Az 1940-es évek végére Kádár János a legfelső pártvezetés soraiban ült, miközben belügyminiszterként a közigazgatás egyik csúcsára jutott. Nem volt véresszájú, de meggyőződésből gyűlölte az előző rendszert, hitt az osztályharcban. Rákosi legszűkebb körének tagjaként egyfajta „bólogató Jánosként” ellentmondás nélkül elvégzett minden rá osztott feladatot. Részt vett a döntéshozatalban, és elfogadta a határozatokat, ezért pedig a Rákosi-korszak bűneiben tettestársként tekinthetünk rá.
Mindeközben magánélete felemásan alakult. Egy éven belül elvesztette azt a két embert, akikhez élete során a legjobban kötődött, az édesanyját és a testvérét, majd végre megnősült, és 37 évesen megkezdte önálló életét. Erről szólt sorozatunk előző része, amelyben a politikai indíttatású, koncepciós pócspetri-ügyben játszott szerepére is kitértünk.
Sorozatunkban történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, „pletykák” felgöngyölítésére is. A folytatásban továbbra is Dr. Krahulcsán Zsolt történésszel, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára tudományos kutatójával, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kutatási projektjének munkatársával beszélgetve a téma:
Ki is a belügyminiszter?
Rákosi Mátyás Sztálin politikáját másolva hirdetett harcot a pártbeli árulók felkutatására, így került célkeresztjébe Rajk László nem utolsó sorban azért, mert fajsúlyos politikusnak számított, aki autonóm, határozott személyiségként nem mindig rendelte alá magát szó nélkül az utasításoknak. Rákosiék először szovjetellenességgel vádolták, miniszteri működését pedig azzal kritizálták, hogy nem tisztította meg a belügyet a „horthystáktól”, illetve az ÁVO-ból hiányzik a „kellő harci szellem és vadászszenvedély”.
Első lépésként menesztették a tárca éléről – külügyminiszterré nevezték ki, ami a szovjet uralom alatt álló országban csupán formális poszt volt –, a helyére Kádár Jánost ültették. De miért éppen őt?
Az új seprű jól seper elve alapján a belügyminisztérium »megtisztítását« várták tőle, miközben tudták róla, hogy döntéseit nem szakmai, hanem politikai alapon hozza, engedelmesen végre fogja hajtani a pártutasításokat
– mondja a 24.hu-nak Krahulcsán Zsolt. Hozzáteszi: Oszkó Gyula visszaemlékezései alapján Kádárt végrehajtónak tekintették, karakter nélküli figurának. Egy anekdota szerint Déry Tibor egyszer az akkor már belügyér Kádár jelenlétében egy erdélyi értelmiségivel beszélgetett, és szóba került, hogy Rajk már nem belügy-, hanem külügyminiszter. „Jó, jó, de akkor ki vezeti most a belügyi tárcát?” – merült fel a kérdés, majd ahogy Déry tanácstalanul Kádárra nézett: „Ja, hát persze!” Nyilván kiszínezett történetről van szó, de jól jelzi a szürkeségét, súlytalanságát Rajk mellett.
Szakaszhatár Kádár életében
A világháború utolsó éveiben Kádár és Rajk nagyjából felváltva vezette a magyarországi kommunista mozgalmat, hiszen hol egyikük, hol másikuk ült éppen börtönben. Rajk jóval műveltebb, nemzetközi kitekintéssel bíró, komolyabb politikus volt, azt pedig Kádár mondta jegyzőkönyvbe 1954-ben, saját perújításakor, hogy nem voltak barátok. Rákosi aztán szóvá tette neki, szeretné, ha jó viszonyt ápolna vele, ezért ettől fogva többször is meghívta magához sakkozni, amiből 1948–49-re mégis majdhogynem baráti viszony alakult ki köztük.
A későbbi Rajk-per beleillett az akkori nagy, közép-európai kirakatperek sorába, amelyek „célja” a nacionalista, trockista elhajlás felszámolása volt. Valakiket tehát bíróság elé kellett állítani, Rajk népszerűsége és tehetsége okán válhatott bűnbakká, Rákosi ellenfelet látott benne, illetve a háttérben nagyon is felsejlett a moszkoviták és a magyarországi kommunisták hatalmi harca. Párton belüli leszámolások korábban is bőven történtek, ám Kádár életében ez egyfajta szakaszhatárnak számított:
Sokan úgy vélik, azért lehetett lelkes közreműködő, mert félt: ha nem Rajk, akkor ő lesz a kiszemelt áldozat. Borzalmas légkör uralkodott a Rákosi-korszak „fénykorában”, a hatalmi harcokban csak úgy hullottak a fejek: ki kiről mit mondott, hogyan viselkedett akár tíz évvel korábban, mikor, melyik kijelentése vagy tette fog visszahullani rá, netán igaztalanul. Megtapasztalta ezt maga Kádár is vastagon, 1951-es bebörtönzése után bevallotta, hogy megkönnyebbült, hihetetlen stressz szakadt le a válláról.
