Egy katona a második világháborúban talál egy rókakölyköt, és magához veszi, sőt, elválaszthatatlanok lesznek. Igazi mesebeli alapanyag, pedig valós történeten alapul: az osztrák rendező-forgatókönyvíró, Adrian Goiginger saját dédapja sztoriját filmesítette meg. A róka ugyan a „háborús film” besorolást kapta meg, ami logikus ugyan, lévén nagyobbrészt háború idején játszódik, de egy rövid szakaszt leszámítva nincsenek benne harci jelenetek, és a háború sokkal inkább csak keret. Viszont ez a keret tesz arról, hogy A rókát ne cuki állatos filmként nézzük (eleve korhatáros) – még akkor sem, ha a filmet látva meggyőződünk róla, hogy egy rókakölyöknél nincs bűbájosabb lény a világon.
A rókának ugyanis Goiginger fontos helyet talál a főhős fejlődéstörténetében: szerencsére a rendező csaknem hibátlanul oldja meg a feladatot, nem szájbarágós az üzenet. A film cselekménye 1927-ben indul: Franz Streitberger a legkisebb a sokgyerekes, koldusszegény osztrák családban, mely a festői, de a történet idején még igen nehéz sorsú alpesi falvak egyikében próbál megélni. Ez még az az időszak, amelyet rendkívül népszerű, nosztalgikus Facebook-posztok szoktak aranykorként emlegetni, hiszen az emberek odafigyeltek egymásra, a gyerekek pedig tisztelték a szüleiket és nem csak a telefonjukat nyomkodták, mert régen minden jobb volt. Igaz, egy ilyen családban többen jó eséllyel nem élték meg a felnőttkort: ez a sors várna az alultáplált Franzra is, ezért szülei nyolcévesen cselédnek adják egy módosabb gazdának, minekután többé nem is láthatják egymást.
Ezzel a traumatikus, kicsit hosszúra nyújtott, de Franz megértéséhez kulcsfontosságú jelenettel indul a film, a főhőst pedig már felnőttként látjuk viszont a Wehrmacht motoros futárjaként. Bár ő még az osztrák hadseregbe vonult be, a történelem pont addigra kapcsolt turbó fokozatba, és Ausztria hadseregével együtt már a Német Birodalom része. Franz egységére is fontos feladatok várnak a Franciaország elleni hadjáratban, ő viszont pont a támadás előtt nem sokkal talál egy elárvult kisrókát az erdőben. Addigra már kiderül róla, hogy magának való alak, akinek láthatóan komoly gondot okoz az emberekkel való napi kapcsolat, saját múltjával pedig nem képes rendesen szembenézni.
Sejthető már talán, milyen funkciót tölt be hát Franz életében a róka, az első lény, akihez kötődni tud (lásd még: A kis herceg), és ennek hatására a néha kicsit együgyűnek tűnő, zárkózott, sőt, aszociális férfi végre elindul az úton, amely szükséges ahhoz, hogy tisztába jöjjön magával. Ez persze lehetne giccses és érzelgős is, A róka viszont csak kevésszer lépi át a hatásvadászat határát (főként a már említett bevezető rész tűnik túlnyújtottnak), és megmarad rendkívül jól megcsinált, hatásos filmdrámának. Goiginger stábja ugyan nem végtelen pénzből gazdálkodhatott, ez mégsem látszik a filmen, nem hiányoznak a tömegjelenetek és az explicit háborús cselekmények ahhoz, hogy valósnak higgyük, amit látunk. Az alkotók rengeteg munkát tettek ebbe a filmbe: a főszerepet alakító Simon Morzé a szerep kedvéért például két évig építette a kapcsolatát a rókákkal, négy hónapot töltött egy hegyi farmon, hogy megtanulja a dialektust, és még a motorkerékpáros jogsiját is megcsinálta. A film kimondottan szépen is van fényképezve, a díszletektől a jelmezeken át az osztrák és német tájakig tökéletesen eltalált minden, és akkor a rókákról még nem is beszéltünk.
A többes szám nem véletlen, hiszen kölyökként és kifejlett rókaként is találkozunk a címszereplővel, arról nem is beszélve, hogy több állat is szükséges egy ilyen szerephez. Abba csak belegondolni lehet, mi mindennek kell stimmelnie ahhoz, hogy egy filmben vadállatok tökéletesen hozzák azt, amit a forgatókönyv és a rendező kér tőlük, mindenesetre ez a film már csak ezért is élmény. Azt viszont feltehetően sokszor kell majd hangsúlyozni a film láttán rókára vágyó nézőknek, hogy hiába tűnhet perfekt háziállatnak, a róka alapvetően vadállat, és rengeteg munka, hozzáértés és a filmbeli Franznál látott türelem szükséges ahhoz, hogy kézhez szoktatott, kutyaként viselkedő kisállatunk legyen. Ahogy azt a sajtóvetítés után beszélő szakértő is elmondta, a róka még tökéletes bánásmód mellett is „megbolondul”, amint tíz hónapos korában ivarérett lesz – emiatt pedig azt se vegyük készpénznek, hogy Franz tényleg egy éven át lehetett a róka gazdája, ahogy azt a film elbeszéli, de ez igazából részletkérdés.
A rókaszínészek mellett azonban csak dicsérni lehet a többi szereplőt is, mert ritka természetességgel keltik életre ezt a történetet: különösen a Franzot alakító Simon Morzé visszafogott alakítása érdemel említést, míg az apját játszó Karl Markovics alig pár jelenetben is emlékezetes, igazolva, hogy milyen hosszú utat tett meg, és lett mára a Rex felügyelő Stockinger felügyelőjéből az egyik legelismertebb osztrák színész. A film erénye az is, hogy mértéktartóan kezeli a háború kérdését is: Franz és társai ugyan a nácik hadseregében harcolnak, de a film nem akarja minden egyes jelenetben az arcunkba vágni, hogy ez milyen szörnyű dolog, hanem a nézőre bízza, mit kezd ezzel a helyzettel. Távol áll a filmtől természetesen, hogy szimpatizálna a Wehrmachttal, de nem is vérszomjas elmeháborodottak gyülekezeteként mutatja be őket. Igaz, a legellenszenvesebb szereplőt, a szadista altisztet játszó Pit Bukowskit már sokadszorra láthatjuk nagyjából ugyanebben a szerepben, lassan ő lesz a nemzedéke Martin Kosleckje, aki a hatvanas években náci főgonoszként csinált karriert Hollywoodban. (Az pedig inkább véletlen, de elgondolkodtató egybeesés napjainkkal, hogy a Franciaország és a Benelux államok elleni német invázió előestéjén hallhatjuk Hitler napiparancsát, melyben a briteket és a franciákat hibáztatja azért, amiért nem akarják engedni neki, hogy a kedve szerint elfoglalja Európát. Vajon ma honnan is lehet ismerős ez?)
A háborús háttér segít abban, hogy A róka ne szimplán felmelegítsen egy sokszor elbeszélt ember-állat barátságot, hanem megteremtse azt a közeget, amely külön tétet ad ennek a drámának. A film végén hallhatjuk a valódi Franz Streitberger hangját, de a film erénye az, hogy enélkül is elhihetjük neki, amit látunk. Így A róka működik ugyan megható állatos filmként is, de sokkal inkább fogalmaz meg örök tanulságokat rólunk, emberekről, és még a történelem egyik legembertelenebb időszakát is képes humánus szemszögből megmutatni.
A róka (Der Fuchs), 2022, 122 perc. 24.hu: 8,5/10
