Szeretném előrebocsátani: nem értek a vízilabdához.
Pontosabban: a vízilabdához se.
Csak nagyon szeretem.
Amennyire vissza tudok tekinteni az időben, mindig is külön helye volt ennek a sportágnak a szívemben: az úszás után rögtön a póló következett.
Nincs ebben semmi különleges, hiszen gyerekkoromban, sőt, utána is otthon vagy az úszás, vagy a vízilabda volt a téma.
Győzelmek és vereségek, gólok és csapatösszeállítás, a cserék mikéntje, a meccsek értékelése mellett nevelkedtem. Éppen ezért, ha lehetőségem van rá, ma is figyelemmel kísérem a válogatott szereplését.
Olvasom, hogy a minap rosszul jött ki a lépés, váratlan vereség érte a fiúkat a franciáktól. És hirtelen oly sokan vannak, akik tudják, megmondták, látták – utólag előre.
A jelenlegi pólócsapat alig fél éve világbajnokságot nyert Fukuokában, címvédőként érkezett Dohába, és mert a sport már csak ilyen, elvárás volt a minimum éremszerzés.
Apu azt mondta, az ezüstérem bizonyos helyzetekben, bizonyos sportágakban fiaskó.
A sportban meg úgy általában az életben van két igazán nehéz dolog: elviselni a győzelmeket és elviselni a vereségeket.
És aztán mindig van tovább: lehet értékelni, elemezni, javítani, majd újra megkísérelni elérni, ami a sportoló szíve vágya, az aranyérmet.
Egy kép villan be apuról az 1973-as belgrádi vébédöntőről.
Ekkor nyert először világbajnokságot a magyar pólóválogatott, ez volt az első vizes vébé.
A magyar csapat akkor már évek óta rendre ezüstöt nyert minden nagy világversenyen, és nagyon vágytak az aranyra a fiúk is, a közönség is, nem beszélve az edzőkről.
Ott voltam a helyszínen, mivel nekem is akadt dolgom a medencében.
A csapat győzött, teljes volt a boldogság. A lefújás után aput néztem a magasból. Soha olyan magányosnak nem láttam. Lassú mozdulatokkal pakolta egymásra a sapkákat, megérintve, talán megsimogatva mindegyiket, miközben a játékosok a medencében őrjöngtek.
Fura, de most is fel tudom idézni, amit akkor éreztem, s amit akkor láttam apun. Tán a győztes magányossága a legmegfelelőbb kifejezés.
Számos tényező kell egy csapat győzelméhez. Például, hogy annyira szeresd a sportágadat, mint apu szerette – megírtam már, ő annyira szerette, hogy két év kalandozás után hazatértünk, leginkább a pólózás kedvéért.
Apu még játékosként jött vissza 1958-ban, mert még vízilabdázni akart, s jöttünk vele mi, a családja is.
Akkoriban még az volt a szabály, hogy ha valaki már szerepelt egy ország válogatottjában, akkor később más nemzet válogatottjában nem szerepelhet.
Szóval hazajöttünk, és az akkori magyar szövetségi kapitány megszavaztatta a játékosokat, visszafogadják-e aput. Természetesen egyhangú igen volt a válasz, de a diskurzus közben apu barátja, egyúttal riválisa, az apuhoz hasonlóan rendkívül sármos Markovits Kálmán azt mondta mosolyogva, hogy „a Suta igazán jó játékos, de olyan, mint a milói Vénusz”.
Megmagyarázom.
A Suta becenév arra utal, hogy apu balkezes volt.
Aztán apu ismét magyar válogatott lett, a következő olimpián, Rómában bronzérmet nyertek, majd Tokióban aranyat, összességében 106 válogatott meccsen ugrott medencébe, és nem mellesleg utóbb ő és Kálmán bácsi is évekig volt szövetségi kapitány – ennyit a kartalanságról.
Na, de visszakanyarodva a mába: bár nehezen értem, hogy pólóban egy éven belül vébét, Eb-t és olimpiát is rendeznek, de hát változnak az idők, a lényeg úgyis csak az, hogy hiszem, a mostani válogatott az olimpián szárnyalni fog. Amihez a magam részéről annyit tudok hozzátenni, hogy végigdrukkolom majd az összes meccset, ha nem is a toronyból, de legalább tévén keresztül.
