Gyerekkorunk legszebb nyara
Vitán felül az volt gyerekkorunk legszebb nyara – Omar azóta Hollywoodba költözött, forgatókönyvíró lett, Ali videoinstallációját múlt hónapban mutatták be Párizsban, Fadi szaúdiaknak gyárt számítógépes animációkat, most lett kész az első rövidfilmje, egy délkelet-ázsiai kajáról, a párolt kacsaembrióról szól, én pedig itt vagyok, és nektek mesélem ezt a történetet.
1996-ban Fadi nagybátyjának már évek óta megvolt a kis fénymásolóboltja a Hamrától két sarokra. Néha napközben is lementünk hozzá, bármelyikünk szívesen segített a könyvek, kéziratok fénymásolásával. A stencilezést Fadi fedezte fel. Egyik este kilenc körül ért a bolthoz, azt újságolta, mit olvasott. Fénymásolni nyolcig lehetett, ilyenkor az üzlet elvileg bezárt. Legtöbbször nem húztuk le a rolót, hanem székeket raktunk ki a járdára, a ház előtt parkoló kocsik közé, ücsörögtünk az estében. Forró volt a levegő. Minden örökké nyüzsgött, ilyenkor viszont a bőrünkön éreztük, hogy lassú, tapintható, nyugodt a világ. Életünkben először lecsillapodtunk.
Fadi szeretett lelkesedni, a következő pillanatban meg olyan hűvös volt, mint az éjszaka Cannes fölött. A szemén láttuk, ösztönösen tudtuk, ez fontos. Másnap vettünk pár sniccert, kisollót, óriási műanyaglapot, hozzá való fóliát, és attól kezdve szinte minden este körvonalak sorát vágtuk ki, tervezgettük, hova fújjuk majd a feliratokat és vicces figurákat. Most rögtön! Bennünk volt, hogy muszáj. Hetek teltek el így. Fejlesztettük a technikánkat, jobbnál jobb alakokat terveztünk, nevet adtunk nekik. Éppen nekünk kellett beszáguldani ebbe a fejezetbe, mert tudtuk, ami itt indul, elképzelhetetlenül nagyra fog nőni. Mintha valaki azt mondta volna álmában: ettől fog kigyulladni minden más. Különösen Ali volt ügyes, Omar meg frappáns koncepciókat agyalt ki. Szaporodtak a sablonok az üzlet hátsó helyiségében, a jól sikerülteket külön polcra tettük.
Végül Ali állt elő a legsikeresebb ábrával: első pillantásra géppisztolynak tűnt. Ha közelebbről nézted, látszott, hogy egy vastag fullánkú, fekete szúnyog.
A fénymásoló egy lakóház földszintjén van. Senki nem tiltakozik, esténként odatelepszünk a nyitott ablakok alá. Fadi nagybátyját mindenki ismerte, fiatalkora óta a környéken lakott, szerették az emberek.
Július vége felé egyik éjjel szokás szerint éjfél utánig maradtunk, csapongva, vidáman beszélgettünk a bolt előtt. Filmek, szívügyek, ábrándok, egy pillanatról pillanatra változó jövő – minden szóba került, ami foglalkoztatott bennünket. A közelben laktunk, és mikor kezdtünk elpilledni, a szokásos koreográfia szerint váltunk el egymástól. Fadi az első sarkon balra kanyarodott, felment a nagybátyjához, Omarral és Alival még hármasban haladtunk egy darabig, aztán elköszöntem, ők egy irányban sétáltak tovább.
Másnap reggel sokáig aludtam, pedig elfelejtettem lehúzni a redőnyt – mire magamhoz tértem, tűzött a nap, forró volt a szoba, megtelt az utcáról beszűrődő zajokkal. A hűtőhöz vánszorogtam, kivettem egy fél literes ásványvizet, lassan kortyoltam. A konyhaablakon néztem kifelé, átellenben kontyos maca gépelt egy irodában. A tus alatt rendeződni kezdett a fejem és a külvilág közötti, elsőre eléggé tűrhetetlen nyomáskülönbség. Húsz perccel később a McDonaldsban elém tették a nagy bögre kávét. Minden normál színezetet öltött.
Megnyitottam a hotmail fiókomat, és az egyik levelet nem tudtam hova tenni. Megborzongtam. „Tanulj amerikai vagy angol egyetemen. Jelentkezz a szakra, amelyik legjobban érdekel.” El sem tudtam képzelni, kitől jöhet a felajánlás. Őszinte, nagyvonalú gesztusnak tűnt az alapítvány részéről, amely láthatólag szívén viselte országunk sorsát, a fiatal generáció boldogulását. Visszaírtam, a válaszban mellékelve személyi adataimat és elérhetőségemet.
