Épp használtautó-vásárlás előtt vagyok, nézegettem is néhány kocsitesztet tőled; az egyik videóban említed egy családi kombi kapcsán, hogy „nem csúnya, de megkopott a fénye, mint Medveczky Ilonának”. Ez a mondat a te autós újságírói munkásságod kvintesszenciája, ami tökéletesen működik videóban, de töröm a fejem, átadható-e írásban is az olvasóknak, kicsoda Vályi István.
Azt hittem, arra fogsz kérni, hogy mondjak még ilyen hasonlatokat.
Akkor, hajrá!
A Daciákban annyi kárpit van, mint a Tigris tankban. De most akkor definiálni kellene magam?!
Bajban lennél, ha ezt kérném?
Alapvetően mindenki bajban van ilyenkor. Én polihisztornak mondom magam, azon belül elsősorban újságírónak, mert ebben a szakmában töltöttem el a legtöbb évet, húsznál többet. Falra mászok attól, mikor youtuberként vagy vloggerként kategorizálnak be, mert a YouTube-ra gyártunk videókat a Speedzone autós magazinunkkal. Nekünk a YouTube egy platform, amire szórakoztató tévéműsort készítünk. Újságírói munkát végzünk, ami nálam sem annyiból áll, hogy odaállok a kamera meg egy autó elé, aztán pofázok. Kutatok, anyagot gyűjtök, kiszűröm a baromságokat – ez újságírói feladat. Ugyanúgy végzem a dolgom, ahogy te is felkészültél erre az interjúra.
Tehát zsurnaliszta vagy, tiszta sor.
Lelkes média- vagy tévés majom, amatőr autóversenyző, riporter. Tessék, itt van még néhány!
Így mutatkoznál be Jeremy Clarksonnak is?
Így hát! Ugyanolyan öreg róka, mint én. Találkoztunk már nem egyszer. De már régen, mikor még ez a szakma is másmilyen volt: akkor még charterjárattal utaztatták a szaksajtót nemzetközi autóbemutatókra. Ilyen alkalmakkor összefuthattál Ben Collinsszal, aki szintén köthető a Top Gear című műsorhoz, mint Clarkson. Egyébként szó volt arról, hogy Collins önéletrajzi könyvét én fordítom majd angolról magyarra, de aztán elakadtak a tárgyalások kiadói szinten.
Egy szó, mint száz: ha Clarkson, ha Collins; én ugyanúgy jellemezném mindkettőnek a munkásságomat, mert ők hozzám hasonlóan a kirakatban vannak. Csak hát nagyon sokan vagyunk még ugyanabban a kirakatban, így az a lényegi kérdés, tudsz is valamit mondani, vagy csak a szádat nyitogatod.
Azért kértem az öndefiniálást, mert a videók alatt, amikben szerepelsz, a nézők, követőid, rajongóid sokszor komplett jellemrajzokat írnak rólad. „Standuppá alakította az autóteszteket, a lexikális tudása hatalmas és ízig-vérig parasztgyerek.” Minden stimmel?
Amikor ideköltöztem Magyarországra Szlovákiából, a Totalcar autós újságnál lett munkám. Akkor Winkler Robival kitaláltunk nekem egy karaktert: Pista lejön a hegyről és beveri egyből. Én ezt nem bántam, mert ha olyan vagy a munkádban, mint a magánéletedben, akkor megvan az az előnyöd, hogy nem zökkensz ki a szerepből. Mert nem kell játszanod: a legtöbben azért más arcukat mutatják a médiában, ezt te is tudod. Nyilván túljátszom én is néha a dolgot, ugyanakkor nem kell meghasonulnom, nem feszülök bele. Tudtam például, hogy jöttök ma, ülhetnék most ingben a fotókhoz, de itt vagyok a maradonás pólómban, mert munkanap van, ebben járok munkába.
Maradona-rajongó vagy?
Egy isten volt nekem, igazi önazonos arc, aki küzdött a démonjaival, és ezt nem szégyellte bevallani.
