Éjjel az egyik Rubin leány felköltötte kis húgát:
– Dóra, kelj föl, nem tudok aludni, jerünk ki a gangra!
Ruhát kaptak magukra és az öreg Rubinon át – apjuk a konyha ajtajában, a földön aludt – kisuhantak a lépcső erkélyére.
A nagyobbik leány nagy kendőt vett magára, hogy föl ne ismerjék, és mert fázott, dacára a nyári éjjelnek, mely vak forrósággal borult a négyemeletes ház kicsiny udvarára. A kisebbik leány leült nénje lábaihoz, a folyosó márványára, és szőke fejét a falhoz támasztva nézte a világos, árnyékos éjszakát.
Ahol voltak – a szédítő magasságú negyedik emeletről nézve, olyan különös ez a fővárosi udvar. Az ablakok nyitva mindenfelé, árnyékuk fekete vonalakkal rajzolja tele a falakat. Világosság nem volt már sehol, de a melegtől aludni nem tudó lakók közül egy-kettő kidugta a fejét az ablakon, és némán hallgatta a nyitva hagyott vízvezeték mormogását.
– Dóra – szólalt meg a nagyobbik Rubin leány –, nekem úgy tetszik, hogy ez az egész ház egy nagy kripta, legalább ötven fülkével, és hogy a lakók benn mindnyájan meg vannak halva!
És egyszerre a homály is, a lelke is tele volt véle és még meg nem állhatta, hogy ne szóljon róla:
– Jó azoknak, akik mindig alszanak már!
Majd átkarolta a kis Dóra nyakát, forró arcát beletemette annak szőke, szinte fehérfényű hajába és susogta:
– Jó volna meghalni együtt, Dóra?
– Igen! – mondá a kisebbik leány – mohón is, borzongva is.
Kevés vártatva azonban félénken hozzátette:
– De miért?
* * *
Ezentúl az éjszakák egy részét nagyobbára itt töltötték. Ágnes nem tudott aludni és húgának, aki csak tizennégy éves volt, még jólesett az a gondolat, hogy „virraszt”. Azonfelül úgy ragaszkodott testvéréhez, hogy egy darab idő óta az ő szemeit is kerülte az álom. Egészen nekihalványodott és minden különösebb ok nélkül lelki állapota olyan lett, mint a testvéréé.
Sokat sírtak együtt, apjuk előtt bezárkózva a szobába. Ha a sírásban kifáradtak, olvasásba kezdtek. Ki se mozdultak többé; Rubin úr hiába csalta őket kifelé.
Ilyenkor néha két napig is odamaradt és valamelyik kocsmából küldött nekik haza élelemre való pénzt, édesgető levelet. Hogy egészen magukra maradtak, megnyugodtak egy kissé: becsukták az ajtót, lefüggönyözték az ablakokat és éjjelt csinálva a nappalból, beszélgettek a homályban.
Lefeküdve a földre, egymással szemben; a nagyobbik magyarázta a kisebbiknek a világi életet:
– Tudod, Dóra, jobb is volna úgy, ha nem volna nappal, csak éjszaka és az emberek csak egy-egy kicsinyt lennének ébren. Akkor fölkelnének, mosdanának, egy kicsit ténferegnének a sötétben, aztán aludni térnének ismét…
A kisebbik nem értette mindezt; a nagyobbik folytatta:
– Nekem nincs kedvem beszélni az emberekkel, ostobaságokat beszélnek mind.
– Hát a férfiak! – vetette közbe a kicsiny. Majd habozva, magyarázatképpen hozzátette: te már sokkal beszéltél, én egy-kettővel alig.
– Bár soha se beszéltem volna eggyel is! Akkor azt hihetném, hogy van közöttük jó és szép!
– Hát nincs?
– Nincs! – szólt Ágnes mély és száraz hangon.
A kisleány behunyta szemeit. Arca szomorú volt, de lelke mosolygott, amint föltette magában, majd hangosan, a kérdést:
– Mondj valamit a szerelemről!
A kis Rubin leány bámulva nézett nénjére. Egy pillanatig nem hitt neki, de a pillanat eltelte után az idősebb testvér lelke átömlött az ő lelkébe is és egyek voltak egészen.
