Magánnyomozók a politikusok sarkában

Ön sokat tud Orbán Viktorról?

Nem ismerem a Fidesz elnökét személyesen, de sok mindent megtudtam róla emberközelből még 2002-ben. Ezek az információk azonban nem szenzitív adatok. Beszélgettem olyan emberekkel, akik szinte napi kapcsolatban voltak akkoriban Orbán Viktorral. Ma őt elsősorban közéleti személyiségnek látom, aki ad a magánéletére. Nincsenek ügyei, nem keringenek róla pletykák.

Amikor úgy döntött, hogy beleássa magát Orbán Viktor, Simicska Lajos és Kalmár István ügyeibe, kapott-e bármilyen útmutatást?

Egy vaskos dossziét kaptam, olyan nyersanyagot, amelyet tematizáltan arra válogattak össze, hogy azzal egy magánnyomozó el tudjon indulni. Érdekstruktúráknak, cégkapcsolatoknak a leírása volt ez, amelyekből a szerzők sugalmaztak valamilyen következtetéseket. Nekem – ahogy én értelmeztem – az volt a feladatom, hogy ezeket a következtetéseket alátámasszam vagy elvessem.

Hány dosszié volt és milyen ügyek kivizsgálásában kérték a segítségét?

Négy-öt komolynak tűnő ügy volt, amiket meg kellett vizsgálnom, de kaptam olyan dokumentumokat is, amelyek pontosításra szorultak. Nem szeretném fölsérteni senki sebeit, de például a Medgyessy Péter körül tobzódó érdekek generálta pletykák vittek egy nagyon csúnya érdekvonalra. Ezek gyakorlatilag a francia becsületrend körüli gonosz maszatolásról szóltak. (2000-ben a legmagasabb francia érdemrenddel, a Francia Becsületrend lovagi fokozatával tüntették ki Medgyessyt. Ezt egyes vélekedések szerint a Fidesz meg akarta torpedózni – a szerk.) Olyan magánérdekek alakították ezt a pletykahalmazt, amelyeknek az lett az eredményük, hogy az új miniszterelnök rátámadt a régire. Az én nyomozásom ugyanakkor tiszta képet eredményezett.

És pedig?

Orbán Viktor francia viszonylatú kikezdése alaptalan volt.

Mennyi idő kellett ahhoz, hogy rájöjjön, a dosszié tartalma inkább feltételezés, mint valóság?

Nem több mint három hónap. Az anyagokat átvizsgáltam és rengeteg emberrel beszélgettem. Olyanokkal is, akiknek a hitelessége számomra megkérdőjelezhetetlen volt. A kutatás azonban nem pusztán az információk valódiságának ellenőrzését jelentette.

Végül mi szerepelt a jelentésében?

Nem volt bizonyítható bűntett egyik esetben sem. Amit mi találtunk, az rengeteg hír, álhír és preparátum volt. Ígéretek és dossziék, amik valahogyan mégsem úgy voltak valóságosak, ahogyan a megbízók vetítették.

Azt ma már tudjuk, hogy a megrendelő nem volt boldog.

Nekem az igazság kiderítése volt a legfontosabb cél, az eredmény pedig végül a megbízó számára volt a legkényelmetlenebb. Ma már úgy látom, hogy közvetlenül tetten érhetők azok az érdekcsoportok, akiknek céljuk az volt, hogy le lehessen járatni a hatalomból éppen kilépő ex-miniszterelnököt.

A törvény szerint egy magánnyomozónak igen szűkös a mozgástere. Ha az embernek a szakmával kapcsolatban pusztán filmes élményei vannak, akkor önről az a kép is kialakulhat, hogy minden eszközt bevet.

Nekem nem volt szükségem tiltott módszerekre, tiltott eszközökre. El tudtam érni azt is, hogy szembenálló felek háttérbeszélgetéseket kezdjenek velem. És az sem mellékes, hogy az ember után mindig marad nyom, bármit is csinál. Kérdés az, hogy milyen. Van akinek a jótéteményei maradnak hátra és van akinek csak a szemete. A magánnyomozás nem más, mint emberi kapcsolatokkal való bánás, illetőleg a civil eszközökkel megismerhető ismeretek helyes rendezése, de semmiképpen nem valami agresszív eszközökkel támadó információszerzés vagy valaminek az ellopása. Ez biztosan nem magánnyomozás lett volna. Önről, rólam, bárkiről mindig tud valaki valamit. Ha egy nyomozó megfelelő körben mozog, akkor hozzájuthat olyan autentikus információkhoz, amelyek adott esetben egy állítást igazolhatnak vagy cáfolhatnak.

Rendben, de egy éppen leköszönő miniszterelnök holdudvarába beférkőzni nem egyszerű feladat. Ez gyanítom pénz nélkül nem megy.

A személyes kapcsolatok nincsenek ingyen, az utazás nincs ingyen, a színpad és a díszlet is pénzbe kerül. A magánnyomozás voltaképpen mimikri. Ennek a megteremtése ahhoz kell, hogy az ember gyakorlatilag ne az utcáról szalasztottként, hanem hitelesen illeszkedjék, adott esetben abba a társadalmi szegmensbe, ahonnan az információt reméli. Ez komoly anyagi kihívás is. Gondoljon bele, hogy például egy Operabálon való részvétel mennyibe kerül. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mi minden kell ahhoz, hogy ne egy egérke legyen az ember, hanem szóba is álljanak vele.

Mennyire gyakori, hogy a politika a magánnyomozók segítségét kéri?

A kíváncsiság sokakat hajt. Sokan élnek adatgyűjtésből, de a profiknál nincs politikai megbízás. A megrendelő minden esetben személyhez köthető. Sok dosszié kering, amelyek gyakran landolnak egy-egy magánnyomozó asztalán. Egy választási időszakban különösen igaz ez. Az, hogy magánnyomozók vadásznak politikusokra, nem kérdés. Az élet azonban drágább lett. Vannak olyan ügyek, amelyek aprópénzt érnek, és vannak olyan információk, amelyek csillagászati összegekért cserélhetnek gazdát. Ha valaki nem lelkes amatőr, hanem professzionista, annak egy nagy megbízás, egy jelentős súlyú információ megszerzése valódi lehetőség, de nem olcsó mulatság. Ilyenre keveseknek futja.



És a hatalom?

Ma már az igazságszolgáltatás rendszere van annyira kifinomult és tapasztalt ilyen téren is: nem hagyná, hogy a magánszférában felügyelet nélkül futtassanak elszigetelt szakembereket olyan információkért, amelyek ennyire hatnak a közhangulatra. Az számomra ma elképzelhetetlen, hogy a kormányalakítás után egy fölállt hatalmi struktúra magánnyomozóhoz forduljon, akár méltányolható érdekből is.