Az ízig-vérig parasztgyerekre még nem reagáltál.
Paraszt vagy nem paraszt… figyelj, sokan nagyképűnek tartanak, de ahogy idősödöm, úgy van egyre kevesebb türelmem a hülyékkel foglalkozni. Rengetegszer írják, hogy „de az nem úgy van, mit beszélsz te a videóban.” Nehéz egy olyan társadalomban edukatívnak lenni, amelynek tagjai nem hajlandók befogadni a tudást, hanem csak a saját dogmatikus elképzeléseik mentén mozognak. Ha valaki köti az ebet a karóhoz, hogy márpedig a kínai autó szar, mert még abban van, amit negyven éve csináltak a kínaiak, neki érvekkel se fogod tudni elmagyarázni az ellenkezőjét. Pedig Isten lássa lelkem, bárki bizonyíthatja, én nagyon sok időt szentelek a munkámnak: előfizetek külföldi szaklapokra, este tizenegytől kettőig csak olvasok. Minden áldott este. Hatkor meg kelek.
Képzem magam, hogy lépést tudjak tartani, hogy ne legyek boomer bácsi, akire aztán mutogatnak.
Én még az a generáció vagyok például, aki az internetet elkezdte használni, a semmiből kezdtük azt megtanulni, ott voltunk az elejétől kezdve, a vezetékes telefonról is át tudtunk térni a nyomkodósra, a széthajthatósra, az érintősre. Aztán, mikor válaszolok valakinek kommentben, hogy figyelj, drága barátom, én már tíz évvel ezelőtt csináltam azt, amiről te írsz, megkapom, hogy „persze… mert te biztos mindent csináltál már”. Igen, baszd meg, mindent is: csapoltam sört, szereltem autót, estem el motoron, vezettem turistahajót, főztem konyhán. Ez az én generációmnak normális volt, hiszen ahogy vergődtél előre az életben, különböző vargabetűkkel ugyan, de mégiscsak haladtál, aztán közben csináltál mindent, hogy megteremtsd az egzisztenciád.
Készítettem egy reprezentatív kutatást a szerkesztőségünkben: elmondtam, hogy veled akarok beszélgetni, és egyesek a neved hallatán mondták, „Jó-jó, de ki is ő?”, míg a kollégák másik fele szerint a leghálásabb interjúalany leszel. Mi miatt a kettősség? Köze van ahhoz, hogy egy szubkultúrának gyártasz tartalmat?
Valahol igen, hiszen, amit mi csinálunk, alapvetően az autós embereket szólítja meg. Én az utóbbi években tudatosan törekszem arra, hogy kilépjek az autós újságíró skatulyából, mert elegem van abból a borzalmas sötétségből, amivel sokszor találkozom: ha nálam sokkal hülyébbek elmondhatják a gondolataikat a különböző platformokon, akkor én miért ne tehetném?
Nem lehet beleszorulni ebbe az autós tartalomgyártásba idehaza.
Hiszen az autóipar sem az, ami húsz éve volt. Ugyanakkor látjuk, hogy elképesztő igény van az X, a Z vagy akár alfa generáció részéről arra, hogy picit utat mutass nekik. Vagy legalább inspiráld őket. Mondhatjuk úgy is, ez egy Do it yourself mozgalom, amit mi csinálunk itt. Menj el ide, menj el oda, építs lakóbuszt, teraszt a két kezeddel, gyűjts órát – erre hatalmas a kereslet. Tulajdonképpen csak azt mutatjuk meg, ami minket érdekel. Ezeket mi sem tudjuk professzionális szinten, de jobb, mintha nem tudnál semmit, mert legalább akarsz. És ez manapság nagy szó.
Nincs meg annak a veszélye, hogy túl sokfelé kaptok, és elvész a fő fókusz?
Ez a mi ügyességünkön múlik, mert ahogy mondod, még mindig az autók jelentik a fő profilt.
Vályi István profiljára nézzünk rá kicsit: picivel több mint négy évtizeddel ezelőtt Szlovákiában születtél, Rimaszombatban.