* * *
Tíz – vagy kilenc – hónappal ezelőtt, egy építészeti rajzoló lakott mellettük. „Igen okos, igen becsületes ember”, mondotta az öreg Rubin, mert dicsérte a képeit. A rajzoló igen szép ember volt, szőke és magas, halvány s mégis hatalmas erejű. Olyan szelíden simogatta az aranyszínű szakállát, amikor Ágnes csúfot űzött belőle, a rossz magyar beszéde miatt… A kisebbik Rubin leány akkor még iskolába járt, a nagyobbiknak pedig nem igen lehetett kimenni az utcára, bár éppen új ruhája volt, de kalapja egy csepp sem… A rajzoló két hónapig élt itten, aztán valami kis munka után lement Aradra. Külföldre utazott aztán, onnan írt is egyszer az öreg Rubinnak, hogy nem jön többé vissza.
Erről az emberről szeretett volna egyet-mást megtudni a kis Dóra, de hogy nénje egy szóval sem említette soha, nem mert kérdezősködni. Oh, be kíváncsi volt pedig! Mint szerette volna megtudni: hogyan voltak egymással.
Hátha csak úgy beszélgettek egymással, mint más ember? Néha hajlandó volt ezt hinni, de a leggyakrabban átkozta azt a gonosz embert, aki rosszat tett velük. Mit? Elment. És nem akar visszajönni.
Már arra is gondolt, hogy vajon miért is nem lehet erőszakkal rákényszeríteni az ilyen embereket, hogy visszatérjenek ahhoz, ki nem tud élni nélkülök. Az álmatlan éjszakákon, testvére mellett virrasztva, annak beesett, megcsúfult, szinte átlátszó arcát nézve: sokszor elhatározta, hogy legalább ír annak az embernek: jöjjön, kell, siessen. De testvére, mintha csak hallotta volna a ki nem mondott gondolatot, megsimította haját és szólott egyszerűen, immár minden szomorúság nélkül:
– Dóra, mindaz késő, hiába. Helyrehozni nem lehet.
És a testvér előtt is kétségbeesetten rejtegetett titokról egyszerre lepattant a zár: elmondott mindent, a kisleány hallott mindent. Amit hallott, elég volt arra, hogy mint egy hirtelen felhőszakadás, elöntse lelkét a fájdalom, könyű.
Hajnallott már, amikor bementek szobájukba. Idegen volt előttük e percben minden; az ágy, apjuknak nagy dunai tájképe, a falra ragasztott arcképek, közös birtokuk, a legbecsesebb tárgyuk: az asztalhoz támasztott fehér napernyő.
Véletlenül odatévedt tekintetük az anyjuktól örökölt nagy, törött rokokótükörbe és megijedtek a saját maguk arcától: ki van itt, kik ezek az idegen leányok?
Az ágy előtt állottak, gépiesen vetkeződve. De nem mertek lefeküdni, leültek az ágy szélére. Ott beszélgettek még egy kissé, beszélgettek nagyon halkan, pedig nem volt körülöttük senki. A kisebbik izgatottan nézte az árnyékokat:
– Azt hiszem, kívülünk van még itt valaki, egy harmadik.
– Tudom – mondá Ágnes –, én már régen érzem, mint suhog, járkál, mozog, meg vánszorog közöttünk. De nem akartam neked megmondani.
Ez éjszakától fogva az, aki kettőjök mellett a harmadik volt: nem tágított közelükből. A nagyobbik látta is már, a kisebbik meg érezni kezdte. Mellét hirtelen fájdalom, torkát ok nélkül való sírás szorította össze! Fogyni kezdett és olyan álmodozás fogta el, mint nénjét. Nem kívánt többé ő sem embereket látni, alig ment ki a szobából, és igaz érdeklődés csak akkor villant át fehér arcán, amikor a szőke emberről beszéltek.
Ágnes beszélt néha hozzá:
– Hát kellett ezt tenni? Kértem én, hogy esküdözzön?
– Esküdött? – kérdezte a kisebbik villogó szemmel.
– Mindig. Nagyon jól tudott, sokat gyakorolhatta.
– Hogyan? Mondták neked?
