt. Amúgy Seres Péter, a Satöbbi zenekar kortárs költőjének versét a színházi estjeinken rendszeresen szavaltam, a válogatás viszont egy elég kicsi helyiségben zajlott, az üvegtáblákat megrepesztő hangomat feltehetőleg ott még idegesítőbb volt hallgatni. Kicsit izgultam, úgyhogy nem emlékszem az arcokra. Tímár Péter egyáltalán nem nevetett, csak figyelt. Hogy mit gondolt, nem tudom. Kicsit még kérdezgetett, valamit mondtam magamról, aztán megköszönte, és eljöttem. Pár nappal később felhívott, és elmesélte, hogy először az Orczy-kerti terasz pincérnőjének pár másodperces szerepét szánta nekem, de aztán nem hagyta nyugodni a dolog, és egy éjszakán át gondolkodva úgy döntött, hogy bedob a mélyvízbe, és Manci szerepét bízza rám.
Mit adott neked a Csinibaba?
