Kultúra

Megismerjük Furiosa traumáit, pedig egy adrenalinlökettel jobban jártunk volna

Warner Bros. - Kennedy Miller Mi / Collection ChristopheL via AFP
Warner Bros. - Kennedy Miller Mi / Collection ChristopheL via AFP
George Miller már nem elégedett meg a rohanással, a Mad Max-univerzum Íliászát és Odüsszeiáját akarta egyszerre leforgatni. Az eposzi ambíció kárára vált filmnek, de az akciójelenetek még mindig lenyűgözőek. Furiosa: Történet a Mad Maxből kritika.

A mából visszanézve 2015 tavaszán sokkal kevésbé uralkodott még apokaliptikus hangulat a nyugati közvéleményben, ez azonban semmiféle akadályt nem jelentett a minden ízében (poszt)apokaliptikus Mad Max – A harag útja számára. George Miller akciófilmje ellentmondást nem tűrő lendülettel gázolt át a közönség retináján, száguldó járműszörnyetegként sodorva félre minden elvárást és rajongói aggodalmat, miszerint az idősödő ausztrál rendező esetleg nem bírja már az iramot, biztosan megpuhították időközben a cuki kismalacok (Babe 1-2) és a táncos lábú pingvinek (Táncoló talpak 1-2), így csak egy enervált lábjegyzetet biggyeszt majd a három évtizeddel korábban készült, kultikus trilógiához. Azt már a bemutató idején tudni lehetett, hogy Miller egy előzményfilmet is tervez A harag útjához, és a kirobbanó siker nyilvánvalóvá tette, hogy ennek a Warner Bros. sem fog keresztbe feküdni.

Azóta viszont eltelt csaknem egy újabb évtized, azóta pedig volt menekültválság, brexit, Trump-elnökség, járvány, világrendet megrengető háborúk törtek ki, és ma már szinte fel se kapjuk a fejünket, ha Oroszország nukleáris csapással fenyegetőzik, Amerikában megostromolják a Capitoliumot, vagy száz méteres kocsisorok kígyóznak az üzemanyaghiánnyal küzdő benzinkutak előtt. Ebből a szempontból a Furiosa: Történet a Mad Maxből sokkal alkalmasabb – magyarul nyomasztóbb – pillanatban érkezik a mozikba, ám nem igazán tud élni a kínálkozó lehetőséggel, mivel meg sem közelíti az előző film intenzitását. A fékevesztett száguldás helyett ezúttal inkább a komótos történetmesélés, világépítés és karakterrajz kerül a fókuszba, amit csak időnként lendítenek be a még mindig lélegzetelállító akciószekvenciák.

A kérdés az, hogy megvan-e benned, ami ahhoz kell, hogy epikussá tegyük a dolgot

– mondja a fináléban az eszelős főgonosz a bosszúra éhes Furiosának, és a látottak alapján Miller is erre a kérdésre próbálta megadni a maga válaszát a filmmel.

Warner Bros. – Kennedy Miller Mi / Collection ChristopheL via AFP

A Furiosa ugyanis olyan, mintha a Mad Max-univerzum Íliásza és Odüsszeiája próbálna lenni egyszerre. A filmet keretező bibliai szimbólumok mellett egészen konkrétan visszaköszönnek a homéroszi motívumok: van itt motorroncsokból tákolt ókori harci fogat, de megidézik a trójai faló történetét és az Akhilleusz által legyőzött Hektór meggyalázását is. Mindezt két és fél órában és öt fejezetre bontva tálalja a film, a cselekmény ezúttal nem pár napot, hanem másfél évtizedet ölel fel. Így már kislány korától követhetjük a már akkor is vakmerő Furiosa hányattatásait: látjuk, miként rabolják el az idilli Zöld Helyről, hogy először a kegyetlen bandavezér, a beszédes nevű Dementus (Chris Hemsworth) zsákmánya legyen. Majd egy alku folytán A harag útjából megismert Sziklavárba kerül, ahol a megnyerő kinézetű – és még megnyerőbb személyiségű – Halhatatlan Joe veszi pártfogásába. Talán mondanunk sem kell, hogy egy halálszekta főhadiszállása mérsékelten alkalmas közeg a haladó gyereknevelési elvek alkalmazására, ráadásul a fiatal felnőtt Furiosának még egyszer újra kell élnie a gyerekkorát tönkrezúzó traumát, mielőtt egyáltalán esélye nyílhatna fortyogó bosszúvágya beteljesítésére, illetve a hőn áhított hazatérésre. Közben Sziklavár barlangjai és sivatagi nomádélet mellett bepillantást nyerünk Skúlófarm és Gázváros falai mögé is, így tágítva tovább az eddig megismert Mad Max-világot.

