Diótörő csodája
Mese a karácsonyról, amiben Betti kérésére olyan nagy lett a karácsonyfa, mint Marikának volt, és még egy balerina fájós lába is meggyógyul
Betti mindig is szeretettel dédelgette az ágya mellett található Diótörőt.
Tudta jól, hogy nemcsak a dió feltörésére jó, hanem egyéb csodákra is képes.
Pöttyös nagymama elmesélte neki, hogy Németországban készítettek először ilyen figurákat, és nem csupán konyhai eszköznek. Hittek benne, hogy a színes ruhás fakatona elűzi a rossz szellemeket, és megvédi a családot.
Betti is úgy érezte, hogy Diótörő sok mindentől megóvja.
Volt olyan, hogy a focipályán az ellenfél csapatából egy kislány mindig fel akarta lökni. De Betti a szünetben kifaggatta a táskájában lapuló Diótörőt, és ő megsúgta neki, milyen futballcsellel tudná lerázni.
Olyan is előfordult, hogy Brúnóval annyira összevesztek játék közben, hogy egy teljes napig nem álltak szóba egymással, amibe Bettinek beleszakadt a szíve. De Diótörő erre is tudott megoldást: megsúgta azokat a szavakat, amikkel a legjobban ki lehetett békülni.
Arra is volt példa, hogy Diótörő Apának és Anyának segített, amikor gondterhelten hajoltak a havi kiadások fölé, és azt számolgatták, vajon el tudnak-e utazni egyáltalán nyaralni legalább belföldre. Betti csendben odatette melléjük az asztalra Diótörőt, és csodák csodájára, pont akkor jutott Apa eszébe, hogy megkérdezi a barátját, megkaphatják-e a balatoni nyaralóját egy hétre.
Diótörő nagyon közel állt Bettihez, a kabalája volt, lelki társa, védelmezője.
Nem csoda, hogy A diótörő című balettelőadást is annyira kedvelte. És bár drágák voltak a jegyek az Operába, de Anya régi zenetanárának köszönhetően minden évben eljutottak karácsonykor, hogy megnézzék az előadást.
Idén Betti azt találta ki, hogy legyen olyan magas karácsonyfájuk, mint a balettelődásban Marika házában. Akkora fa, ami a mennyezetig felér.
Anya és Apa összenéztek, majd közölték, hogy igyekeznek megbeszélni az angyalkákkal.
Karácsony napján nagy volt a sürgés-forgás Bettiéknél.
Brúnó, Betti és Bébibaba elmentek egy hosszú sétára Nagypapáékkal, amíg Apa és Anya segített az angyalkáknak felállítani és feldíszíteni a fenyőfát, majd a fa alá rakni az ajándékot.
Épp a hóesésben hógolyóztak a nagyszülőkkel, amikor megszólalt Nagyi telefonja. Anya volt az. Amikor letette, Nagyi közölte a gyerekekkel:
– Hát naná! Lehet, hogy egy focipályára? – lelkesedett Brúnó, aki Bettivel együtt szenvedélyesen járt fociedzésekre.
– De az is lehet, hogy… – fogott bele Betti, és a kezében lévő Diótörőre nézett, ám nem fejezte be a mondatot. – Túl szép gondolat ahhoz, hogy igaz legyen – hessegette el a vágyálmot.
Ám amikor megérkeztek az Andrássy úti patinás épület elé, teljesen elállt a szava.
– Mégiscsak igaz. Idén az Operában lesz a karácsony! – sóhajtotta meghatottan.
Az aranyozott, piros bársonyfüggönyös színpad, és az épület minden zuga olyan volt, mintha egy palotában jártak volna. Már a megérkezés is olyan érzés volt ide, mint amikor Marikáék elegáns kastélyába megjöttek a vendégek karácsonyeste A diótörő című balettban.
Izgalomtól csillogó szemmel álltak mindannyian a ruhatárnál.
A nézőtér üresen tátongott, két előadás között voltak éppen.
