Van, hogy egy színésznek kijön a lépés. Összetorlódik néhány jobb szerep, sikerfilmek követik egymást. Van, hogy mindez észveszejtő sebességgel történik, áttörést hozva a pályáján. És van az, ami Jim Carrey-vel történt 1994-ben. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a teljes filmtörténetben is ritkaság, hogy egy színész ekkorát gurítson egyetlen naptári év leforgása alatt. 1994 januárjában az akkor harmincas évei elején járó Carrey még egy kevéssé ismert tévés komikus volt, 1994 decemberére viszont ő lett Hollywood egyik legnagyobb és legjobban fizetett sztárja, akinek a kegyeiért versengtek a stúdiók, és akihez a vígjátéki trendek is gyorsan igazodni kezdtek. A kitüntetett státuszhoz „mindössze” annyi kellett, hogy Carrey észveszejtő tempóban összehozza az idióta vígjátékok hollywoodi mesterhármasát, az Ace Ventura: Állati nyomozót, A Maszkot, valamint a Dumb és Dumber – Dilibogyókat.
Azt persze egyáltalán nem lehet mondani, hogy Carrey a semmiből robbant volna be a köztudatba, hiszen 1994-re már nagyon komoly színpadi és képernyős tapasztalata volt – a hollywoodi ranglétrát is már több mint egy évtizede próbálta megmászni a Kanadából érkezett komikus. A régi osztálytársak visszaemlékezései alapján tinédzserként sem lehetett vele bírni, az iskolában állandóan elvonta mindenki figyelmét a vicces pofákkal, amiket vágott. Komikusi keltetőjének aztán egyértelműen a standup-közeg bizonyult. Első fellépésére tizenhat éves korában került sor egy torontói klubban, ahol Elvist, James Deant, Charles Bronsont és más hírességeket személyesített meg. Kamaszos performanszára nem volt túl fogékony a klub nyersebb humorhoz szokott közönsége, ám Carrey-t a fújolás sem tántorította el: a 80-as évek elejére már Kanada-szerte jegyzett komikus volt, ezeket az otthoni sikereket meglovagolva pedig fogta magát, és 1983-ban átköltözött Hollywoodba, hogy megvalósítsa álmát, és immár az egész világot megnevettesse egyre vadabb és harsányabb poénjaival.
Innentől jött az a küzdelmes évtized, ami alatt fokozatosan bontotta ki – vagy inkább engedte szabadjára – komikusi stílusát, amit a később sokat emlegetett „gumiarc” terminusban lehet a legtömörebben összefoglalni. Ám a gumiarc mozgástere sokáig korlátozott volt, így kudarcban és elutasításban is bőven volt része. A standup mellett tévéműsorokba és filmekben is kapott kisebb-nagyobb szerepeket, amelyek közül visszatekintve szokás kiemelni az ötödik, egyben utolsó Piszkos Harry-filmet, a Holtbiztos tippet. Ebben Carrey egy drogos rocksztárt alakít, aki elég hamar csúnya véget ér, de előtte még üvöltözik egy sort Liam Neesonnel, aki akkoriban még szintén feltörekvő színész volt. Már itt is majd szétveti az energia, de ez az aprócska mellékszerep azért is érdekes tétel Carrey filmográfiájában, mert pályája során visszatérően parodizálta Clint Eastwoodot standupjaiban és filmjeiben – a 90-es évek közepének már befutott sztárjaként pedig egy szívhez szóló beszédben idézte fel, milyen sokat jelentett neki, hogy együtt dolgozhatott egyik példaképével az utolsó Piszkos Harry-filmben.
