A Friderikusz Podcast legutóbbi adásában Friderikusz Sándor másfél órában válaszolt a nézőktől, hallgatóktól kapott kérdésekre, amelyek többek között a podcast-készítés háttérmunkájáról, kulisszatitkairól, a vendégek kiválasztásának módszeréről, a fel nem tett kérdésekről, a bevételekről és a szponzorokról szóltak, de személyes jellegű kérdések is érkeztek.
A műsorvezető-podcaster több mint 70 kérdésre válaszolt, egyebek mellett elárulta, miért kezdett podcastgyártásba.
Tulajdonképpen hosszú évekkel a YouTube-ra történt átigazolásom előtt már meg kellett tapasztalnom azt, hogy a hagyományos televíziózás vergődik, egyre silányabb műsorformákat vesznek meg külföldről, és szigorúan azokhoz rendelik a műsorvezetőket. Tehát az, hogy mondjuk kinek mi állna jól vagy kinek lenne saját ötlete, az a tartalomért felelős tévévezetőket évtizedek óta nem érdekelte
– mondta el, majd hozzátette: azt is kénytelen volt belátni, „hogy a televíziós csatornáknál egyre gyérebb a szerkesztői állomány képzettsége és fantáziája is, tehát azoké, akiknek egy-egy műsort tető alá kellene hozni”.
Friderikusz elárulta, hogy mielőtt elindította mostani műsorát, két ajánlattal is megkeresték őt az RTL-től.
Egyrészt felvetették a Friderikusz Show sok-sok év utáni folytatásának lehetőségét. Ezen kicsit ugyan eltűnődtem, aztán végül nemet mondtam. Utána pár hónappal később úgy szólt egy újabb ajánlat, hogy olyan műsort csinálok, amilyet akarok, de addigra valahogy végleg elszállt a maradék bizalmam is a hazai tévézésből
– fogalmazott a riporter, aki egy másik válaszában arra is kitért, hogyan változtatta meg őt a hírnév és a pénz.
A hírnév és a hírnév hajhászása kétségtelenül jó néhány éven át magával ragadott, de a pénz, az anyagiak soha nem jelentettek olyan sokat nekem. Például pénzt keresni mindig is tudtam, de a pénz elköltéséhez nem sok tehetségem volt, vagy lehet, hogy lett volna tehetségem, de nem volt sok időm rá, szóval mindenesetre ehhez olyan nagyon nem értettem. Viszont az utóbbi körülbelül 10-15 évet illetően határozottan állíthatom, hogy lenyugodtam, a korábbi időszakaimnál sokkal higgadtabban vagyok képes szemlélni a tágabb és szűkebb környezetem fejleményeit. Azt is észreveszem, amire korábban sok figyelmet nem fordítottam – tehát talán nem is illik kimondani, de ha már egyszer megkérdezte –, remélem, hogy jobb ember is lettem.
Arra kérdésre, hogy „Milyen Friderikusznak lenni?”, a műsorvezető azt mondta, „nem éppen könnyű teher”, de eddigi élete során már volt ideje hozászokni önmagához. „Olyan szempontból biztosan nem vagyok könnyű eset még a magam számára sem, hogy örök késztetés van bennem a cselekvésre, a munkára, és ha mondjuk egy-két órát már valami úgymond hasztalan dologgal foglalkozom, ami nem a munkámmal kapcsolatos, igen gyorsan lelkiismeret-furdalásom támad, hogy ehelyett akár dolgozhatnék is.”
Az is kiderült, hogy Friderikusz Sándor egy alkalommal botoxoztatott. Erről így mesélt:
Mi tagadás egyszer egy tévéműsor-sorozat felvételének kezdete előtt az akkori fodrászom, Kati elráncigált az ő plasztikai sebészéhez, ahol azon kaptam magam pillanatok alatt, hogy már injekciózzák is a homlokomat, az arcomat és talán a szemem környékét is, belehaltam, annyira fájt, mondhatom, ráadásul csak kis és nagy belebeszélések árán hittem el, hogy ettől a néhány fájdalmas tűszúrástól majd kisimul az arcom, viszont mindez több százezer forintba került, és egy életre biztos elment a kedvem az ilyenektől. Az is igaz, hogy soha meg sem jött, mert ha nincs Kati, és a kedves erőszak, eszembe sem jutott volna, hogy kitegyem magam ennek az ősszenvedésnek.