Úgy bizony!
Máris van egy közös pontunk: oda jártam udvarolni a feleségemhez.
Na, akkor most te mesélj nekem! Hova jártál? Mikor? Hogyan? Mondjad, majd kivágjuk innen ezt a részt!
Inkább te mondd meg, hogyan kerültél néhány kilométerrel arrébb egy kisebb településre, Tornaljára, mikor egyéves voltál!
Apám orvos volt Rimaszombatban, ott kapott lakást, anyám nővérként dolgozott. Akkoriban ez úgy ment – mondom a fiatal olvasóinknak –, hogyha orvosként kaptál egy lakást meg egy telefont, akkor mentél.
Legalább átjártak hozzátok telefonálni a szomszédok?
Hogy a viharba ne! Letették a két koronát a csipketerítőre.
Ott tartottunk: lakás, telefon és Tornalja. Mit hoztál magaddal a szüleidtől?
Amikor tizenkét éves voltam, a családunk lényegében szétoszlott: a szüleim elváltak, ugyanígy alakult az én életem is most. Ahhoz pedig én is kellettem, hogy ne egy pásztortáska legyek, aki csak ott van a mezőn, aztán megeszik a tehenek. Baromi sokat olvastam, ami egy menekülés volt a szülői veszekedések elől. Egy nyakas gömöri ember vagyok, sokáig kitartok a hülyeségem mellett is, ami nem okvetlenül rossz tulajdonság. Engem meg lehet győzni mindenről, de csak érvekkel. Nekimegyek százszor is a falnak – ha meg valami így sem megy, akkor elmondhatom, hogy legalább megpróbáltam.
És ha pozsonyi úrigyereknek születsz?
Hála a jó istennek, nem így lett! Én szegényebb részről jövök, és azt látom, akik hozzám hasonlóan eljöttek onnan, boldogulnak a világban.
„A kilencvenes évekbeli Felvidék erősen Texas-jellegű volt” – mondtad korábban. Hogy értve? Minden megengedett volt?
Magyarország is Nevada volt akkoriban. Gondolj bele, hogy ránk szakadt a szép, új világ, amiről azt hittük, hogy az. Erős kummantás volt minden oldalról. Megromlott a közbiztonság, mindenre még nem volt törvény, előírás.
Tehát mindenbe belekóstoltál?
Mindenbe, de embert azért nem robbantottunk fel. Nagyon más világ volt. Pincérek privatizáltak állami cégeket, tök nonszensz volt, ami akkor történt. Most azért a bűnözés egy kifinomultabb formája uralkodik szerte a posztkommunista államokban. Tizenöt évesen már autót vezettünk. Jogsi? Papír? Lófasz, semmi!
Hogy nem csúsztál el a banánhéjon? Volt, aki visszafogott? Vagy a kapott szülői értékrend miatt tudtad, meddig szabad feszíteni a húrt?
A legriasztóbb példa az volt, hogy láttam azokat a kortársaimat, akik elcsúsztak. Alig vártam, hogy a sorkatonaság után elmehessek otthonról. Nem azért, mert nem szerettem otthon lenni, csak haszontalannak éreztem magam. Már akkor sem az volt a legfejlettebb vidék Szlovákiában.
Az autóversenyző-jelöltek mindig renitens gyerekek? Mert hogy te ezt a szakmát szeretted volna űzni felnőttként.
Mindig hajtott és hajt máig a versengés. Szeretem az adrenalint.
Anyai vagy apai ágról csörgedezik ez a véredben?
Anyám már tizenöt évesen lopta a családi autót otthonról. A nagybátyáim is hatottak rám, ők is olyanok, mint ördög faszán a stanyecli. Mindig bütyköltünk, mentek a kalandok. Ennél fogva tök színes volt az életünk: a falusi gyerekektől szintén sokat tanultam. Megszűnt téeszbe lopakodtunk kinyitni az olajtartályokat, borult ránk a hidraulikaolaj, egy kombájnban van abból hetven–nyolcvan liter, de mit tudtuk mi! Ott van egy csap, nyisd meg! Bamm, soha többet ki nem jött a ruhádból. Ezek megvoltak. Robbantgattunk, benzinágyút gyártottunk, felgyújtottuk a pincét, loptuk a körtét, az almát, de a krumplit és a cigarettát is. Brahiból graffitiztünk és lógtunk.