Már ennyiből is átjöhet, hogy Miller sokkal több összetevőt igyekszik belegyömöszölni a Furiosába, mint a sztorit minimalizáló – az akciót viszont maximálisra fokozó – elődbe. Az egyik alapkérdés, hogy vajon hozzáad-e vagy inkább elvesz egy szupermenő, rejtélyes múltú karakterből, ha részletesen megismerjük az előtörténetét. Nem lehet, hogy épp a rejtélyek jelentették menőségének egyik központi elemét? Készséggel elhisszük George Millernek, hogy már A harag útjához kidolgozta Furiosa életrajzát, és azt is, hogy ez nagy segítséget jelentett Charlize Theronnak a figura megformálásában, de ettől még nem magától értetődő, hogy ezt a nézők elé is kell tárni.

A komolyabb probléma azonban még csak nem is ez, inkább az, hogy az eposzi ambíciók pont azt szorítják a háttérbe, ami A harag útja fő ereje volt: a szűnni nem akaró akciót, a hajszoltság állandósult érzését.

Míg 2015-ben minden elbeszélői elem alárendelődött az operai léptékű és bonyolultságú akciójeleneteknek, ezúttal épp fordított a helyzet. A szereplők közti viszonyrendszer és a motivációk kibontása fontosabbá válik a mesterien koreografált roncsderbinél. A fejezetekre tagoltság eleve darabokra tördeli a cselekményt és megakasztja a lendületet, de amúgy is indokolatlanul sokat időzünk a szereplők érzelmeinél.

Méltányolható az alkotói szándék, hogy ne a bevált receptet főzzék le még egyszer, és a 120 perces adrenalinlöket után valami komplexebbel álljanak elő, de akkor sem a legjobb narratív stratégia, ha pszichológiai drámát akarunk kicsiholni egy filmes világból, amit kizárólag elrajzolt, kétdimenziós karakterek népesítenek be. Ráadásul számos ponton meg is bicsaklik a dramaturgia: teljesen hiteltelen például, amint a Halhatatlan Joe-ék háremébe szánt Furiosa fiúnak öltözve átvészeli a Sziklavárosban töltött éveket, majd gond nélkül visszatér Imperator Furiosaként, és az a mély érzelmi kötődés sem túl meggyőző, ami közte és a hallgatag úti harcos, Praetoriánus Jack között alakul ki. Furcsa az is, hogy a legendás várostromot lezavarják egy megúszós montázzsal, de a címszereplőt leginkább meghatározó bosszútörténet is csak ezerszer hallott közhelyekben tud kicsúcsosodni.

Közben Miller a stílusérzékét láthatóan nem veszítette el: a legvadabb színekben pompázó sivatagi felvételek hipnotikusan erősek, az időszakosan fellobbanó akció lenyűgöző, és a színészekkel nincs különösebb gond: Anya Taylor-Joy és a kislánykori énjét alakító Alya Browne is képes csendben, szigorúan nézni. Chris Hemsworth láthatóan élvezi a Dementusként való ripacskodást, bár helyenként olyannak tűnik, mintha Heath Ledger Jokerét próbálná imitálni. Az antagonista-szerepkör lekettőzése – Halhatatlan Joe-val – egyrészt fölöslegesen bonyolítja a felállást, másrészt hiába szórakoztató helyenként Dementus túlhabzása, valahogy ő sem elég eszelős ahhoz, hogy felnőjön beszélő nevéhez és a cselekményben megkívánt funkciójához.

Warner Bros. – Kennedy Miller Mi / Collection ChristopheL via AFP

A Furiosa tehát akkor a legerősebb, mikor A harag útja nyomdokain jár, vagyis inkább száguld. A játékidő közepe táján például van egy hosszú hajszajelenet, amikor egy útra induló „Harci Vasat” próbál megkaparintani egy sivatagi banda – ez akár az előző filmből is származhatna, mindössze annyi különbözteti meg tőle, hogy néhány új geget is felvonultat az akciók terén. A déja vu érzés elkerülhetetlen, mégis messze ez a Furiosa legfeszültebb és legemlékezetesebb szakasza, ami sokat elárul arról is, hogy a homéroszi babérok megcélzása inkább kárára vált a Mad Maxnek.

Furiosa: Történet a Mad Maxből (Furiosa: A Mad Max Saga), 2024, 148 perc. 24.hu: 7/10

Ajánlott videó

Olvasói sztorik