Sport

Gyarmati Andrea tíz méter magasból nézte a pólódöntőt

Magyar Rendőr / Fortepan (Illusztráció)
Magyar Rendőr / Fortepan (Illusztráció)
Suta, de nem úgy.

Szeretném előrebocsátani: nem értek a vízilabdához.

Pontosabban: a vízilabdához se.

Csak nagyon szeretem.

Amennyire vissza tudok tekinteni az időben, mindig is külön helye volt ennek a sportágnak a szívemben: az úszás után rögtön a póló következett.

Nincs ebben semmi különleges, hiszen gyerekkoromban, sőt, utána is otthon vagy az úszás, vagy a vízilabda volt a téma.

Győzelmek és vereségek, gólok és csapatösszeállítás, a cserék mikéntje, a meccsek értékelése mellett nevelkedtem. Éppen ezért, ha lehetőségem van rá, ma is figyelemmel kísérem a válogatott szereplését.

Olvasom, hogy a minap rosszul jött ki a lépés, váratlan vereség érte a fiúkat a franciáktól. És hirtelen oly sokan vannak, akik tudják, megmondták, látták – utólag előre.

Sajnálom, én ezekben az okoskodásokban nem hiszek, már csak azért sem, mert nem ezt tanultam Gyarmati Dezsőtől, a legnagyobb pólójátékosok és -edzők egyikétől, aki nem mellesleg az édesapám volt.

Sárosi Imre / Fortepan Gyarmati Dezső és Székely Éva 1956-ban.

A jelenlegi pólócsapat alig fél éve világbajnokságot nyert Fukuokában, címvédőként érkezett Dohába, és mert a sport már csak ilyen, elvárás volt a minimum éremszerzés.

Apu azt mondta, az ezüstérem bizonyos helyzetekben, bizonyos sportágakban fiaskó.

A sportban meg úgy általában az életben van két igazán nehéz dolog: elviselni a győzelmeket és elviselni a vereségeket.

És aztán mindig van tovább: lehet értékelni, elemezni, javítani, majd újra megkísérelni elérni, ami a sportoló szíve vágya, az aranyérmet.

Egy kép villan be apuról az 1973-as belgrádi vébédöntőről.

Ekkor nyert először világbajnokságot a magyar pólóválogatott, ez volt az első vizes vébé.

A magyar csapat akkor már évek óta rendre ezüstöt nyert minden nagy világversenyen, és nagyon vágytak az aranyra a fiúk is, a közönség is, nem beszélve az edzőkről.

Ott voltam a helyszínen, mivel nekem is akadt dolgom a medencében.

Úgy határoztam, a döntőt a tízméteres toronyból követem végig.

A csapat győzött, teljes volt a boldogság. A lefújás után aput néztem a magasból. Soha olyan magányosnak nem láttam. Lassú mozdulatokkal pakolta egymásra a sapkákat, megérintve, talán megsimogatva mindegyiket, miközben a játékosok a medencében őrjöngtek.

Fura, de most is fel tudom idézni, amit akkor éreztem, s amit akkor láttam apun. Tán a győztes magányossága a legmegfelelőbb kifejezés.

Valahogy úgy van, hogy ha nem sikerül, ha vesztettél, azt rögtön megéled, ám ha győztél, ha te lettél a bajnok, kell némi idő, mire felfogod, hogy tényleg valóra vált egy álmod.

Számos tényező kell egy csapat győzelméhez. Például, hogy annyira szeresd a sportágadat, mint apu szerette – megírtam már, ő annyira szerette, hogy két év kalandozás után hazatértünk, leginkább a pólózás kedvéért.

Apu még játékosként jött vissza 1958-ban, mert még vízilabdázni akart, s jöttünk vele mi, a családja is.

Akkoriban még az volt a szabály, hogy ha valaki már szerepelt egy ország válogatottjában, akkor később más nemzet válogatottjában nem szerepelhet.

Szóval hazajöttünk, és az akkori magyar szövetségi kapitány megszavaztatta a játékosokat, visszafogadják-e aput. Természetesen egyhangú igen volt a válasz, de a diskurzus közben apu barátja, egyúttal riválisa, az apuhoz hasonlóan rendkívül sármos Markovits Kálmán azt mondta mosolyogva, hogy „a Suta igazán jó játékos, de olyan, mint a milói Vénusz”.

Bojár Sándor / Fortepan XV. nyári olimpiai játékok. Az olimpiai bajnok vizilabda csapat: előtérben Kárpáti György, Szívós István, állnak Gyarmati Dezső, Vizvári György, Bolvári Antal, Jeney László, Markovits Kálmán 1952-ben.

Megmagyarázom.

A Suta becenév arra utal, hogy apu balkezes volt.

A milói Vénusz pedig egyfelől az antik, az örök, a tökéletes szépség megtestesítője, ám Kálmán bácsi kissé pikírten alighanem a szobor azon tulajdonságára utalt, hogy hiányzik mindkét karja; és hát karok nélkül mit ér egy vízilabdás?

Aztán apu ismét magyar válogatott lett, a következő olimpián, Rómában bronzérmet nyertek, majd Tokióban aranyat, összességében 106 válogatott meccsen ugrott medencébe, és nem mellesleg utóbb ő és Kálmán bácsi is évekig volt szövetségi kapitány – ennyit a kartalanságról.

Na, de visszakanyarodva a mába: bár nehezen értem, hogy pólóban egy éven belül vébét, Eb-t és olimpiát is rendeznek, de hát változnak az idők, a lényeg úgyis csak az, hogy hiszem, a mostani válogatott az olimpián szárnyalni fog. Amihez a magam részéről annyit tudok hozzátenni, hogy végigdrukkolom majd az összes meccset, ha nem is a toronyból, de legalább tévén keresztül.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik