Ha nem is főszabály, de markáns tendencia a magyar tömegkultúrában, hogy minden műfaj a vígjáték felé gravitál. A néplélekbe közvetlenül becsatornázott kereskedelmi tévék természetesen élen járnak az örök vigalomban, hiszen még a bűnügyi zsánereket is legtöbbször a kabaré és a paródia felől hajlandóak csak megfogni. Az tehát egy dolog, hogy nem árasztják el hétről hétre saját gyártású karcos krimikkel és sötét thrillerekkel nézőiket, az viszont egy másik szint, hogy a bűnügyi feszültséget már-már kényszeresen oldják fel a nevettetés vágyában, és mai napig az Üvegtigris és a Gálvölgyi show szelleme lebeg a képernyők felett. A kertévés magyar krimik zöme kicsit olyan, mintha megrekedt volna egy soha véget érni nem akaró rendőrviccben, és nem találná a kiutat a debil poénok közül – ez az érzés kerített hatalmába néhány éve, a Keresztanyu debütálásakor, akárcsak most, az RTL új krimivígjáték-sorozatát, A renitenst nézve is.
És a lényegen az sem változtat, ha épp nem saját fejlesztésű sorozatokról van szó: A renitens például egy sikeres francia formátum alapján készült, amiről a hétfői sajtóvetítésen Kolosi Péter, a csatorna tartalomért felelős vezérigazgató-helyettese mondta el büszkén, hogy eddig csak néhány ország kapott engedélyt az adaptálására. Az idegen eredettől függetlenül a sorozat hézagmentesen illeszkedik az itthon bejáratott popkulturális sztereotípiákhoz: középpontban a rend bugyuta őreivel és a hatóságok eszén folyton túljáró, furfangos kisemberrel. Ráadásul vannak arra utaló jelek, hogy a kulturális fordítás során még rá is tettek egy-egy lapáttal a magyar alkotók. Az eredeti francia címben – a HPI: Haut Potenciel Entellectuel a főhős magas intelligenciájára vonatkozik – például semmi nyoma idióta szóviccnek, A renitens főhősét Somos Renátának, vagyis Reninek hívják. Érted?! Reni-tens! Az RTL ezzel egyfelől viszi tovább a magyar moziforgalmazás címadási gyakorlatát, miszerint csakis kínrímekkel és arcpirítóan viccekkel lehet az embereket leültetni a filmek/sorozatok elé, másfelől őszintén megelőlegezi azt is, mire számíthatunk a sorozatban: ha ugyanis valaki ezen a poénon felnevet – de legalább elmosolyodik –, akkor tényleg neki való A renitens, amire az ilyen szofisztikáltságú humor jellemző a későbbiekben is.
A sztori középpontjában tehát Renáta (Gáspár Kata) áll, akinek hiába kiugróan magas, 160 fölötti az IQ-ja, mégis takarításból tartja el két apától született három gyerekét egyedülálló anyaként. Egyik éjszaka épp a rendőrőrsön takarít a maga extravagáns módján, amikor véletlenül belepillant egy gyilkossági aktába, és rendmániájától hajtva kijavítja a nyomozók hibáit. Másnap persze a biztonsági kamera felvételein elképedt zsaruk beviszik kihallgatásra, de a bölcs őrnagy (Balsai Móni) elég hamar felismeri a hóbortos és modortalan takarítónőben rejlő lehetőségeket, így a büntetés helyett inkább tanácsadói állást ajánl neki. Unortodox döntésével egy embert bosszant fel igazán, Attilát, a szabálykövető századost (Makranczi Zalán), akinek innentől magával kell vinnie Renátát a nyomozásokra.
A sorozat komikuma kettejük személyiségének ordító ellentétére épül: az egyik oldalon a bolondos, öntörvényű és forgószélszerű energiákkal bíró nő, aki rózsaszín, párducmintás cicagatyában jár és csámcsogva rágózik, hatalmas lufikat fújva, a másikon pedig egy végletesen szabálykövető, marcona rendőr, természetesen öltönyben, nyakkendőben és olyan életszerű zsaruhobbikkal, mint a zen teaszertartás vagy a ramen leves átszellemült elfogyasztása. A elrajzoltság önmagában nem lenne probléma, elvégre az ilyen típusú krimisorozatok egyik műfaji etalonjának számító Sherlockban is bőven éltek vele, és ott is a Holmes-Watson páros eltúlzott kontrasztja jelentette az egyik fontos humorforrást. Ám A renitensben a karakterek annyira zsibbasztóan klisések, hogy a köztük csiholt jellemkomikum halva születik – a drámáról már nem is beszélve. Tényleg nagyjából akkora mélységgel bírnak, mint egy közepesen rosszul elmesélt vicc szereplői, egyéniségük kimerül néhány Excel-táblázatba rendezhető tulajdonság legtriviálisabb illusztrálásában. Bármennyire is igyekeznek a színészek, ők sem tudják életre kelteni ezeket a figurákat, bár többeken inkább az érződik, hogy robotpilóta-üzemmódba kapcsolva hozzák a kötelezőt.
Izgalomforrásként maradnak tehát a bűnügyi rejtélyek, amelyekből Renáta minden epizódban megold egyet, újra és újra leiskolázva a porba alázott rendőrséget – ha ez nem lenne elég látványos, egy ponton ki is mondják, hogy az egész körletnek összesen nincs 160-as IQ-ja. Az első két rész alapján viszont a bűnesetek sem túlzottan érdekesek, valódi tétjük pedig végképp nincs, így inkább csak arra alkalmasak, hogy epizódról epizódra demonstrálják főhősünk zsenialitását. Ezen a téren pedig a sorozat – gyaníthatóan a francia eredetivel együtt – tényleg szemérmetlenül inspirálódik a már említett Sherlockból: Renáta villámgyors logikáját a BBC-s sorozathoz hasonló zaklatott kameramozgásokkal és vibráló montázsokkal próbálja vizualizálni, csak sokkal gyengébb formaérzékkel, kevésbé lendületesen, és az sem segít, hogy Benedict Cumberbatch neurotikus karizmája helyére az állandó affektálás és kiabálás lép. A legkínosabb jelenet talán az, amikor Renáta a közértben csillogtatja meg fejszámolási képességeit, amitől a pénztárossal együtt nekünk is el kéne alélnunk. Miközben szélsebesen számol, sorra felvillan a kosárba rakott termékek képe, az áraikkal együtt, ami a legkevésbé sem a matematikai zsenialitás képi megjelenítését idézte fel bennem, inkább egy Aldi-katalógusra emlékeztet. A jelenet ráadásul kicsit olyan, mintha Lenke néni nyomdokain haladva próbálna reagálni a könyörtelen inflációra és az emberek mindennapi szorongásaira, miközben a bűnügyeknek és általában a sorozatnak amúgy vajmi kevés érintkezése van a mai magyar valósággal. A renitens világának elemi mesterkéltsége ellenére azért beleszőnek a sztoriba egy-egy nagy tanulságot a klímaválságról, a toleranciáról, vagy arról, hogy többféle válasz létezik a „Van-e élet a halál után?” kérdésre, de ezek kicsit olyanok, mintha egy társadalmi célú hirdetés bujtatott szlogenjei lennének, nem pedig valódi szereplők mondatai valódi élethelyzetekben. A sorozat szinte minden téren a legszájbarágósabb megoldásokat választja: amint valaki monológba kezd a múlt traumáiról, azonnal megszólal a szomorú zongoradallam, amiben nagyjából annyi eredetiség van, mintha valaki megguglizta volna, hogy „zene szomorú jelenet alá”, és megállt volna az első találatnál.
Simán el tudom képzelni, hogy mindezek ellenére – vagy épp mindezek miatt – A renitens közönségsiker lesz. A bármiféle eredetiségtől, innovációtól mentes, de professzionális kivitelezés, a pillanatok alatt kiismerhető karakterek és az epizodikus szerkesztés kétségtelen előnye, hogy könnyű bárhol bekapcsolódni a sorozatba, de a nézőket sejthetően nem fogja összezavarni az az egész évadon átívelő cselekményszál sem, amely Renáta tizenöt éve eltűnt férjének rejtélyének ered a nyomába. Emlékezetes nyomokat viszont aligha hagy bárkiben, hiszen A renitens kulturális géntérképe tényleg nagyobb átfedést mutat egy bugyuta rendőrviccel, mint Columbóval, Sherlockkal, vagy a tévé többi makacs, emblematikus nyomozójával, akiket a mai napig nem lehet leparancsolni a képernyőről.
A renitens február 23-tól látható az RTL+-on, március 3-tól pedig az RTL-en. 24.hu: 3/10
