Mickey Down és Konrad Kay az egyetemen találkoztak Oxfordban, ahol angol irodalmat, illetve teológiát tanultak, és ugyan érdekelte őket a filmezés meg a forgatókönyvírás is, fel sem merült bennük, hogy valamiféle kreatív karriert csinálhatnának. Úgyhogy miután megkapták a diplomájukat, azt tették, mint akkoriban sokan: elmentek pénzt keresni, és mindketten bankokban helyezkedtek el, leginkább azért, mert szép ruhákat akartak hordani, és nem volt jobb ötletük. Hamar kiderült számukra, hogy közük sincs a bankvilághoz: Down egy év után távozott, Kay három évig húzta a Morgan Stanleynél, míg végül egy nap a főnöke magához intette, és ezt mondta neki:
Napi tizenkét órát ülök melletted. Szerintem nagyszerű ember vagy. Nagyon kedvellek. Meghívnálak vacsorázni a családomhoz [amit meg is tett]. De egyértelműen te vagy a legrosszabb értékesítő, akivel valaha is találkoztam életemben. El kell, hogy küldjelek. Semmi személyes. Csak húzz el innen a picsába, és csinálj valami mást.
Kay pedig megfogadta a tanácsot és a mai napig hálás érte: csatlakozott Downhoz, aki már elkezdett dolgozni a tévés szakmában, és együtt fokról fokra jutva kerültek egyre közelebb a tűzhöz, végül 2016-ban az HBO lecsapott arra a sorozatötletükre, amely abban a közegben játszódott, amit maguk mögött hagytak, és amelyből aztán az Ipar (Industry) című sorozat is kiforrta magát.
Mivel Down és Kay nagyon fiatalon kapták meg a lehetőséget, hogy kvázi showrunnerként saját sorozatuk lehessen, szemlátomást menet közben lettek egyre magabiztosabbak, az Ipar színvonala pedig évadról évadra javul. A 2020 őszén bemutatott első évad (mely kapott egy kis lökést Lena Dunhamtől is, aki az első részt rendezte) még nem nagyon mert elszakadni magától a banktól és az ingerszegény irodai közegtől, a két évvel később bemutatott második szezon viszont bátrabban megtette ezt, és a most véget ért harmadik évad pedig már a brit üzleti-politikai szféra legfelső rétegeiig hatolva mutatott komplex képet nemcsak a szereplőkről, de a bennünket körülvevő világról is.
Az Ipar eredetileg néhány reményteljes fiatalról szólt, akik az egyetemről kikerülve a sorozat íróihoz hasonlóan a pénzügyi szektorban próbálnak szerencsét, méghozzá a fiktív londoni Pierpoint befektetési bankban, ám ők komolyan is gondolják: a manipulatív Harper (Myha’la Herrold, aki időközben elhagyta nevéből a Herroldot); a privilegizált és becsvágyó Yasmin (Marisa Abela) és a származása miatt komplexusos Robert (Harry Lawtey) végig velünk vannak a három évad során, és csatlakozott hozzájuk főszereplőként a már befutott Pierpoint-alkalmazott Eric (Ken Leung). Rajtuk kívül is tucatnyi karakter kerül hosszabb-rövidebb időre a középpontba, de az Ipar elsősorban ezt a négy ember követi, még akkor is, amikor esetleg elhagyják a Pierpointot, mely intézménye az első évadban még a sorozat valódi főszereplőjének tűnhetett, azóta viszont az egyéni sorsok kerültek előtérbe.
Az első évad után nem véletlenül jellemezték a sorozatot úgy, mint az Utódlás és az Eufória keverékét, hiszen elegánsan (vagy éppen pufimellénybe) öltözött és végletekig gátlástalan emberek fúrták egymást úgy, hogy közben minden második jelenetben levetkőzött valaki és előkerült egy vagy több csík kokain. Bár az Ipar esetében a szexjelenetek sokszor túl betegesek és nyomasztóak voltak ahhoz, hogy „eye-candy” funkciót betöltve vonzónak találjuk őket, és valóban hozzájárultak a karakterek bemutatásához, mégsem véletlen, hogy a következő évadokban már egyre kevesebb a szex és a kokó, ezzel egy időben pedig a sorozat minősége látványosan javult. Jót tett a sorozatnak az is, hogy nem zárták be az alkotók magukat a Pierpoint falai közé, és egyre jobban bővítették a cselekmény helyszíneit: ugyan a kereskedőtérben játszódó jelenetek remekül mutatták be ennek a közegnek a feszült, adrenalin fűtötte csúcs- és mélypontjait, de egy idő után csak repetitívvé vált volna az állandó üvöltözés, telefoncsörgés és drámázás. Viszont a vicces és tűpontos párbeszédek megmaradtak, sőt, ha lehet, még viccesebbek és még élesebbek lettek.
Az sem utolsó szempont, hogy az Ipar folyamatosan olyan kifejezésekkel és fogalmakkal dobálózik, amelyről a nézők többségének fogalma sincs, és ugyan nagy bravúrja a sorozatnak, hogy azért a lényeg (értsd: ki akar épp kiszúrni kivel) ennek ellenére is érthető, segít rajtunk, hogy kevesebbszer kell megpróbálni felfogni ilyen párbeszédeket:
– Shortolhatnánk a kábelt.
– Mi a cél és a végpont?
– 1,25 és 1,35.