Visszatekintve kétségtelen: akkor változott meg a jövőm. Este kiderült, mind a négyen kaptunk levelet. Nem voltam rossz tanuló, de kiváló sem. Omar kapta a legjobb jegyeket közülünk. Ha belegondolok, mind a négyen tudtuk magunkról és a többiekről, hogy baromi gyors az eszünk. Egy héten belül sor került a személyes elbeszélgetésre.
Az alapítvány székhelye a keleti városrészben, egy elegáns, régi házban volt. Időben odaértem, a kerítésnél nyomtam a csengőt, berregve beengedtek. Átvágtam az előkerten. A házba lépve óriási, parkettás terembe kerültem, égett a villany, a titkárnő sötét tónusú íróasztalnál ült.
– Monsieur … már várja – mondta franciául, és egy belső szobába vezetett.
Az alapítvány képviselője, negyven körüli, magas, fekete hajú férfi kerek asztalnál kínált hellyel.
– Vizet? Gyümölcslevet? – kérdezte.
Nemet intettem. Letettem a retikülöm, az ünneplősszoknyámat elrendezve a fotelba ültem. Arról beszélt, mennyire örül, hogy az alapítvány támogathat olyan tehetséges fiatalokat, akiknek amúgy nem lenne pénzük drága nyugati egyetemen tanulni. Talán naiv vagyok, eszembe se jutott, hogy cserébe nekik is lesz egy kérésük. Nem értettem, milyen módszerrel végzik a szűrést. Hiszen ezrek írhattak vissza arra az emailre, amilyet én is kaptam. Fogalmam sem volt, hogy valószínűleg csak négyünknek küldték ki a levelet.
Kétszer két hetet fogunk a chalet-ban tölteni, mondja váratlanul. Két hetet négyesben Omarral, Fadival és Alival, két hetet szólóban. Felkészítés, ezt a szót használja. Felkészülünk a külföldi tartózkodásra. Nem tudja elrontani a kedvem, lényeg, hogy Londonban fogok élni, suliba fogok járni, imádni fogom.
Három évvel később már nem volt olyan egyértelmű, hogy ez akkora lehetőség. Megszabják, meddig maradhatok, mikor jöjjek haza, mikor utazzak ki újra. Diploma
után talán még maradtam volna Londonban. Jött az üzenet, hogy vár itthon az állás, a AUB-n fogok tanítani. Ez volt 1999-ben. Pár évre rá emailben küldték a linkeket, hogy milyen ösztöndíjakra pályázzak. Meg se lepődtem, hogy minden ösztöndíjat elnyertem, amire jelentkeztem. De örülni se tudtam az eredményeknek. Így teltek a 2000-es évek. Három hónap Bulgáriában, egy év Németországban, aztán Belgium, Brazília, egyebek. Időnként, ha hosszabbítottam, mondjuk lejárt az ösztöndíj, viszont egy párkapcsolat közepén jártam valami helyi arccal, és boldogan éldegéltünk, megint jött az email: „Szeptembertől várnak haza az állásodban az Amerikai Egyetemen.” Repülőjegyet foglalni, búcsúzkodni. Közölni a fiúval, hogy nem vagyok boldog mellette, időre van szükségem, hogy tisztán lássam az érzéseimet. Lelépni. Nyugodtan sírhattam hazafelé a repülőn, isztambuli átszállással. Vagy elküldték látogatóba Fadit, aki nem cifrázta. Az ágyamban aludt, amikor nálam volt. Csekkolta, hogy összhangban van-e még a viselkedésem az alapelvekkel.
Otthon lehetett párkapcsolatot kezdeni, de ha komolyra fordult, le kellett okéztatni az alapítvánnyal. Ramit például később, 2007 táján szervezték be, noha gyerekkori barátunk, lehet, hogy nem jöttek rá egyből, milyen értelmes. Vagy nem találtak fogást rajta, túl pénzesek voltak a szülei. Azt hiszem, őt kimondottan noszogatták, hogy szedje fel az amerikai csajt. Rima első generációs volt, Floridában született, az apja a hetvenes években ment ki az USA-ba. Talán vele akarták felújítani az összeköttetést.