A verés nem törte meg Rajkot
Magára a perre visszatérve, Kádárnak már a legelső perctől dicstelen szerep jutott. 1949. május 30-án sakkozni hívta Rajkot a szabadság-hegyi pártüdülőbe, ahol úgy húzta az időt, hogy vendége már ne akarjon visszamenni a munkahelyére, hanem rögtön hazafelé vegye az irányt. Ott aztán Péter Gábor és kollégái várták, így biztosították a feltűnésmentes őrizetbe vételt.
Ezt követően Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Kádár János részvételével bizottság alakult a „Rajk-féle kémbanda” ügyeinek feltárására, illetve Kádár kapta a legkevésbé sem hálás feladatot: tájékoztatnia kellett a Központi Vezetőséget (KV) a nagy presztízzsel bíró külügyminiszter és „bűntársai” lefogásáról, az ellenük indult vizsgálatról. Sőt, részt kellett vennie Rajk vallatásán, mint valami kihallgatótisztnek.
Nyoma sem volt ebben jognak, törvényességnek, párteljárás volt azzal a különbséggel, hogy a vége nem pártfegyelmi lesz, hanem akasztás
– emeli ki a történész.
Jogilag nyilván nonszensz egy belügyminiszter a kihallgatószobában, ám Kádár bevetésének jó oka volt. Rajkot elsősorban 1945 utáni szervezkedéssel, kémkedéssel és az akkor szinte főbűnnek számító jugoszláv kapcsolatokkal vádolták, eleinte semmit nem volt hajlandó beismerni. Farkas Mihály honvédelmi miniszter ekkor elrendelte a verését, egy speciális csoport „vette kezelésbe” rendkívüli brutalitással: csak akkor hagyták abba, amikor úgy látták, alanyuk életveszélyes állapotba került. Fő kihallgatója, Károlyi Márton őrnagy így nyilatkozott: „Rajk továbbra is hangoztatta, hogy ő nem ellenség. Mire megverték úgy, hogy én még olyan verést nem láttam a hatóságon – pedig volt alkalmam egypárat látni”.
Décsi Gyula államvédelmis ezredes visszaemlékezése szerint „ott ült teljesen kikészítve és tönkreverve öt nappali és öt éjjeli kihallgatás után, de nem tört meg” – idézi a Kommunizmuskutató Intézet.
Kádár keményen és fölényesen viselkedett
Rajk László kemény ember volt, híresen jól bírta a kínzást, erőszakkal semmit nem lehetett belőle kicsikarni. Így aztán maradt az alvásmegvonást, pszichikai nyomást alkalmazó módszer, ennek részeként vetették be Kádárt, hátha „barátként”, egykori harcostársként rábeszéléssel, egyéb módon rá tudja venni a vallomásra. Pontosabban arra, hogy beismerje a vád képtelen állításait. A máig fennmaradt kihallgatási jegyzőkönyvből Huszár Tibor idéz Kádár János politikai életrajza című művében.
„Kádár: … Jó. Ide figyelj. Mondtam, hogy nekünk nem sok időnk van, egyet mondok. Te nem a mi emberünk vagy, hanem az ellenség embere vagy. Ezt jegyezd meg magadnak.
Rajk: Én kérlek titeket, hogy…
Kádár: Ne mosolyogj rajta, mert itt…
Rajk: Én nem mosolygok, kérlek titeket, hogy ne legyen tragikus tévedés.
Kádár: Álljunk meg. Ezt jegyezd meg magadnak: te nem a mi emberünk vagy, hanem az ellenség embere vagy. Ezt jegyezd meg magadnak. Másodszor, hogy ne legyenek semmiféle illúzióid, a mi pártvezetőségünk teljes egyetértésben van ebben a kérdésben. Megértettél engem? Itt a mi számunkra csak egyetlen kérdés van, hogy te vagy egy szerencsétlen flótás vagy-e, aki áldozatul esett az ellenségnek, vagy pedig attól a perctől kezdve, hogy a munkásmozgalomba lábad betetted, tudatos, konok és makacs ellensége vagy-e a munkásmozgalomnak? Ez az egyetlen kérdés, és erre kell a magatartásoddal válaszolnod. Megértetted ezt?”