– Nem, de tudom; és annyi szép leány van. Mondta is, hogy szerették azelőtt és nevetett. Megharagudtam rá és így szóltam hozzá: „Majd egyszer rólam is így fog nevetve beszélni!”
– Aztán ő mit mondott erre?
A kisebbik leány könnyes tekintettel könyörgött neki:
– Mit szólt ő aztán?
A halvány, rossz ember minden mondását hallani s tudni akarta és kérdésekkel kínozta testvérét. Mikor estefelé jött, mit beszélt, miképpen hízelgett… Ágnes egyszer elmondta neki, hogyan szólította a halvány ember, csak így: „csillag, virág, mindenféle szép virág!”
„Csillag, virág, mindenféle szép virág!” – hangzott a kisleány fülében az édes hízelgés, ébren is, álmában is elmondta magának hangosan. Szeme mosolygott, fehér arca szinte világított ezalatt. Édes borzongás futotta át a simogató szavakra, de hirtelen magához tért, az álomképet elsimította homlokáról, újra komor és merev lett az arca.
És testvére nem hallja e szavakat többé soha már! Odafutott hozzá, átfogta derekát és szólt:
– Gyerünk innét, megyek veled, ahová akarod!
* * *
Mindketten készülődtek, de nem szóltak egymásnak egy szót sem.
(Rendbe is kellene hozatni egy kicsinyt, le van taposva minden virág rajta: egy tő lila őszirózsa, mely nem tud, hiába akar kiveszni.) Dórika a katekétától kapott papírcsipkés szentképeket rakta szépen össze és ráírta a papirosra, hogy egy Szekszárdra költözött barátnőjének hagyja.
Kézimunkáit kimosta elébb, aztán szépen összekötötte szalaggal, a szalag fölé gombostűvel egy cédulát tűzött. Ez volt abban megírva: „A tatának; adja el. Ama boltban, ahol az Ágnes stikkeléseit szokta eladni. Vegyen magának végre egy tisztességes kalapot, így nem csuda, ha nem festeti le vele arcképét senki. Hiába tud olyan jól, az öltözete miatt nem bíznak benne az emberek!”
A kicsike most már éppen nem fél attól a fekete és végtelen rengetegtől, amelynek neki kell indulni. Olyanformát érzett, mint azelőtt, amikor félt elaludni, mert nem volt benne bizonyos: fölébred-e valamikor erre az életre? Milyen lesz az a másik virradat: fantáziája minduntalan ezzel foglalkozott és mindenféle acélmetszetek szürke felhői, angyalai, fehérszakállas szentei, feketével rajzolt és mozdulatlan gloriolái mozdultak meg, melegedtek át, kaptak színre és erőre. Szíve repesett, lelkében boldogság sugárzott szét, hogy ott fog feküdni a felhők kék bársonyán… Körülötte a fényben hangzik egy mennyei chorál, introdukcióját már itt is hallja; a fővárosi udvar piszkos börtönére egy darabka tiszta kék ég ragyog alá – onnan hangzik.
Mindeme látomások csak egy-két napig tartottak. Végre mégis megrezzent az ismeretlentől, aki mindjobban közeledett hozzá, hogy karjaiba ölelje. Szerette volna még húzni-halasztani a dolgot, de testvére épp az utolsó időben egészen izgatott lett, meglátszott az arcán, megérzett minden tettén, hogy sietni akar, nem tud itt lenni többé.
Valamelyik hajnalon – hideg volt odakünn és minden kék – Ágnes – már felöltözve – odahajolt hozzá és felköltötte:
– Menjünk!
Felugrott, felöltözködött. Elsuhantak az öreg mellett, nem merve rája tekinteni sem. Összegubbaszkodva vártak a lépcsőházban, amíg a kapunyitás ideje elkövetkezett, azután lábujjhegyen kiléptek az utcára.
Kézen fogták egymást, úgy mentek előre. A szűk utcákban nem jártak soha még, és tulajdonképpen nem tudták merre menjenek.
– Arra kell mennünk, amerről a szél fúj, akkor odaérünk hamar – mondta a nagyobbik.
