Előre szólok, ez egy dühös cikk.
„Az egyházi ügyek száma százada a világinak, nincs ok arra, hogy kihegyezve az egyházi világ állíttasson pellengérre.” E szavak Semjén Zsolt egyházpolitikáért is felelős miniszterelnök-helyettes száját hagyták el múlt csütörtökön a Parlamentben, az igazságügyi bizottság ülésén, Sebián-Petrovszki László DK-s alelnök kérdésére. Semjén elmondta, hogy mindössze hét pedofil esetről tud az egyházon belül, miközben közel hétszázan ülnek pedofília miatt magyar börtönökben. „Miért nem a 693 ügyével foglalkozunk?” – tette fel a költői kérdést.
A KDNP-elnök lekezelő, fennhéjázó cinizmusát megszokhattuk, ő az, aki szembrebbenés nélkül nevezte kodifikációs remekműnek a sebtében összebarkácsolt 2012-es alaptörvényt, aki jóízűen felkacagott, amikor egy újságíró a kórházak elkeserítő állapotáról kérdezte, és az egyházi ügyekért felelős miniszterként képes volt azt kérdezni, mi köze neki az egyházi botrányokhoz. Nem időznék hosszan az emberi minőség elemzésnél, mert szomorú és haszontalan foglalatosság, a Semjén megnyilvánulásai alapján kirajzolódó politikai fenoménre viszont azt tudom mondani, ha ateista volnék, akkor kebelbarátja, Balog Zoltán mellett a KDNP elnöke lenne az, aki megerősítene a hitemben, hogy nincsen semmiféle isten.
Amit a számokról fontos tudni
Térjünk át Semjén szavainak lényegére, ami a következő: az egyházban kevés a pedofil, kevesebb, mint a világban.
Nem tudom, hogy a miniszterelnök-helyettes matematikus-e, vagy hogyan számolta ezt ki – ahogy a szavai hírét vettük, elküldtük erre vonatkozó kérdéseinket a hivatalába, várjuk a válaszát –, mindenesetre valószínűleg nem figyelt a halmazelmélet oktatásakor. Ha ugyanis tényleg volna megbízható adata arról, hogy összesen hét pedofil (katolikus?) pap van börtönben Magyarországon és 693 mindenféle egyéb foglalkozású gyermekmolesztáló, akkor sem lenne túl hízelgő ez az összehasonlítás, abban ugyanis biztosak lehetünk, hogy a társadalom kevesebb mint egy százaléka katolikus (vagy más felekezethez tartozó) pap.
De ezeknél az arányszámoknál is sokkal fontosabb lenne tudni, hogy a katolikus papok körében milyen arányú a kiskorúakkal szembeni visszaélés, illetve ami még fontosabb: a velük kapcsolatba kerülő gyerekek hány százalékát éri abúzus? E kérdésekre azért lenne fontos korrekt választ kapni, mert
- ha meg akarunk oldani egy problémát, érdemes tudni, hogy mekkora;
- a társadalomnak pedig joga, sőt kötelessége tudni, mennyire jelentenek veszélyt a kiskorúakra a gyermekekkel foglalkozó intézmények, például az iskolák, a gyermekotthonok, a sportegyesületek vagy épp az egyházak. (Van, ahol léteznek ilyen adatok.)
A kérdésekre a válasz korántsem egyszerű, már csak azért sem, mert a jelenséggel, bármily meglepő, a társadalom nem olyan rég szembesült.