Az a pont is ugyanilyen világosan él előtted, amikor tudatosult benned, hogy nem leszel hivatásos versenypilóta?
Persze, 1988 tavaszán volt: az első emeleten lakó szlovák barátomnak, Mareknek az apukája elhozta az autóklubtól a Jawa-motoros gokartot, hogy a születésnapján gokartozhassunk a már azóta bezárt strandfürdő parkolójában.
Gokart? Fernando Alonso is úgy kezdte gyerekként.
Igen, de ez a gép nekünk annyira elérhetetlen volt, hogy tudatosult bennem, ilyenem soha nem lesz. Mire meg is lenne, akkor meg már öreg leszek, hiszen jóval hamarabb kellett volna profi versenyzésbe kezdenem.
A szüleid milyen pálya felé tereltek?
Apám nagyon akarta, hogy orvos legyek, édesanyámnak se lett volna ellenére.
És erre mit mondtál?
A tanulmányi eredményemmel bizonyítottam, hogy alkalmatlan vagyok a pályára.
Lustaság?
Totálisan. Ami engem nem érdekelt… – sajnos a fiammal is ez van most. Hiába okos gyerek, ha valami nem érdekli, azt úgy elengedi, mintha ott se lenne. Ami érdekli, abban viszont kiemelkedő. Kémiából is annyit tudtam, hogyan gyártsunk a haverokkal töltőtollból meg gázolajból ágyút a pincében, de nem éreztem késztetést arra, hogy azt csináljam, amit apám. Láttam, hogy éjjel-nappal jönnek az emberek hozzá, én nem akartam ezt magamnak.
Szülőként nehéz lehet, hogy ugyanezt éled meg a fiaddal. Létezik tökéletes tanács erre a helyzetre?
Ez a baj, hogy mindenki tanácsolni akar.
A gyerek olyan, mint egy palánta: nem az a dolgod, hogy tereld, merre nőjön, hanem hogy gondozd a növésben. Nézd, mi lesz belőle. Mert ott teljesedik ki előtted. Óvod a rossztól, hiszen a palántát is takarod.
Mielőtt továbblépnénk Pozsonyba, ami életed kicsit sem jelentéktelen szakaszát tette ki, beszéljünk arról, milyen volt szlovákiai magyarként Szlovákiában élni. Mennyiszer hallottad, hogy Szlovákiában beszélj szlovákul?
Aki ilyennel próbálkozott volna mifelénk, hamar kapott volna egy gyomrost. Ott még a betelepített szlovák nemzetiségűek is inkább megtanultak magyarul. Soha nem merült föl abban a közösségben, hogy valaki tótozzon. Tudod, olyan ez, mint a hógömb: ha mindig van, aki rázza, akkor kavarogni fog. Ha hagyod, az emberek is békében élnek egymással. Amint nem basztatják őket a politikusok, mindenki idomul a másikhoz.
Még visszajársz, igaz? Reális veszély az elszlovákosodás, amiről a szlovákiai magyar pártok gyakorta hírt adnak?
A családom ott él. Bármennyire nincs erről szó a kirakatban, csak elérték, hogy az ötszázas lélekszámú falvakban megszüntessék a magyar nyelvű oktatást az alsó tagozatban. A kisebbik húgom születésénél is verni kellett az asztalt, hogy Eszter legyen, ne Estera. Ezek a dolgok léteznek, nem hazugság, de éppen csúszik annyira, hogy elessél rajta.
A palóc dialektusod a sajátod, így ismertek meg a nézők, ám még mindig kapsz erre kritikákat. Igaz, hogy Mikszáth Jó palócokját linkeled be a kommentszekcióba ilyenkor?
