Amennyire kézenfekvő félelemforrásnak számítanak a pókok, ahhoz képest annyira kevés pókos horrorfilm készül. Az etalonnak még mindig az 1990-ben bemutatott Arachnophobia – Pókiszony számít, amely ma újranézve már kedvesen gagyi rémisztgetésnek tűnik, sokak arachnofóbiájához azonban egészen biztosan hozzátett a Jeff Daniels főszereplésével készített film. Valahol azonban mindez érthető: az ilyen jellegű alkotások jellemzően B-filmek, távolról sem magas minőségű alkotások, bár azt sem szabad elfelejteni, hogy lett már filmtörténeti mérföldkő abból, ha egy rendező félelmetes állatokat szabadított rá az emberekre. A pókok természetesen nem az új A cápa, az viszont nem lehet elvitatni, hogy ambiciózus vállalás. De miért választja egy fiatal feltörekvő filmes rendezői debütálásának pont a pókokat?
Sébastien Vaniček nagyon is tisztában volt azzal, hogy a Pókok alaptörténete egyértelműen B-filmes, „rossz a hírnevük” – mondta egy interjúban. Ennek ellenére nem rettentette el az alantasnak vélt műfaj, sőt, nem is azt tűzte ki célul, hogy vállaltan trashfilmet gyártson, hanem hogy kicsit modernizálja, felrázza a műfajt.
A Pókok dacos, dühös, de jó aranyszívű főhőse Kaleb, egy elveszett fiatal felnőtt Párizs külvárosában, akinek láthatóan semmi sem jön össze igazán az életben. Anyja meghalt, testvérével elmérgesedett a kapcsolata, legjobb barátjától elhidegült, ő maga feketén ápol cipőket a lakótelepen. Egyedül akkor ül ki őszinte öröm az arcára, amikor csúszómászókat, férgeket és rovarokat lát, szenvedélyesen gyűjti ugyanis otthon az egzotikus állatokat. Ezért is csillant fel a szeme, amikor Ali boltjának alagsorából előkerül egy műanyag dobozba zárt pók, csak épp termékleírás nincsen hozzá, pedig akkor kiderülne, hogy a film kezdőjelenete alapján rettentően veszélyes állatról van szó. Kaleb viszont odáig van érte, el is nevezi rögtön Rihannának, csak aztán Rihanna kijut a neki szánt cipősdobozból, és hamarosan a férfi lakóhelye ki sem látszik a pókhálóból, kisborjú méretű pókokból és az egyre gyűlő halottakból.
A film rosszfiúi értelemszerűen a pókok, akik ellen Kaleb és a házban rekedt szerettei harcolnak. Van is mi ellen: az állatok nagyon gyorsan szaporodnak, előszeretettel raknak petéket emberek és kutyák belsejébe, ráadásul még Darwin és az evolúcióelmélet is előkerül, az egyik szereplő magyarázata szerint ugyanis azért lesznek egyre nagyobbak, mert így alkalmazkodnak az ellenséges környezethez. Nem árt, ha azok a mazochista arachnofóbiások, akik ráveszik magukat a filmre, tudatosítják: egyre több és egyre nagyobb pókok lesznek benne, és jelenlétük még azok számára is okoz némi fantomviszketést, akiket teljesen hidegen hagynak a nyolclábúak.
Ebben nagy szerepet játszik, hogy a film nagyon jól kezeli a bestiákat, elkerüli a jumpscare-eket, nagyon sokszor csak a háttérben látjuk a homályosan futó pókokat, vagy épp csak érzékelteti őket a kamera. Olyannyira, hogy egy idő után egyenesen gyanús lesz: talán más is motiválta ezt a rendezői döntést. Vaniček egy interjúban el is árulta azt, ami erősen sejthető a filmet látva: nemes egyszerűséggel nem volt elég pénzük a CGI-ra, így abból dolgoztak, amijük volt. Igazi pókokkal, sejtetéssel, homályosítással, fényjátékkal, kreatív megoldásokkal, csupán a film végi gigantikus pókokat alkották meg digitális utómunkával. És bár a spórolás ténye egy idő után nyilvánvaló lesz a szakavatott szemek számára, ennek ellenére nagyon jól és kreatívan használták a szűkös lehetőségek által diktált megoldásokat.