Egyedi stílusát az In Living Color című kultikus szkeccs-sorozatban tudta stabilan demonstrálni, ami 1990 és 1994 között futott a tévében, és Carrey a teljes öt évadon át a szereplőgárda egyik oszlopos tagja volt. A nézők körében különösen népszerű lett az égési sérülésekkel borított, habókos tűzoltó karaktere, Fire Marshall Bill, aki rendre úgy tart tűzvédelmi oktatást, hogy közben saját magát és környezetét is felgyújtja. A horrorisztikus elemeket és akasztófahumort se nélkülöző alakításban könnyen ráismerhetünk Carrey emblematikussá vált gesztusaira, amik egy-két évvel később már dollármilliókat értek. Megzabolázhatatlan kreativitása miatt figyeltek fel rá egyre többen Hollywoodból, ami végül meghozta az áttörést jelentő mozifilmes főszerepeket is.
Megállíthatatlanul nevetséges
A mából nézve Carrey diadalmenete szükségszerűnek tűnhet, de az Ace Venturában egyáltalán nem volt kódolva a tomboló siker. Eredetileg egy elborult Sherlock Holmes-paródiának indult, amelyben a mesterdetektív eltűnt állatok után nyomoz, és nem mellesleg egy komplett idióta. Mindezt többször átírt forgatókönyvvel, és egy ismeretlen, elsőfilmes rendezővel, Tom Shadyackal. A dolog tehát nem hangzott annyira kecsegtetően, amit jelez, hogy a kor számos neves és feltörekvő komikusa visszautasította a rizikósnak tűnő szerepet, többek között Rick Moranis, Alan Rickman vagy Whoopi Goldberg (az alkotók kétségbeesettségét jelzi, hogy utóbbi kedvéért női főhősre adaptálták volna az egész történetet). Miután az In Living Color egyik állandó színésze, David Alan Grier is nemet mondott nekik, az Ace Ventura producerek bepróbálkoztak a sorozat egy másik szereplőjénél, Jim Carrey-nél is.
Carrey ettől kezdve a maga képére formálta a főhőst és magát a filmet is. Már a forgatókönyvet is segített újraírni, a forgatás során pedig gyakorlatilag szabad kezet adtak neki az improvizációban. Leginkább ennek köszönhető, hogy az Ace Ventura olyan lett, mintha nem is egy hagyományos vígjáték, inkább őrült szkeccsek laza füzére lenne.
Tudtam, hogy ez a film vagy olyasmi lesz, amiért az emberek igazán megőrülnek, vagy teljesen tönkreteszi a karrieremet. Már a kezdetektől fogva azt mondtam, hogy a karakteremnek igazán rock’n’rollnak, az állati nyomozók 007-esének kell lennie. Megállíthatatlanul nevetséges akartam lenni, és hagyták, hogy elvaduljak
– mondta később Carrey, aki nem érte be a rock’n’rollal, de egészen a death metalig elment. Az ő kérésére került be ugyanis a filmbe a beszédes nevű Cannibal Corpse zenekar, akik a szintén beszédes című Hammer Smashed Face című dalukat adják elő a vágóasztalon végül megkurtított koncertjelenetben. A zenekar akkoriban épp egy hónapokig tartó európai turnéra készült, így elsőre visszamondta a felkérést, de mikor megtudták, hogy Carrey hatalmas rajongójuk, és annyira ragaszkodik hozzájuk, hogy hajlandóak akár a forgatást is átütemezni miattuk, végül mégiscsak belementek. Ez üzleti szempontból is az egyik legbölcsebb döntésnek bizonyult, a film sikere után ugyanis tömegével kezdtek megjelenni fellépéseiken olyan fiatalok, akik korábban nem csak róluk, de még a death metal műfajáról se nagyon hallottak.
Carrey persze nemcsak a zeneválasztásban feszegette a határokat, saját bevallása szerint minden mozdulatával arra törekedett, hogy alakítása irreális és túlzó legyen. „Amikor eljött az idő, hogy bemutassam a reakcióm egy férficsókra, azt akartam, hogy ez legyen a legnagyobb, legvérlázítóbb homofób reakció, amit valaha is kamerára vettek. Annyira nevetséges, hogy nem lehet komolyan venni – ennek ellenére garantált, hogy egyesek megsértődnek rajta” – fogalmazott, és akadtak is bőven, akik megsértődtek.
