Azzal, hogy egy történelmi filmben nem minden úgy alakul, ahogy a valóságban történhetett, semmi gond nincs. Az esetek túlnyomó többségében sok okból nem is rekonstruálható teljesen a valódi sztori, és egyébként is ez adja az alkotás izgalmát, hogy mivel töltjük ki a hézagokat, hogyan gazdálkodunk a szabad játéktérrel. Még az is bevett szokás, hogy nagy történelmi eseményeket fiktív alakokkal népesítünk be – eleve az utca emberét is meg kell mutatni. Még az is beleférhet tehát, hogy kitalálunk egy titkosrendőrt, akinek az a feladata, hogy megakadályozza, hogy Pesten forradalom törjön ki.
A Most vagy soha! esetében még ez a legkisebb baj, elvégre még akár lehetett is ilyen. Csakhogy Rákay Philip és alkotótársai a titkosrendőrös szálat csak ürügyként használják, hogy egyrészt verekedős, erőszakos kalandfilmként keretezhessék újra a valójában vértelen forradalmat, másrészt a történelemhamisítástól sem riadnak vissza, amikor a forradalom és céljairól beszélnek. Az, hogy a fikció elemeivel játszanak kicsit, például kicsit előrehozzák Szendrey Júlia terhességét, az nem történelemhamisítás. Az viszont, hogy a forradalmat és körülményeit hamisan ábrázolják, és gyakorlatilag a teljes reformkort kiírják a történelemből, már sokkal inkább az a kategória.
Az elmúlt években már volt elég alkalmunk megtapasztalni azt, hogy a jelenlegi kurzus mit ért „történelmi film” alatt. Az ilyen filmek hiánya miatt kapta az ívet még Andy Vajna is jobbról, de az ő halálával az utolsó akadály is elhárult a kosztümös hőseposzok elől, és a Most vagy soha! már a sokadik a sorban. Igaz, a Blokád vagy a Hadik készítői legalább még nem nevezték hazafias kötelességünknek, hogy megnézzük a filmjüket, ám Rákay Philip filmje, úgy látszik, már más szint. A költségvetését tekintve feltétlenül az: a hatmilliárd forintos büdzsével kiérdemelte a minden idők legdrágább magyar filmje címet, és könnyen lehet, eljutunk majd oda is, hogy akinek nem tetszik, az ugyanúgy kizárja magát a nemzetből, mint mondjuk azok, akik ülve maradnak a Nélküled alatt.
Bár a Most vagy soha! forgatókönyve Kis-Szabó Márk, Szente Vajk és Rákay Philip közös munkája, a filmet pedig Lóth Balázs rendezte, ez Rákay filmje. Ő sem hagyott sok helyet a kétségeknek a nyilvános megszólalásaiban, és már régóta Rákay-filmként emlegetik a médiában is, mi se tegyünk kivételt.
Abban például Rákaynak teljesen igaza van, hogy ha valami, akkor 1848. március 15. érdemelt már egy nagy filmet, hiszen bár számos filmünk játszódik az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején, magáról a legfontosabb napról és a márciusi ifjakról még nem készült definitív filmalkotás. De ha már filmet csinálunk erről a jeles eseményről, akkor azt is ki kellene találni, hogy mit gondolunk róla. Rákayék azonban láthatóan már itt olyan akadályokba és ideológiai csapdákba ütköztek, hogy inkább megkerülték az egészet, és radikálisan átértelmezték a forradalmat, valamiféle etnikai alapú konfliktussá fokozva azt. Érthető valahol, hogy a NER tizennegyedik évében ez az egész polgári demokratikus (horribile dictu liberális) ribillió, a cenzúra eltörlésével meg a közös teherviseléssel már nem hangzik olyan jól, az azonban mégis túlzás, hogy a forradalom fő céljának a magyar nyelv szabad használatát nevezik meg.