Igen, hogy olvassák el. Mi magyarul tanultuk az irodalmat, magyarul olvastuk Petőfit, Jókait, Mikszáthot. És hiszem, hogy sokkal jobb, szebb magyar nyelvű oktatás zajlik a határon túl, mint itt, mert sokkal erősebben ragaszkodnak a nyelvhez, hiszen nem az anyaországban élnek. Aki pedig emiatt támad engem, annak mit mondhatsz? Én sem szólom le Pest közepén a szögedit, a palócot, a debrecenit, az erdélyit, mert az az én szegénységi bizonyítványom lenne. A világon mindenütt van tájszólás, emiatt nem értesz szót a stájer paraszttal se.
A te palóc beszéded keveset kopott, de sokan, akik hozzád hasonlóan Magyarországra költöznek például Szlovákiából, idővel elhagyják a rövid á-kat, asszimilálódnak. Miért van ez?
Mert szégyellik. Nem az a lényeg, hogyan beszélsz, hanem hogy mit mondasz. Ük-ük-üknagyapám, Vályi András az ország első statisztája volt Kazinczy mellett, a magyar nyelv alapjait fektette le palóc kálvinistaként.
Aki szégyelli azt, ahogy beszél, azt én szégyellem.
Vissza a húszéves Pistához: tényleg egy szatyorral indultál el Pozsonyba?
Volt nálam kávéscsésze készlet és sövényvágó olló.
Előbbit sem értem, az ollót meg főleg.
Hát, hogy valamivel pénzt keressek! Vágtam a sövényt a Pozsonyban élő nagyimnál, akihez beköltöztem. Ő amúgy hatalmas forma, most volt kilencvenkét éves, tök jól van, amúgy unokahúga Puskás Öcsinek.
Utóbbit visszakövetted valahogy?
Persze!
Mi lett a csészekészlettel?
Ment a zaciba, mint a huzat, amint albiba költöztem.
Te meg elkezdtél a Madách-Posonium nevű kiadónál dolgozni Dobos László Kossuth-díjas író, szerkesztő mellett titkár pozícióban. Mi ragadt rád ott?
A szlovák-magyar irodalom nagy alakjai ott voltak. Sok bölcsességet gyűjtöttem, hiszen értelmiségi közegbe kerültem. Azért persze csuklóztattak, elvégre én voltam a fiatal titkár. Na, de inni nem bírtak velem! Dobos Laci bácsinak, isten nyugosztalja, az volt az első kérdése: bort vagy tejet kérsz?
Ott kezdtél újságíróként kibontakozni?
Addigra már írogattam, ott meg beleláttam a kiadási folyamatokba is, tördeltem, rendszergazdáskodtam – mindenes voltam.
Az Új Szónál pedig grafikus-tördelő lettél később.
Az már másfajta közeg volt, napilapgyártás ezerrel.
Megvan, mi a flekk?
Hogy a francba ne lenne: 1500 leütés!
A főszerkesztőm odáig lesz ezért a mondatért.
Ó, de jó is volt ott dolgozni! Mi még kimentünk a nyomdába, megmutatták az ólomszedést. Elmesélték, ha az aktivátor ciánkáli tartalmú volt, aztán megtörölted a homlokodat, eldőltél, meghaltál.
Autókról is ott kezdtél először írni?
Nem, már előtte bedolgoztam a Totalcar egyik blogjába.
Mikor tudatosult benned, hogy a kamera előtt élsz igazán?
Sose voltam introvertált csávó. Anyámnak van erről jó sztorija, elmesélem: négyéves voltam, óvoda, május elseje, esztrádműsor. Meg kellett tanulniuk a gyerekeknek egy nagyon hosszú mozgalmi versből egy-egy versszakot. Természetesen szlovákul. Kilépett a kicsi Katika, utána jöttem én: a versem utolsó két mondata az volt, hogy „A mezők zöldelljenek, és a gyermekek játszanak rajtuk.” És én ezt úgy mondtam, hogy „A mezők zöldelljenek, és a gyerekek szarjanak rajtuk.” Tök véletlenül. Vinnyogva dőltek ki a közönségben a székekről. Sosem féltem kiállni az emberek elé, mert miért, mit csinálnak? Körberajzolnak? Nincs ezzel semmi gondom: nem gondoltam, hogy majd tévés leszek, de mikor újságot írsz, ott a neved, arcod a cikk mellett, onnan már nem volt nagy lépés a kamera előtt beszélni.
Jó szívvel emlékszel vissza a Totalcar-os időkre?
Abszolút, igaz, a vége már nem volt olyan jó, mint az eleje, de az aranykor isteni volt.
A kollégák miatt nem volt jó a vége?
Külső behatások miatt: szétoszlott a hangulatos brigád, ami régen volt, jöttek a kollektív szerződések, elmentek Uj Péterék. De tényleg elképesztően kreatív közeg volt a miénk: bejöttél reggel, és csöpögött az ötlet mindenkiből. Ez hiányzott sokáig, míg nem kerültem a Speedzone-hoz.
A Totalcarnál volt, hogy elszaladt veled a ló? Mikor úgy voltál vele, gyerekek, ezt én tudom a legjobban, engem ne kritizáljanak!
Sokan ezt hiszik a megnyilvánulásaimból. Én nem hiszem, hogy elszaladt volna velem a ló.
Azt, mondjuk, ritkán is érzi az ember.
Nézd, nekem mindig vannak érveim, csak így lehet megvédeni magad. Lyukat bárki tud beszélni az ember hasába. Én is tévedek ezerszer. De ha volt is ilyen, mindenkitől elnézést kérek!
És mikor érezted, hogy te már nem vagy jó helyen Winklerék mellett?
Volt több ilyen pontom. Az első az volt, mikor fölvettünk sok pénzért olyan embereket, akiket pár hónappal korábban elküldtünk, mert alkalmatlannak tartottuk őket. A második az volt, hogy kilenc éven át nem nyúltak a fizetésünkhöz, mert már akkor is az volt a mondás: örülj, hogy itt vagy! Csak közben lett két gyerekem, fizettem egy albérletet Budapesten, így fusiznom kellett. A harmadik meg az volt, hogy nem az cikk ment ki este, amit te reggel leadtál.
Cenzúra autós témában?
Volt itt Volkswagen-dízelbotrány, amit a nagy, hazai, elefántcsonttoronyban ülő importőrök nem néztek jó szemmel. Leszóltak, hogy hirdetnek annyi pénzért az oldalon, hogy ez így nem jelenhet meg.
Egyszerűen szar volt már bejárni: elmentek a kreatív arcok, rátelepedett mindenkire egy kicsit melankolikus, morgós gomolyfelhő, érezted, hogy föntről nyomnak a hirdetők. Ilyen nincs. Az időt meg tudod vásárolni, a véleményt nem.
A Speedzone-nál lehet terméket elhelyezni, de azt, hogy mit mondunk róla, ahhoz senkinek nincs köze.
Hol tart ma az autós újságírás a kereskedelmi tévékben? Én azt látom, középkorú férfiak vasárnap délelőttönként arról beszélnek a plug-in hibrid BMW terepjáró volánja mögött, hogy jó-jó, de kéne több nyomaték ezekbe. Miközben a magyar valóság az, hogy az átlagember használt Suzuki Swifttel jár.
Nem akarok senkit megbántani, ez csak az én véleményem, de az autós újságírás a kereskedelmi tévében egy kifizetett reklámhely. Ebből élnek, akik csinálják. Ebbe csontosodtak bele. Ezekben kritikát soha nem hallasz.
A használtautókról szóló műsoroknak nincs helyük? Megnéztem a csatornátokat, és 300 ezres nézettség fölött jár a videó, amiben egy húszéves Dacia Logant nyüstölsz.
Igény lenne rá, csak nem fizet a hirdető.