Nekem, lánynak bezzeg nem engedélyezték az európai kapcsolatot. Az egyik ösztöndíj végén tényleg az EU-ban akartam maradni. Eldugott fekvésű, szegény ország,
mondták. A srácnak sincsenek értékelhető ismeretségei. Hírszerzési szempontból jelentéktelen figura, irreleváns területen. Nem akartam elfogadni a döntést. Majd utazunk, beágyazódunk, érveltem. Állást szerzünk neki egy spanyol vagy amerikai egyetemen. Nem jó, felelték, gyanúsak lesztek. Olyat szerezz, aki eleve, tőled függetlenül ott tanít. Fájó szívvel mondtam le róla, és hazaköltöztem.
Újra az AUB-on tanítok, nem tudom, meddig, nem tudom, mikor kell újra külföldre mennem. Fadi félszívvel csinálja a kuvaiti megrendeléseket, mintha várná, mit hoz a jövő. Pedig nincs más, mint ez – most van, amire régebben vártunk. Például azon a forró 1996-os nyáron, amikor telestencileztük a várost.
***
Harmincöt hónap
Fogta a csokor friss nárciszt, kivette a kővázából, a kukához ment, kicsit megtépázta, kihajította. Eligazgatta az azonosnak látszó csokor friss nárciszt a kővázában. Még
álldogált egy darabig a sír előtt, azt suttogta: nyugodj békében. Megfordult, hazaballagott.
Igazság szerint elbizonytalanodott, mielőtt megtépázta és kivágta a csokrot. Neki is feltűnt, hogy ugyanolyan virágot hozott, mint amit a vázában talált. Az ábécé előtt vette a kispiacon. Elbizonytalanodott, mert átfutott az agyán, mi értelme kidobni, csak hogy a helyére tehesse a másikat. Egyformák. Mégis győzött a szokás, megtépázta, kihajította.
„Az a nő” – így hivatkozott rá magában. A felháborodás elkopott, és most először a két csokor egyforma volt. Még ha piros tulipánt rak a sárga nárcisz helyett, annak talán lett volna látszatja. De sárga nárciszt a sárga nárcisz helyébe? Nem tagadhatta le a helyzet iróniáját. Mindig olyan virágot vett, ami éppen a keze ügyébe került, meg a másik is. Egy-egy fajta vissza-visszatért, de a választásaik nem szűkültek le annyira, hogy kiszámíthatóvá váljanak.Juli vasárnap délelőttönként ment a temetőbe. Nem tudta, nem is próbálta kitalálni, Vili özvegye mikor járhat. Vili harmincöt hónapja halt meg, Juli előtte kábé négy évig volt a szeretője. Furán hangozhat, de Vili házassága se tartott sokkal tovább. Második házasság volt, az infarktus előtt nem egész hat évvel vette el Katalint. Juli félig-meddig értette, cirka két évvel az újranősülés után hogyan bonyolódhat egy pasi, nem mellesleg ötvenen túl, tartós szerelmi háromszögbe.
Netán direkt élvezi? Akár értetlenkedik az ember, akár Julihoz hasonlóan érteni véli, legalábbis részint, mi játszódhatott le Vili fejében, szívében és életében a 2005-ös, igen zűrös nyár során, az empátia illúziója vagy annak hiánya mindenképpen sematikus megközelítésből adódik. Márpedig Juli biztos volt benne – és milyen sok szerelem épül erre az érzésre! –, hogy a kettejük közötti kapocsnak sémákhoz, szabályszerűségekhez semmi köze.Ezzel együtt tudta, hogy Vili, ha véget kell vetni valaminek, kifejezetten ügyetlen.
Juli tudta, hogy a kapcsolat, amely a férfihoz fűzte, egészében különleges volt, azonban biztosra vette: ha Vili jobban értett volna a szálak elvarrásához, nemcsak feleségétől, Katalintól vált volna el, hanem őt, Julit is otthagyta volna. A negyedik évben is szerette, törődött vele, Juli érezte, hogy fontos Vilinek. Kapcsolatuk apránként a mindennapok részévé vált. Juli tisztában volt vele, hogy Vili örök gyerekként kergeti az ábrándokat, neki egy mindig újraéledő fantázia kellett, és Juli már túl valóságossá vált. De nem rágódott rajta reggeltől estig, beérte azzal, amit kapott.Tisztában volt azzal, hogy Katalin a pokolba kívánja őt. Nem Julin múlott, hogy Vili házassága kihűlt. A feleség egyre kijjebb eső hagymahéjra szorult, ahogy teltek a hónapok, az évek. Juli némileg beljebb elhelyezkedő burokban volt, de 2008-2009 táján már messze nem a legbelső héjon. Vili 2009. augusztus 29-én holtan esett össze. Juli jó ideje tudta, a férfinak esélye sem lehetett, hogy igazi, kölcsönös, maradéktalan intimitásból részesüljön. Nem szedhetett fel nőt olyan gyorsan, hogy közben ne menjen az idegeire saját viselkedése, a nő, az egész helyzet. Vili nem szerette magát eléggé ahhoz, hogy képes legyen feloldódni az együttlét boldogságában. Rigolyás figura lévén hiába hullott volna ölébe csoda folytán egy rugalmas, türelmes, végletesen odaadó partner – adottak voltak saját faksznijainak tüskéi.
