Sok filmre rá lehet sütni a kissé elcsépelt szerelemprojekt jelzőt, ám ha valami, A Majomember tényleg az volt Dev Patel számára – a szerelem minden viszontagságával együtt. Eleinte még ő sem számított arra, hogy ennyire belehabarodik a saját ötletébe: Paul Angunawelának vetette fel a dolgot, aki számára egy idő után nyilvánvalóvá vált, hogy Patel nélkül nem lehet megírni ezt a történetet. A színész a rendezői posztot sem magának szánta, a District 9-nal Oscarra-jelölt Neill Blomkampet kereste meg a forgatókönyvvel, azonban ő is visszadobta a labdát, viszont azt javasolta Patelnek, hogyha ennyire együtt él és lélegzik a saját történetével, akkor próbálja meg levezényelni a filmet.
2018-ban jelentették be, hogy Patel eredeti munkakörét jócskán kibővítve színészként, társíróként, producerként és rendezőként is felel a projektért, és az előkészületek egy ideig rendben is mentek. A koronavírus-járvány épp akkor ütött be, amikor nekiálltak volna a filmnek, és ekkor szakadtak rá Patelékre az egyre nagyobb problémák. A járványügyi korlátozások miatt elvesztette az előre lebeszélt helyszíneket és a stábja nagy részét, mikor végül sikerült egy izolált buborékot létrehozni a stábnak egy kis indonéz szigeten, szinte mindenük elromlott. Patel egy interjúban arról vallott, hogy a díszletek mögött dolgozó stábtagokat is beállította statisztának, és gyakran telefonnal, goprókkal vették fel a jeleneteket.
Közben a pénz is elfogyott, a színész-rendező egy ponton biztos volt benne, hogy sosem készül el a film. Patel egy akciójelenet során ráadásul a bordáját törte, ám nem volt számára opció, hogy karanténban töltse az időt a kórházban, így komoly sérülésekkel küzdve forgatta le a filmet. A „mindennapos katasztrófahelyzet” – ahogy az említett interjúban jellemezte a forgatást – azonban végül megtérült, az eredetileg csupán a Netflixre szánt alkotás eljutott Jordan Peele-hez, aki annyira lelkesedett a végeredményért, hogy saját produkciós cégével felvásárolta a jogokat annak érdekében, hogy A Majomember a mozikba is eljusson.
Patel saját bevallása szerint óriási akciófilm-rajongó, aki Bruce Lee bűvöletében nőtt fel, és aki szerint a „műfaj a rendszer áldozata lett,” ezt a csorbát akarta kiköszörülni filmjével. A londoni születésű, indiai származású színész Danny Boyle Gettómilliomosával tört be a köztudatba, és bár azóta sem kopott ki onnan, valószínűleg aligha gondolták sokan az Oscar-díjas film Jamaljáról, hogy egyszer akcióhős lesz. Ezt ő maga is így látta: a Men’s Healthnek adott interjújában azt mondta, hogy bár több akciófilmben is esélye volt szerepet kapni,
mindig a haver, a techguru vagy a tökmindegy, ki szerepét kaptam. Pedig tudtam jól, hogy ennél jóval többet nyújthatok.
Emellett szólt az is, hogy Patel nem csak egyszerűen elirigyelte az akciósztárokat övező kultuszt, hanem egész életében fontos szerepet játszott a harcművészet: színésszé válása előtt előtt komoly karriert futott be a sportágban, a nyílt harcművészeti világbajnokságon a bronzig jutott. Másrészt többször kifejtette a filmmel kapcsolatban, hogy egy egészen más típusú, más közegből érkező, igazán alulról jövő, kívülálló karaktert hiányolt az ebből a szempontból sokszor valóban nagyon steril műfajból. Emellett szerette volna saját kultúráját beemelni az akciófilmes fősodorba, mert azért valljuk be: az indiai akciófilmekről inkább a bollywoodi gagyi jut az ember eszébe, mint egy komolyan vehető akciófilm. Egy műfaj megreformálása finoman szólva is ambiciózus vállalás, pláne egy elsőfilmes esetében, és a végeredményen meg is látszik, hogy Patel ugyan rendkívül lelkesen, de túl sok mindent akart egyszerre elmondani.
A Majomember név nélküli főhőse a mumbai társadalom legalján tengődik, esténként majomjelmezben vereti péppé magát aprópénzért, de nincsenek is különösen nagy igényei. Egyetlen dolog pumpálja még a vért a testében: a bosszú, amit anyja halála miatt érez. A flashbackek már az elején nyilvánvalóvá teszik, hogy még gyerek volt, amikor édesanyját megölték, mégis úgy rejtegeti a film ezt a tényt, hogy amikor a végén végre egyben is megmutatják azt, amit az addig idegesítően sokszor és hosszan bevágott flashbackek darabosan adagoltak, már nem üt akkorát. Innentől kezdve világos: el kell kapnia azokat, akik kezéhez anyja vére tapad, ezt pedig úgy teheti meg, ha a sikátorok mocskából felküzdi magát a legfelsőbb réteg fényűző, kokainporos világába.