Hígul a szakma?
Már híg.
Gyakran hívnak autós újságírókat talkshow-kba?
Ha érdekes vagyok másoknak, miért ne? Nem is bánom, ha ebből a skatulyából kirángatnak. Tanultam politológiát, hadtörténelmet.
Celebizálódásnak még nem nevezném, ami veled történik, de felfedezett a mainstream média: műsorokba jársz, interjúkat adsz.
Vigyázok, hogy ne váljak celebbé. Riaszt az a közeg. Kevés benne a tartalom.
„A celebek nyolcvan százaléka megélhetési celeb, és ha leesnének a címlapról, éhen is halnának” – ezt te nyilatkoztad pár éve. Emiatt könnyebb távol tartani magad a celebvilágtól?
Részben. Hívtak a TV2 farmos műsorába, hogy Gáspár Zsoltinál lapátoljak.
Miért nem mentél?
Már megengedhetem magamnak, hogy megválogassam, hová menjek. Aki azért hív, mert kell egy majom, hogy ugráljon zenére, az nem én leszek.
Hívtak már pörgetni a Szerencsekerékbe?
Nem játszani, csak pörgetni? Még nem! Bár nem hiszem, hogy mennék. Menjen az, akinek szüksége van arra. Ez nem nagyképűség, de nekem már többet jelent az egynapi nyugalom a gyerekeimmel, a kedvesemmel, vagy hogy kimenjek a haverokkal valamit csinálni. Vagy hogy csak leüljek egy tóparton fröccsözni. Ez nagyon sok pénz, ha belegondolsz. Akik majd olvassák ezt a cikket, lehet, végiggondolják, nekik mennyit érne meg egy nap nyugalom a családdal a tóparton… na, az nagy szám! Mert szarrá hajtjuk magunkat, ezért felértékelődik a magunkra szánt idő.
A szlovák média akart téged komolyabban foglalkoztatni?
Még modellkedtem is egy szlovák női lapban, amikor még nem úgy néztem ki, mint most. Vasaló fiú voltam, a férfi, aki vasal, segít a háztartásban. Teljesen ledöbbentek, hogy én vasalok otthon. Nem rabszolga a kedvesem, ott az ingem, kivasalom. Tán hagyjam összegyűrve, míg ki nem vasalódik?! Van két kezem, beállítom a vasalót, tologatod, nyomkodod a gőzgombot, nem ördöglakat. De nem akartam én belefolyni nagyon a szlovák médiába, korábban kacifántosabb és korruptabb is volt, mint a magyar.
Ha már a vasalásról beszéltünk, nemrég azt nyilatkoztad egy interjúban, nem nevelnek a szülők elég gyakorlatias fiatalokat. Kéne ezen javítani?
Szerintem kéne. Hogy lehet-e, az meg a szülőkön múlik. Nem az iskola neveli a gyereket, ott tanítják, részben azt, amit az iskola akar. A gyereknevelés hardcore dolog: a mókuskerék miatt nem marad már szufla a szülőben, nincs elég joule, nyomaték, newtonméter arra, hogy leüljetek, ez a szög, a kalapács, csináljunk madáretetőt. Manapság nagyon könnyű félretenni a gyereket, leültetni a tévé elé, ott a Bogyó és Babóca, nézze azt. Aztán kimegy a kertbe, megfogja a lódarazsat, mert a mesében az aranyos karakter. Csak hát az életben megcsíp, aztán ordíthatsz. A krumplibogarat édesgetik, mi régen meg beledobtuk a vizes vödörbe. Hát kártékony!
Félrevezető világban élünk, én a nagyszülőkben bízom, ők gyakorlatiasak.
A sikerélmény, az kell amúgy a gyerekeknek, azért is játszanak annyit a számítógépen meg a konzolon, ott kapnak. A felnőtt se jut előre anélkül, hát még a gyerek.
Ezen gondolatok után fölmerül, eljön-e majd az a pont nálad, mikor közügyekről is elkezdesz írni akár a Facebook-oldaladon.