Bár Down és Kay maguk is bevallják, hogy nem volt hibátlan az első, de még a második évad se, ahhoz már kezdetben is értettek, hogy hús-vér karaktereket teremtsenek, még ha mindegyiküket ellenszenvesnek, sőt, visszataszítónak éreztük is. Később azonban újabb és újabb rétegek kerültek ezekre a figurákra, és elkezdtünk értük szorítani – igen, még a szociopata Harperért is, aki lassacskán beleillik a Don Draper és Walter White fémjelezte nagy antihősök sorába. Azt is látjuk ugyanis, hogy sérült és mázsás súlyokat cipelő emberekről van szó: az új évadban például Yasmin és a fehérgalléros bűnöző apja nyugtalanító viszonyát bontja ki jobban a sorozat, mint ahogy megismertük már a többiek hátterét is. Szimpatikusak ettől még nem lettek, mégis már legalább sajnálni lehet őket, ami nem lebecsülendő.
Az Utódlás, A Fehér Lótusz és a többi hasonló hangvételű sorozat illetve film után már nem számít különösebben újnak, hogy az Ipar is maró gúnnyal mutatja be a szupergazdagokat, de talán még az említetteknél is sötétebb és cinikusabb világképpel rendelkezik – ha úgy tetszik, ez a sorozat már azoknak a milleniál verziója. Ez abban is meglátszik, hogy egy-két szereplőben még maradt némi idealizmus (leginkább a munkásosztálybeli gyökereit megőrző Robertben), miközben a sorozat által ábrázolt világ könyörtelenül leszámol az illúziókkal. Az új évadon végigvonul az a motívum, hogy a „fenntartható”, „etikus” álca alatt ugyanaz a jól ismert kapitalizmus rejtőzik, hiába festik zöldre. Néha kicsit még didaktikussá is válik a sorozat („Pont leszarom, ha Velence víz alá kerül 2070-ben” – mondja az évad talán legijesztőbb figurája, az old money-t képviselő, nagy hatalmú Otto Mostyn), de a fentiek miatt ez még elnézhető neki.
És míg az elején kicsit akár közhelyesnek is érezhettük „a kokós brókerek” ábrázolását, erre az évadra már sokkal összetettebb a kép. Ami viszont feltűnő, hogy Down és Kay sokkal bátrabban nyúlnak mindenhez, és ebben az évadban tulajdonképpen szétrombolnak a hősiek körül mindent. Rögtön az első részben annyi dráma, feszültség és tragédia történik, ami más sorozatoknak maximum a fináléjába fér csak be, és ezt még képesek tovább fokozni. Megengedik maguknak, hogy egy teljes epizódot szenteljenek egy mellékszereplőnek, az amúgy rendkívül szórakoztató, és sokszor csak a háttérben hallható Rishinek (Sagar Radia), mely epizódot nem véletlenül hasonlítanak a Csiszolatlan gyémánt című filmhez, és amely tényleg már a legfelső ligába katapultálja az Ipart.
Ebben az évadban tényleg folyamatosan képesek emelni a tétet az alkotók, és a befejezést látva kicsit meglepő lehet az információ, miszerint lesz negyedik évad is, mert viszonylag kerek ez a sztori így is, viszont az évadot látva már elhihetjük, hogy Down és Kay nehezebb feladatokat is képes lehet megoldani. Főleg, hogy láthatóan nem remegett meg a kezük akkor sem, amikor nem a pénzpiacokról, hanem személyes kapcsolatokról, egyéni gyengeségekről és sebezhetőségről kell újat mondaniuk. Az évadról pedig az is elárul valamit, hogy volt itt erektált pénisztől kezdve tenyérre fröccsenő spermáig nem egy explicit momentum, ám az HBO mégis egy olyan jelenetet akart kivágatni, amely ma már simán befér egy átlagos krimibe (szerencsére végül meggondolták magukat).
Az Ipar fejlődését az is mutatja, hogy az újabb évadokban egyre több ismert színész tűnt fel: a másodikban Jay Duplass alakított egy a covidon nyerészkedő befektetési alapkezelőt, a harmadikban pedig a Trónok harcából ismert Kit Harington és a Barryben feltűnt Sarah Goldberg kaptak szerepet – az előbbi egy kőgazdag családból származó, zöldenergiában utazó, elkényeztetett ficsúrt játszik, utóbbi pedig egy különösen ellenszenves portfolió-kezelőt. De még beszédesebb, hogy a sorozat indulásakor még ismeretlen főszereplői is befutottak menet közben: Marisa Abela Amy Winehouse-t alakította az énekesnőről szóló életrajzi filmben, Myha’la és Harry Lawtey pedig egyre több és nagyobb filmszerepet kap, utóbbi legközelebb Richard Burtont játssza ugyancsak egy biopicben.
De egyikük ázsiója sem nőtt akkorát, mint Mickey Down és Konrad Kay elismertsége. Talán csak A mackó robbant be ennyire a 2020-as években indult, és nem valami franchise-hoz vagy irodalmi alapanyaghoz, esetleg számítógépes játékhoz kötődő sorozatok közül, mint az Ipar, amelyet most már a BBC1 is a vasárnap esti főműsoridőben sugároz (Nagy-Britanniában a BBC-n látható a sorozat, az első évad még a BBC2-n indult). Nyilván túlzásnak tűnik, amikor a Mad Menhez vagy akár az Utódláshoz hasonlítják az Ipart – nincs ezeknek a klasszikusoknak a szintjén, viszont ezután az évad után már elhisszük, hogy egyszer akár még lehet is.
Ipar (Industry), 3. évad, 8 epizód, 2024, Max. 24.hu: 8,5/10