A temetést követően Juli rengeteget sírt. Lassan tette túl magát a tragédián, a férfi hiányán. Berendezkedett a magányos életre, és hetente egyszer, vasárnap délelőtt
sétált virággal a kezében a temetőbe. Szülei sem éltek már, de ők messze, az ország túlsó végében nyugodtak. Gyereke nem született.
Azon a héten, amikor harmincöt hónap után először nem vasárnap délelőtt ment a temetőbe, nővére egyetemista korú lánya toppant be hozzá váratlanul. Juli behívta, leültette, végighallgatta a bajokkal küszködő Tamarát. A lány lázasan hadart, Juli belediktált egy teát és két szelet bundáskenyeret.
Délután akarta bepótolni az elmaradt rituálét. Átvillant rajta, mi van, ha a sírnál összefut Katalinnal. Az internetről kiderítette a temető nyitvatartását – július lévén
18:45-ig engedték be a látogatókat –, és úgy időzített, hogy fél hét körül érjen a kopott vaskapuhoz. Öt körül a verandán olyan kellemesen melegítette a nap a hátát, hogy szíve szerint már indult volna, de minimálisra akarta csökkenteni az esélyét, hogy Katalinba botlik. Tovább várt, a Nők Lapját forgatta, elkalandoztak a gondolatai.
Hiszen nem olyan nagy a város. Másra akart gondolni, el akarta hessegetni Katalinhoz vissza-visszatérő töprengéseit, megfogalmazódott benne: ez, hogy a feleségre gondol, növeli annak kockázatát, hogy összefut vele a sírnál.
Nem így történt. Vizet cserélt a kővázában, betette a csokrot. Hazafelé jutott eszébe, hogy életében egyszer beszélt Katalinnal. Pontosabban Katalin beszélt, ő – megvetően? szégyenkezve? ijedten? – hallgatott. Nem tudja, miért nem vágott vissza. Túl akart lenni az egészen. Kifordult a kórházi folyosóról, és ha nem lett volna olyan erős benne a késztetés, hogy ügyeljen a látszatra, talán futásnak ered.
2009 augusztusának utolsó hete volt, és, mint utóbb kiderült, Vili életének utolsó hete. Vakbéllel műtötték, és a lábadozás másfél hetében kimondatlan szokásjog alapján – amelynek kialakulását passzív módszerekkel a férfi irányította – Juli tarthatott igényt a délutánokra, Katalin a reggelekre. Juli beleszokott a menetrendbe, mikor hatodszorra látogatóba érkezett Vilihez, a folyosón Katalin ugrott elé, aki láthatólag félretette a retiküljéhez és bizsuihoz illő, visszafogott, középosztálybeli modort.
– Megtéplek, ribanc – hörögte, vagy ha nem, akkor nagyon hasonlót hörgött. Nekiállt beolvasni Julinak. Szavaiban túlhabzott a feleségi öntudat. Juli lesajnáló vagy kiismerhetetlen, vagy ki tudja, milyen arccal nézte, egy szót se szólt, nem akasztotta meg, de nem is várta végig. Otthagyta.
Katalin 2012 egyik júliusi hétvégéjén autóval érkezett a temetőhöz. Kiszállt, fogta a hátsó ülésre bekészített virágot, a sírhoz sétált. A kőváza üres volt. Reflexszerű mozdulattal nyúlt volna a másik nő virágjához, hogy szétcincálja és a szemétbe hajítsa, de nem találta a helyén. Nézte a sírra fektetett csokrot, Vili márványba vésett nevét, az üres kővázát. Sírni kezdett.
Berta Ádám: Gyerekkorunk legszebb nyara
Cser Kiadó, 2024