Néha beleszalad az ember, olyankor jön a felháborodás. A saját közösségi oldalamon hadd írjam, amit akarok! Egyelőre nem tartunk ott, hogy ne lehessen.
A végére hagytam neked néhány könnyedebb kérdést is. Mit ábrázolnak a tetoválásaid?
Van egy rézfaszú bagoly rajtam, a magyar mondavilág alapköve. Ilyen a világon nincsen! Tudod, honnan jön? A rézfaszú bagoly és a vasorrú bába egykutya: régen, faluhelyen a gyerek születéséhez bábát hívtak vagy orvost. Orvosból kevés volt, bábából több, utóbbi ment a vajúdó nőhöz. Csak hát nem voltak túl tehetős szakemberek, ezért általában fémeszközökkel dolgoztak, innen jött a vasorrú bába. A rézfaszú bagoly meg az orvosra reflektál: nekik már réz eszközeik voltak. A vigyen el téged a rézfaszú bagoly tulajdonképpen azt jelenti, hogy vetélj el. Vagy vigyen el a vasorrú bába! Elég morbid. Szóval a bagoly a falusi utazó orvost jelöli. Mondtam anno, ilyen a kutyának nincs, nekem kell egy!
Hú, de könnyed válasz! Mi van még?
Homokóra: ez memento mori. Mondom a sztorit: amikor bevonultak Rómába a győztes hadvezérek, mindegyikük mögött ment egy rabszolga, akinek az volt a dolga, hogy folyamatosan ezt suttogja. „Emlékezz a halálra!” Hogy ne hagyja, hogy az ünneplés engedje elfeledkezni arról, mindenki halandó.
És a Pilinszky, ott?
Apokrif. Sokat olvasok költőket, szeretem a verseket.
Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
Ez emlékeztet arra, hogy tényleg egy csésze készlettel és egy sövényvágóval indultam el otthonról.
Aki ekkora amplitúdóval él, fél a haláltól?
Mindenki fél, de nem a halállal kell megbékélni, hanem az élettel.
Hiszel?
Nem tudom, miben higgyek. Karma biztosan van. Hiszed vagy sem, ezerszer előfordult velem, hogy csináltam valamit, ami morális ingoványos, másnap pedig beütött a szar. Ha jót cselekszel, jót kapsz. Én arra játszok, ha van is valami a végén, és mérlegre tétetünk, akkor azért a pozitív serpenyőben legyen már több. Hátha ezen múlik!
Több van szerinted a pozitívban?
Teszek érte.
Mit olvastál legutóbb?
A Kemény zsidók című könyvet, a New York-i zsidó maffiáról szól, Rich Cohen írta. És rendszeresen felütöm Radnótit.
És te miről fogsz könyvet írni?
Annyi mindenről lehetne… Novelláskötetet is szeretnék. Ha leírom az önéletrajzomat, abból meg kimarad sok dolog, amit át kívánok adni. Egy katyvasz lesz, de hogy perelni fognak utána, az teljesen biztos.
A két gyerekedet eltántorítanád a médiapályáról?
Nem akarom őket terelni, csak megóvni. A rossz emberektől, rossz dolgoktól. Szeretném őket látni, hogy sínen vannak – de nem úgy, mint József Attila.
Jól bánsz a pénzzel?
Mindig le vagyok égve, mindig elköltök mindent, tőlem menekül a pénz. Ahogy jön, úgy megy. Van ez, hogy hazajön a gulágról harminc év után József, felteszi a piros hetesre az összes pénzét, elveszti. Könnyen jött, könnyen ment. Mellém se fogják a köteg húszezrest tenni, mikor eltemetnek. Az utolsó gatyádon úgysincs zseb.
Úton van már a Tornalja díszpolgári cím?
Nem tettem én annyit azért a városért. Újranyitnám persze a gimnáziumot, istentelenül jó oktatás folyt ott, de bezárták. Mintha a gyerekkorod egy részét tépték volna ki belőled.