A kritikusok zöme eleve lehúzta a filmet, mondván, hogy indokolatlanul homofób, nevetségesen bugyuta, vagy épp „egy durcás hatéves figyelmi képességeivel bír”. A neves kritikus, Roger Ebert pedig azzal szúrt oda a ripacskodást kimaxoló Carrey-nek, hogy alakítása olyan, mintha nem az alakítás színvonala, hanem az elégetett kalóriák után kapná a gázsiját. A tinédzsereket és huszonéveseket azonban nem tántorította el a kritikusi fanyalgás, napok alatt teljesen rácsavarodtak Ace Venturára. Carrey mozdulatai és teátrális beszólásai hamar szállóigévé váltak köreikben, a február közepén bemutatott filmet pedig 1994 egyik lopakodó kasszasikerévé tették, több mint 100 millió dolláros bevételt hozva össze a mindössze 15 millió dolláros költségvetés ellenében.
Szabadságra ment Jim Carrey-ből
A Maszk júliusi bemutatójára tehát már úgy készülhettek az alkotók és marketingesek, hogy egy igazi szupersztárjuk van, de ezt a forgatáskor még abszolút nem tudhatták. A rajzfilmek világát az élőszereplős filmekkel keverő vígjáték készítésekor ugyanis még nem mutatták be az Ace Venturát, így Carrey csak egy ígéretes, de küszködő komikusnak számított. Ezért is nosztalgiázhatott A Maszk 25. évfordulóján Cameron Diaz arról, hogy milyen megismételhetetlen élmény volt kettejüknek az a forgatás, és visszatekintve az ártatlanság korát jelenti számukra. Ekkoriban ugyanis még úgy dolgozhattak és bolondozhattak Jim Carrey-vel, hogy egyikük sem volt világsztár vagy szexszimbólum, csak két fiatal színész, akik próbálták a lehető legtöbbet kihozni a lehetőségből.
Carrey amúgy itt is csak a sokadik választás volt a sötét – pontosabban zöld – énjét felfedező kishivatalnok, Stanley Ipkiss szerepére. Előtte szóba került már Robin Williams, Martin Short, Nicolas Cage és Matthew Broderick is, ám a standup estek és az In Living Color szkeccsei meggyőzték Chuck Russell rendezőt, hogy ez az eszelős kanadai lesz az ő emberük.
A Maszk producere szerint nagy szerencséjük is volt azzal, hogy Carrey még az áttörés előtt járt: „Jim olyan dolgokat csinált, amiket szupersztárként már nyilvánvalóan soha nem tett volna meg. Emlékszem egy este, amikor nagyon beteg volt, hányt, és mondta, hogy képtelen forgatni. Azt mondtam neki: »Nézd, Jim, nem fogják hagyni, hogy leálljunk. Ha ma nem vesszük ezt fel, akkor soha.« Kihúztuk a lakókocsiból, ő pedig katonás fegyelmezettséggel megcsinálta, amit kellett, fantasztikus volt. De ezek azok a dolgok, amik nem történhettek volna meg, ha Jim már akkor is szupersztár” – idézte fel később Bob Engelman, de vannak kételyeink azzal kapcsolatban, hogy ezt jól ítélte-e meg a producer.