A pókok mellett azonban van egy másik fenyegető erő, ami egy járvánnyal a hátunk mögött egészen kellemetlen nosztalgiát ébreszthet az emberben. Egy idő után ugyanis nyilvánvaló lesz a menekülők számára, hogy valójában nincs hová menniük: karantén alá vonták az épületet, és hiába jutnának ki, nem eresztik őket a hatóságok emberei. Erről a zombik és a koronavírus is beugorhat: hasonlót láttunk a [Rec] című spanyol horrorban, csak ott épp nem pókok, hanem fertőzöttek elől kellett menekülni, de a klausztrofób pandémiás élmények sincsenek még olyan messze, hogy ne jusson eszünkbe a nyomasztó bezártság. Ezzel az érzéssel pedig nagyon jól játszik a film: nem elég, hogy egyre szűkül a főhősök mozgástere, ráadásul minél kisebb a tér, annál nagyobbak a pókok.
Vaniček az ijesztgetés mellett mélyebb üzenetet is közvetített volna, ám ezen a téren nem teljesített olyan hatékonyan, ahogyan azt vélhetően eltervezte. Beszédes ugyanis, milyen közeget választott a pókos tragédiához: a párizsi külvárost, azon belül is a társadalom perifériáján élő, elszegényedett és mindenekelőtt lenézett réteget. Ehhez remek érzékkel választott helyszínt is: a nyolcvanas években átadott Les Arènes de Picasso jellegzetes köralakú betontömbje, tele szociális bérlakásokkal a szegénység felszámolására tett harc egyik ikonikus építménye. A rendező a már említett interjúban elmondta: ő maga is Párizs külvárosában nőtt fel, és erős párhuzamot lát az ott élők és a pókok közt: mindkettőt démonizálják és eltapossák. Úgy véli ugyanis, hogy nagyon komoly bélyeg az, ha valaki innen származik: kiirthatatlan sztereotípia, hogy aki innen jön az szegény, reménytelen és nagy valószínűséggel bűnöző is. A pókok és a lakótelepiek közt érzett párhuzam semmilyen szinten nem tükröződik vissza a filmből, sőt, a diszkrimináció is kimerül annyiban, hogy Kalebet állandóan drogdílernek nézik, és azon humorizálnak a szereplők, hogy egy rendőrgyilkosság hírére legfeljebb egy tévéstáb jönne ki.
Mindez tehát csak halványan jön át a filmből, az ijesztgetés mellett nagyobb hangsúlyt kap a szereplők múltjában vájkálás. Ennek megvan a helye egy filmben, sokszor mégis nagyon rosszul időzítik: nagyon valószínűtlen, hogy egy gigantikus pókok által körbevett autóban kezd el bárki lelkizni. Ezek a hibák azonban csak a film utolsó harmadában buknak ki, ott bicsaklik meg a film, ám egészen addig meglepően üdítő horrorélmény a Pókok. Elegánsan és erőlködésmentesen kerüli el a tipikus horrorkliséket, olyan szereplőket mozgat, akikért annak ellenére lehet szorítani, hogy a film nagy részében csak ordibálnak egymással. Ha már az első pillanatokban felállítjuk fejünkben a halálozási listát, azt is hamar a kukába dobhatjuk.
Az sem véletlen, hogy a Pókok a velencei filmfesztiválon a Critics Week szekciójában debütált, ráadásul a francia Oscarnak nevezett César-gálán két jelölést is kapott, ami szép teljesítmény egy elsőfilmtől, egy horrortól, pókostól meg pláne. Vaniček filmje az év egyik nagy horrormeglepetése lehet, és nagyon úgy fest, hogy máris lecsaptak rá a műfajban: ő rendezi a készülő Gonosz halott-spinoffot. Ha a zombikat is olyan jól tudja dirigálni, mint a pókokat, bizakodhatunk.
Pókok (Vermines), 104 perc, 2023. 24.hu: 8/10