Ezentúl alig beszélt az egész úton; erősen szorította a kisebbik kezét és úgy sietett, hogy húgát szinte vonszolta maga után. Az álmodozva nézett szét; már ez a világ is idegen volt neki. Olyan hideg, olyan néptelen, minden mozgás nélkül való volt minden a kék világosságban úszó, mozdulatlan árnyékkal teli utcákon. Itt-ott egy-két tévedésből égve hagyott gázláng még fantasztikusabbá, idegenebbé tette a néma házsorokat.
Valami térre értek és Ágnes felsóhajtott:
– Végre!
Egy hosszú, keskeny utcán át egy mozdulatlan, aranyos vonalat pillantottak meg.
– Ez az? – kérdezte a kisebbik.
– Ez – mondá Ágnes és megállott, hogy egy kissé kipihenje magát. Elengedte húga kezét és zavartan szólott hozzá:
– Még visszamehetsz, ha akarsz ittmaradni, ha szeretsz magadban. De mit csinálsz egyedül? Csillagom, virágom!
A kisleány megfogta a kezét és ment vele némán, nem nézve többé maga körül, hanem egyenesen előre, az aranyos vonal felé.
Ágnes egyszerre bőbeszédű lett, megemlékezett arról a szép kis leányról, aki a harmadik emeleten lakott. Mind a ketten nagyon szerették a négyéves leánygyermeket, de különösen a nagyobbik.
Dóra ismételte a mondást, de olyan szomorú hangon, annyi fájdalommal, mintha neki mondták volna valaha. A nagy, halvány, szép szőke ember, aki mind jobban-jobban hozzáférkőzött hajnali útjába. Már-már vele volt egészen, mintha az övé is lett volna egykor, egyedül az övé csupán.
Az éjjel színei lassanként mind elváltak a hajnaltól. Amikor kiértek a folyamhoz: a kék reggel lassanként melegedni kezdett. Ezüst- és aranyszalagok futották át a tájat, ezüst-, arany- és piros pillangók – a hullámok fényjátéka – röpködtek, keringőztek a folyam színén. A házak mindkét parton lila meg arany színben úsztak. Csak a partok, a hajók, a hidak és a messziről idelátszó szigetek egy része szunnyadtak még színes árnyék alatt.
Mint egy festett panoráma, olyan volt az egész kép; hang nem hangzott, alak alig mozgott egy-kettő. Azok is olyan lassan, álomszerűen; nem is emberek, de bábok, akiket egy gép arra készt, hogy mozogjanak előre. Most megáll egy-kettő, majd újra igyekszik a part felé, mindjobban a Dunának.
A két leány nem nézett többé egymásra, az egyik a vízre tekintett üvegesedő szemmel, a másik lélegzeni is alig tudva, még beszélt:
– Dóra, hol a szalag, a sárga, hova tettem?…
Végre megtalálta, amit keresett.
Az ezüst-, arany- és piros lepkék egy pillanatra szétszálltak a folyam színének egy kis részéről. Aztán egy pár pillanat múlva újra visszatértek. És a panoráma képe mit sem változott, csak az árnyékba borult részek szabadultak lassan, mindjobban és a kékség melegedett föl violaszínre. És egy-két perc múlván a Duna képe változott egy keveset: amíg csupa arany és piros lett az egész, egyszerre fölbukkant rajta egy leány szőke feje; fehér arca messziről, fényözönben úszva, olyannak tetszett, mintha egy vízre hullott csillag volna.
A kisebbik volt. Az ő édes, szép feje, ártatlan homloka ragyogott a hullámok fölött. Az ő kedves szürke szemei néztek még egyszer szét ezen a világon, ahol nem élt, nem szeretett, nem látott voltaképpen eddig még semmit, mégis ez utolsó percben a szűz lélek tele volt az élet legzavarosabb képeivel. Mintha ő szeretett, ő csalódott volna. A szerelmi esküdözések – bár neki nem esküdtek soha – kéjesen rezdültek vissza lelkének chaoszában, összegyűlve és elnyomatva az elhagyottság, a kétségbeesés iszonyú érzésével. És mielőtt mindeme képek örökre elmúlnának, utolsó káprázatként megjelent előtte egy szép, halvány, gonosz arc.
Híres gyerektörténetek
Bródy Sándor: A Rubin leányok
Kossuth Kiadó, 2021