Az ugyanis nyilvánvaló, hogy Carrey később is egészen őrült dolgokra volt hajlandó egy-egy film kedvéért, még ha nem is rendezői utasításra, inkább annak ellenében. A legszélsőségesebb szintet talán az Ember a holdon 1998-es forgatásán érte el, ahol hónapokig nem volt hajlandó kilépni az életrajzi film főhőse, Andy Kaufman karakteréből, őrületbe kergetve ezzel a többi színészt, a stáb tagjait és Milos Formant is. Annyira túltolta a method actinget, hogy végül sikerült megveretnie magát egy pankrátorral, aki Kaufman filmbéli nemezisét alakította. A kulisszák mögött zajló elképesztő performansz részleteit a Universal stúdió évtizedekig próbálta eltitkolni, végül a Jim & Andy: The Great Beyond című, 2017-es dokumentumfilmben tárták a világ elé, mit kellett kiállnia a kollégáknak. A filmben Carrey-től is hallhatjuk, mi motiválta akkoriban:
Amíg ő lehettem, jól voltam, mert megszabadulhattam magamtól. Szabadságra mentem Jim Carrey-ből. Átléptem egy ajtón, aminek nem tudtam mi van a másik oldalán. Most már tudom: minden
– mondta, őszintén mesélve depresszív periódusairól és arról is, hogy a 90-es évek közepének nagy sikerei után miként jutott emberi és művészi válságba. Az álmai teljesültek, ott állt mindennel, amire ember vágyhat a világon, és mégis üres és boldogtalan volt. Újra fel akarta találni magát, és ebben jött neki kapóra először a Truman show, majd az, hogy hosszú időre eltűnhetett gyerekkori hőse, a provokatív komikus, Andy Kaufman személyiségében.
Az elfojtott vágyak, a szerepjáték és a meghasonlottság témái már A Maszkban is központi szerepet játszanak, még ha sokkal vásáribb humorral is, mint a későbbi filmekben. Az ősi álarcot felöltve elszabadult ösztönlénnyé átvedlő, félénk banki alkalmazott története hollywoodi tanmeseként is olvasható, amely arról szól, hogy mit tesz a hírnév az emberrel. Az ego meghaladásának és a személyiség valódiságának kérdése Carrey munkásságának máig fontos motívuma maradt, függetlenül attól, hogy komikus vagy inkább drámai közegben próbálta körbejárni – legutóbb a Most nevess! című 2018-as sorozatban, amelyben Pickles urat, egy depresszióval küzdő kedves és naiv műsorvezetőt alakít, aki egész életében a gyerekeket szórakoztatta a képernyőn, és most próbál nem összeroppanni a gyász súlya alatt.
A Maszk – amelyet horrorisztikus képregényből szelídítettek gyerekbarát tanmesévé – úttörő volt a vizuális effektek terén, és így fontos szerepet játszott a CGI térhódításában is. A rajzolt és élőszereplős látvány keverésével már egy ideje kísérleteztek persze a filmesek, amelynek egyik leghíresebb példája a Roger nyúl a pácban volt. Ám Chuck Russellék az Industrial Light & Magic (ILM) céggel dolgozva továbbvitték az 1988-as Robert Zemeckis-film alapötletét, és immár nemcsak egy világban terelték össze a színészeket és a rajzfilmfigurákat, de Carrey alakjában egyesítették is a kettőt: a megzabolázhatatlan zöld arcú ösztönlény tehát magában hordozta a kulturális DNS-ét annak a fajta digitális képalkotásnak, amely mára alapértelmezetté vált a hollywoodi blockbusterekben. Ám hiába az úttörő technológia, Carrey gumiarca nélkül ’94-ben nem tudták volna sikerre vinni ezt a koncepciót. A munkamenet úgy nézett ki, hogy a rendező videóra vette a próbákat, majd Carrey előadásából tervezték meg az effekteket:
„Ragaszkodtam hozzá, hogy Jim arcából dolgozzunk, és az akció szerves része legyen Jim alakításának. Nem számít, milyen jó az effekt, ha nem a karakterből és a történetből ered, nem lehet hatásos… A srácok az ILM-nél azt mondták, hogy körülbelül egymillió dollárt spóroltam azzal, hogy megkaparintottam Jimet, mivel ő sokkal többre volt képes annál, mint amit eredetileg akartunk csinálni” – idézte fel később Russell. Így viszont a költségvetés nem haladta meg a 23 millió dollárt, miközben A Maszk még az Ace Venturánál is nagyobbat robbant a mozikban, több mint 350 millió dollárt hozva a konyhára.