Mindezt kissé kiegyensúlyozatlanul teszi: a viszonylag komótos kezdést egy eszementen pörgős, rendkívül hosszú akciószekvencia követi, ahol a főhős láthatóan nem túl átgondoltan, mindennemű menekülési tervet és komolyabb logikát nélkülözve támad rá kiszemeltjére, és mintha itt a film is így dübörögne előre. Ez aztán ott zökken meg, hogy a Majomember LSD-tripnek is beillő fantáziálgatásai következnek némi Rocky-montázzsal, miközben párhuzamosan látjuk az indiai választásokat, ezzel együtt a társadalmi egyenlőtlenségeket bemutatni hivatott képek is gyors egymásutánban váltják egymást Patel félmeztelenül bokszolós jeleneteivel, hogy végül egy hamisítatlan John Wick-féle hentelésbe fusson ki az egész. Kaotikusan hangzik? Az is, ami annak ellenére sem feltétlenül mentség a film egyenletlenségeire, hogy Patel ugyancsak egy interjúban maga mondta:
A film épp olyan kaotikus, mint amilyen én vagyok.
Az mindenesetre mindenképp látszik, hogy Patel tényleg igyekszik nem kottából játszani, hanem saját víziót megvalósítani. Láthatóan legalább annyira foglalkoztatják a társadalmi kérdések, a látványos szakadék a gazdagok és a szegények között, valamint a politika, mint a vérfürdő, azonban ezeknek nem tud azon az üzeneten túl elég mélységet adni, hogy az épp hatalomra törő erők velejéig romlottak. De hasonló a helyzet azzal a szállal is, amelyet – ha már Wick-párhuzamokban gondolkozunk – a kolduskirálynak lehetne megfeleltetni, amely itt nem az indiai Laurence Fishbourne-t jelenti, hanem egy transznemű karaktert.
Ezen a ponton azonnal horkanhatnának is fel kvótázást kiáltva azok, akik unják a marginalizált közösségek állandó szerepeltetését a mai filmekben, sorozatokban, azonban A Majomemberben ennek van egy olyan vetülete, amely túlmutat ezen, és amely nagyon jó írói döntésről árulkodik, ami épp a kivitelezésnél sikkad el. Indiában a hidzsrák, azaz az úgynevezett harmadik nem képviselői többszáz éve a társadalom, pontosabban sokkal inkább azon kívül eső részei. A transznemű vagy transzszexuális indiai guruk által vezetett közösségekben élnek, szavazati joguk is csak néhány évtizede van, egy meglehetősen sajátos kisebbségről van szó Indiában – ez tökéletesen egybevág Patel azon törekvésével, hogy a kívülállók még színesebb palettáját vonultassa fel a filmben, sőt, azzal is hogy a transzneműség egyre inkább a közbeszéd részévé válik. A gond csak az, hogy míg az indiaiak számára ez nyilvánvaló tény, addig a film is akként kezeli a hidzsrák közösségét, márpedig, aki nincs tisztában a létezésükkel – ne feledjük, A Majomember globális piacra készült –, azok számára valóban csak egy újabb beleerőltetett transznemű karakterről lesz szó.
A Majomemberben több ilyen, nüansznyinak tűnő, mégis fontos félresiklás van, ahol ugyan az alkotói szándék nemessége nem kérdés, mégsem sikerült a tökéletes megvalósítás. Emiatt lehet a nézőnek olyan érzése, hogy többet akar mondani a film egy puszta akciófilmnél, de mégsem bírja végigmondani a mondatot. Így kerül kissé skizofrén helyzetbe Patel filmje: az akció a moralizálás rovására megy, és fordítva: így nem erősítik, hanem megakasztják egymást. És bár Patel az első rendezésében helytállt, az is látszik, hogy nem egy Chad Stahelski, már ami a tökéletesen megkoreografált akciójeleneteket illeti: A Majomember tobzódik a hosszú, tempós erőszaktáncban, nem mindig tudja fenntartani a feszültséget, sokszor idő előtt kifullad. Amire viszont nem lehet panasz, az mindennek a vizuális megvalósítása: a neonfényes Wick-hangulat kötelező eleme a filmnek, de ennél sokkal hálásabb téma az indiai miliő, ahogy az is, hogy megmutassák a kontrasztot az indiai gettók és a felső tízezer neonfényes üvegpalotái közt. És még ha Patel állítása szerint sok esetben a kényszer szülte is a vizuális megoldásokat, Sharone Meir (a Whiplash operatőre) a maximumot hozta ki az egyébként is rendkívül izgalmas, színes, indiai közegből.
A Majomember távolról sem tökéletes film, rendezői debütálásnak mégis ígéretes, ám ami a legfontosabb erénye, hogy Patel a Gettómilliomos óta rávetülő reflektorfényt, illetve a kultúrája iránti buzgalmát sikeresen irányította Indiára. Bloomkamp anno azzal az érvvel utasította vissza Patelt, hogy miért egy olyan embernek kéne megrendeznie ezt a sztorit, aki még sosem járt Indiában? Egy indiai történet, indiai sztárokkal – a Tigrist játszó, dél-afrikai Sharlto Copley-t leszámítva – nem működne egy kanadai rendezővel. Patel jó érzékkel látta be, hogyha már az ő fejéből pattant ki, és valóban hamisítatlan indiai akciófilmet akar csinálni, akkor ezt bizony valóban neki kell világra segítenie. Bár ez nem sikerült tökéletesen, A Majomember nem lehetett volna nála jobb kezekben.
A Majomember (Monkey Man), 121 perc, 2024. 24.hu: 6,5/10