Olyannyira, hogy Rákayék igazi terrorállamnak mutatják be az abszolutista Habsburg-birodalmat, ahol már azért összever a rendőr, ha magyarul szólalsz meg az utcán, sőt az üzleteken is kényszer hatására láthatunk német nyelvű cégtáblákat, és véletlenül sem azért, mert Pest és Buda az 1840-es években még bőven német többségű város volt.
Hogy mást ne mondjunk, Petőfi és Jókai Mór is már jól ismert alakjai a magyar irodalmi életnek 1848. március 15. előtt is, pedig ha ennek a filmnek a logikájából indulunk ki, akkor maximum szamizdatban terjeszthették volna a műveiket. A forradalomnak köze nem volt a nyelvhasználathoz, azt pedig már általános iskolában a fejünkbe verték, hogy a forradalom után felállított magyar honvédség tisztjeinek jó része nem vagy alig beszélt magyarul. A Most vagy soha! viszont a focihuligánok értelmi szintjére degradálja a forradalmat: aki németül beszél, az rossz ember (beleértve azt a kislányt is, akit a gonoszok arra használnak, hogy elcsalják az utcáról Szendrey Júliát), és még a Farkaschnak nevezett titkosrendőrről is kiderül, hogy nem csupán pénzért dolgozik, hanem tényleg zsigeri magyargyűlöletből gáncsolja a forradalmunkat.
A film esztétikailag is egy katyvasz. Rákayék többször is felhozták példaként Guy Ritchie Sherlock Holmes-filmjeit és a Birmingham bandái (Peaky Blinders) sorozatot, a Most vagy soha! viszont folyamatosan két véglet között próbál egyensúlyozni: az előbbi filmek és sorozatok laza, szellemes kalandfilmes vonala, illetve a magyar filmtörténet legpátoszosabb, leghamisabb hagyományai elevenednek meg egyszerre. Ez pedig nem megy.
Hiába próbálja meg a film jópofa, könnyed és vicces fiúknak bemutatni a márciusi ifjakat, ha Petőfi közben folyamatosan csak deklamál és kinyilatkoztat, vagy éppen szaval, mint egy 1983-as Vers mindenkinek adásban.
Éppen ezért a film dramaturgiai csúcspontjainak szánt jelenetei egytől egyig leesnek a vászonról, annyira erőltetettek és hamisak: amikor a film elején az osztrák rendőrök által agyba-főbe vert bácsi magyarul kezd énekelni; amikor Szendrey Júlia bejelenti Petőfinek, hogy gyereket vár; amikor Petőfi felpattan a Pilvax biliárdasztalára, és elszavalja a Nemzeti dalt, vagy amikor a Pestről Budára vonuló tömeg valami értelmezhetetlen, a Nox együttes repertoárjába illő népies giccsdalt dünnyög közben, és így tovább. Ezek a jelenetek az 1848-at rákosista propagandafilmmé silányító Feltámadott a tengerből is kilógtak volna, annyira mesterkéltek.
Nem segít az sem, hogy éppen azt a két szereplőt sikerült a legkevésbé eltalálni, akik a film szempontjából a legfontosabbak:
Nem járt jobban Szendrey Júlia sem: szegény Mosolygó Sárának nem jutott egyetlen olyan sor sem, ami kicsit is emberivé tenné, merev és életszerűtlen dialógus az összes, melyben neki meg kell szólalnia.