Húszmillió dollár egy szerepért
Itt azonban nem ért véget Carrey nagy ’94-es menetelése, hiszen még karácsony előtt megérkezett a mozikba az alig 16 millió dollárból készült Dumb és Dumber, amely szintén észveszejtő bevételt produkált (247 millió dollár). Mivel erre a szerepre Carrey már tavasszal, friss, ropogós sztárként szerződött, egészen más gázsit tudott kialkudni magának, mint a korábbi filmekért.
Összehasonlításként tegyük ide, hogy az addig inkább csak drámai oldalát megmutató Jeff Daniels mindössze 50 ezer dollárt kapott a másik dilibogyó eljátszásáért, Nicolas Cage pedig azért nem vállalta a szerepet, mert nem tudta kialkudni magának a kétmillió dolláros fizetséget. Carrey ázsiója aztán a következő évre aztán odáig emelkedett, hogy 1995-ben már 20 millió dolláros gázsit kapott a Ben Stiller rendezte A kábelbarát főszerepéért, ami még az A-listás sztárok körében is kimagasló rekordösszegnek számított, és a hírétől alaposan fel is bolydult Hollywood.
Az önismeret lelki válságokkal teli, rögös útját járó Carrey manapság ritkán vállal nyilvános szerepléseket, de amikor mégis, hamar kiderül, hogy nem vesztette el humorérzékét. „Szeretek minden karakteremnek háttértörténetet kidolgozni. Ennek jegyében a Dumb és Dumber forgatása előtt 32 évig totál idiótaként éltem…. Az elkötelezettség, ugyebár” – összegezte például színészi ars poeticáját átszellemült arccal Stephen Colbert talk show-jában pár évvel ezelőtt.
A Dumb és Dumber sikere egyébként nemcsak az ő sztárstátuszát betonozta be, de Jeff Daniels pályájának is kifejezetten jót tett, illetve ez volt az első nagyjátékfilmje az altesti humorral operáló vígjátékok nagymestereinek, a Farrelly testvéreknek. Az Én és én meg az Irénben később is dolgoztak még együtt Jim Carrey-vel, akihez hasonlóan aztán maguk szolgáltak olykor meglepő fordulattal az évtizedek folyamán. Az idősebb fivér, Peter Farrelly például pár éve egy polgárjogi tanmesével, a szokatlanul drámai hangvételű Zöld könyvvel rukkolt elő, ami nemcsak az alpári poénokat hagyta maga mögött, de egyből megkapta a legjobb filmnek járó Oscart is 2019-ben.
Jim Carrey-t egyetlenegyszer, az Egy makulátlan elme örök ragyogásáért jelölték Oscarra még húsz évvel ezelőtt, de valójában sosem tanúsított különösebb érdeklődést a díjak iránt. Sőt, az idő előrehaladtával egyre hátrébb húzódott a reflektorfényből, a forgatások közt eltelt egyre nagyobb hiátusokban inkább szürrealista festményeivel hívta fel magára a figyelmet, két évvel ezelőtt pedig már a visszavonulásról beszélt teljes nyugalommal egy interjúban:
Ha az angyalok elém hoznak egy arany tintával írt forgatókönyvet, amiről azt érzem, hogy fontos lenne, hogy az emberek láthassák, akkor talán, talán folytatom az utam, de most szünetet tartok. Nagyon szeretem a csendes életem, nagyon szeretek képeket festeni vásznakra, és nagyon szeretem a spirituális életemet és úgy érzem – és ilyet aligha fog bármelyik másik híresség szájából hallani, amíg világ a világ – elég az, amim van. Eleget tettem. Elég vagyok.