Rajk nagyjából négy hétig bírta, majd tett egy zavaros beismerő vallomást, ennek tényét és tartalmát Kádár ismertette a KV-vel, úgy tűnt teljes mértékben azonosult az eredménnyel. A koncepciós kirakatperben a bíróság 1949. szeptember 24-én Rajk Lászlót és társait bűnösnek találta „népellenes bűntettért, kémkedésért, hűtlenségért, az imperialista hatalmak háborús terveinek elősegítéséért és a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésért”. Rajkot, Szőnyi Tibort és Szalai Andrást halálra ítélték, két vádlottra életfogytiglani, egyre kilencévnyi börtönbüntetést szabtak.
Kádár soha nem beszélt őszintén a Rajk-perben játszott szerepéről, így nem ismerjük a motivációit. Keményen és tőle szokatlan módon fölényesen viselkedett ez ügyben még a pártbeli kommunikációjában is. Tisztában volt azzal, hogy az egész kitaláció, a vádak hamisak, ám számára a párt volt minden, párt nélkül ő maga sem létezhetett – ez lehetett az egyik erős motiváció. A másik pedig a félelem, aki ugyanis gyengeséget, „megingást” mutatott, könnyen maga is célkeresztbe kerülhetett. És épp Rajk akasztása után vált számára világossá, hogy Farkas Mihály „elkezdett ellenem is intrikálni Rákosi elvtársnál”.
Lemondással mentette magát
A mór megtette kötelességét, a mór mehet, vagy maradva saját hasonlatunknál, az új seprű tisztességgel kiseperte a belügyi szegmenst, és odébbállt. Pontosabban ok-okozati összefüggés nem mutatható ki a Rajk-per és Kádár távozása között, ám tény, hogy néhány hónap múltán, 1950 júniusában állítólag önszántából lemondott a miniszteri posztról. Mi állhatott emögött?
Valószínűleg menekült, nem akart Rajk sorsára jutni. Közvetlen közelről tapasztalhatta meg, milyen forró terep a belügyminisztérium, ezért lemondásával igyekezett megelőzni a bajt
– fogalmaz Krahulcsán Zsolt.
Nem tudjuk, mi lett volna, ha nem mond le, azt viszont igen, hogy utódja, Zöld Sándor élete tragikus véget ért. 1950. június 23-án vette át Kádártól a stafétát, majd egy év sem telt el, és az MDP Politikai Bizottságának 1951. április 19-én tartott ülése előtt Rákosi keményen kritizálta – közvetve Kádárt is. Szemére hányta, hogy az előző ősszel tartott tanácsválasztásokon több horthysta tisztviselő is bekerült az apparátusba, illetve a minisztérium személyi összetétele és a munka minősége sem javult. Egy régi ügyet is előhozott, miszerint Zöld jó barátságot ápolt az 1937–1938 folyamán népi írókat tömörítő Márciusi Front egykori tagjaival, a frissen őrizetbe vett Donáth Ferenccel és Losonczy Gézával.
Másnap a letartóztatására érkező államvédelmisek arról számoltak be, hogy Zöld Sándor a lakásán megölte két gyermekét, a feleségét, az édesanyját, majd magával is végzett. A tragédia pontos körülményeit nem vizsgálták, a részletek, indítékok máig ismeretlenek – talán nem járunk messze a valóságtól azt feltételezve, hogy a Rákosi-korszak pszichózisában a férfi pánikba esett a várható következményektől, elveszítette józan ítélőképességét.
Kádárra visszatérve: úgy tűnik, lemondási szándéka találkozott a pártvezetés érdekeivel. Ez az 1949-es év, majd az ’50-es évek eleje – főleg belügyi területen – már az őrületig vitt „éberség”, a túlfokozott bizalmatlanság időszaka volt. Ő menekülni akart, Rákosiék pedig amúgy is agilisabb, megbízhatóbb káderre kívánták cserélni.
A sorsát azonban nem kerülhette el, nem sokkal később a leszámolások rossz oldalán találta magát, és bár életét meghagyták, saját bőrén tapasztalhatta Rákosi módszereit – ezzel folytatjuk sorozatunkat.