Hálásabb szerep a Farkascht játszó Horváth Lajos Ottóé, bár az övé is egydimenziós: Bond-gonoszként üldözi Petőfit az egész filmben, és már a forradásos arca is jelzi, hogy ő bizony rossz ember. Petőfi-gyűlölete azonban annyira irracionálissá teszi, hogy még akkor sem tesz le a költő meggyilkolásáról, amikor már az osztrák megbízója is kivonná a forgalomból. Az irracionalitás egyébként is visszatérő motívum a fimben: a Pilvax pincére az egyik jelenetben feljelenti a forradalmárokat, a következőben megmenti Petőfit. Teljesen értelmetlenül rombolják szét Landerer nyomdáját, és verik össze magát Landerert (!) Farkasch verőlegényei, ha utána ugyanúgy kinyomtatják Petőfiék ott a tizenkét pontot, mintha mi sem történt volna. Vagy: miért hátrálnak meg az osztrák katonák a film végén, amikor megpróbálják megakadályozni Táncsics kiszabadítását, és a film tanulsága szerint akkora erőt vontak össze a Várban, hogy gond nélkül szétzavarhatnák az egész forradalmi társaságot? Csakhogy Petőfi meggyőzi őket, hogy nem kell a vérontás, Lederer tábornokot pedig láthatóan megdöbbenti az információ, hogyha a tömegbe lőnek, akkor abból tragédia lehet. Hogy ez másoknak miért nem jutott eszébe soha?
És itt vannak a márciusi ifjak, a film valódi főszereplői. Kár, hogy róluk semmit nem tudunk meg, kivéve Vasvári Pált, akiből akkora szoknyabolondot sikerült csinálni, hogy ezt minden egyes megszólalásában hangsúlyoznia kell. Így aztán szegény Vasvári olyan, mintha priapizmussal szenvedné végig élete legfontosabb napját, ami különösen szembetűnő, amikor a társainak semmi megkülönböztetés nem jut. Ja, de igen, Jókai Mórt azzal cukkolják, hogy szerelmes Laborfalvi Rózába, Sükey Károly dadog, a tizenkét pont megszövegezője, Bulyovszky Gyula pedig James Bond-osan bemutatkozva szedi össze a feleségét: „Gyula. Bulyovszky Gyula.” Sőt, Bulyovszky és Vasvári menet közben még összevernek néhány banditát is a biztonság kedvéért, mert azért bunyó az kell, ha már nincs sok mondanivalónk a forradalomról. A végén pedig még egyfajta best of is gondoskodik arról, hogy megjegyezzük őket, de hiába, a film egyik legkínosabb húzása, ahogy a márciusi ifjak giccsbe torkolló zenei kísérettel egyenként visszagondolnak valamely hőstettükre. Apropó zene: Gulya Róbert bombasztikus és hatásvadász filmzenéje is fontos szerepet kap a filmet a kulcspontjain agyonnyomó pátosz gerjesztésében, noha ez már inkább a rendező sara.
A Vasvárit alakító Fehér Tibor legalább gondoskodik néhány humorosabb pillanatról, és rajta kívül is felbukkan néhány színész, aki nem úgy beszél, mintha a Nemzeti Színház színpadán szavalna, ami kétségtelenül a film javára válik ugyan, de ebben ki is merülnek a pozitívumok. Impozáns a film megjelenése, a Fóton felépített díszletváros néha még úgy is néz ki, mintha valódi házak lennének, amikben tényleg emberek laknak, de például a budai Várban játszódó jelenetek annyira sterilnek tűnnek, hogy már csak emiatt is nehéz komolyan venni a katonasággal farkasszemet néző forradalmárok iszonyú izgalmasnak szánt jelenetét.
Persze ki akarna bármit is komolyan venni, amikor egy olyan filmről beszélünk, amiben a terhes Szendrey Júliát agyba-főbe verik, Farkasch túléli még azt is, hogy a Dunába fullad, míg a Petőfi mentoraként ismert nyomdász és könyvkereskedő, Emich Gusztáv egy gyerekfilmből szalasztott naiv bolond, aki minden szembejövőnek lelkendezik arról, hogy mekkora rajongója a költő munkásságának. A Most vagy soha! viszont hiába szeretné, hogy egyszerre szórakozzunk és meghatódjunk rajta, de még a nemzeti önérzet is feltámadjon bennünk. A filmet látva
Most vagy soha!, 135 perc, 2024. 24.hu: 3/10