Nagyi vezette a kis csapatot az épületben. De nem ám a nézők helyére ültek, nem.
Nagyit követve szépen beléptek a színpadra. Hátulról.
Pont úgy, mintha ők is a Marikáék karácsonyi ünnepségére érkező vendégek lennének.
Mögöttük a világ leghatalmasabb karácsonyfája magasodott, ami csak létezik. Betti legalábbis így látta. A fa alatt pedig gyönyörűen becsomagolva az ajándékaik.
Mindent kibontottak, és hosszan ujjongtak az ajándékok láttán: Brúnó kapott egy vadonatúj focis lábszárvédőt, egy rollert, és egy színes albumot a kozmoszról. Betti egy focimezt, egy pörgős ruhát, és egy olyan babát, ami méretben pont illett Diótörőhöz, ráadásul gyönyörű fodros hercegnőruhája volt.
Bébibaba egy csörgős, és egy puha ölelős játékot kapott.
De a csoda ezzel még nem ért véget. A két előadás között a táncosok ezúttal nem mentek haza, hanem a kedvükért itt maradtak. Ezt Anya egykori tanára intézte el, aki az Opera zenekarában játszott.
Így Búrnóék nemcsak hogy a mennyezetig érő fa alatt ünnepelhettek a családjukkal, de a táncosok egy kisebbfajta előadást is bemutattak nekik A diótörő jeleneteiből.
Betti ámuldozva figyelte, milyen mókás a baba tánca, akit a színpadon állva még lenyűgözőbb táncosnak látott. Brúnó jókat vidult a szerecsen táncán, és maga is megpróbálta utánozni a pörgését.
Bébibaba az egereken nevetgélt nagyokat, és megállás nélkül miaút kiabált, hogy segítsen a Diótörőt játszó táncosnak legyőzni őket.
Bettit lenyűgözte a felnőtt Marika kecses tánca, de egyszer csak elkomorult:
– Nézd, Anya, a felnőtt Marika mintha húzná a lábát! Biztosan fáj neki! – Gyorsan elővette a táskájából a saját Diótörőjét, hogy segítséget kérjen tőle. Meg is lett azonnal a válasz. Amikor Marika kibicegett a játéktérről, Betti a hátizsákjából előkapott egy focikrémet, amit Anya rakott el neki a fociedzésekre, ha netán meghúzná a lábát. Betti ezt mindenhová magával cipelte. Még soha nem húzta meg ugyan semmijét, de biztos, ami biztos alapon, magánál tartotta. Most pedig milyen jól jött.
Brúnó, Betti és Bébibaba egyöntetűen kijelentették a végén, hogy ez volt életük legszebb karácsonya. Pontosabban Bébibaba ezt kajabálta:
– Bébibaba. Mindenkit. Szeretem.
Apa, Anya, Nagypapa, Nagyi és Pöttyös nagymama pedig meghatottan nézték, milyen boldogok a gyerekek. Anya halkan megjegyezte Apának, hogy ne hallják a gyerekek:
– Lehet, hogy az angyalkáknak nem minden évben telik mennyezetig érő karácsonyfára. De azért egy kis rafinériával el lehet intézni, hogy a karácsonyi ünneplés mégis csak égig érjen.
Apa pedig kedvesen hozzátette:
– Persze csakis Betti Diótörőjének köszönhetjük ezt az ötletet is!
– Csakis! – mosolygott vissza Anya, aztán arra gondolt, nincs annyi csodás gyertyafény, ami versenybe szállhatna azzal a csillogással, ami a gyerekei szemében gyúlt most karácsonydélután.
A világ legpuhább sálja
Mese egy szilveszterről, amikor rengeteg puzzle-darabka kerül le a földre, egy kutya pedig a nyakba
A Virág család a szilvesztert hagyományosan Apa testvérééknél töltötte.
Náluk volt a legnagyobb a nappali, így kényelmesen össze tudott gyűlni a család.
Az újév ünneplésének menete igen egyszerű volt.
Nagypapa megsütötte a malacot, ami, ha malaca volt, igen jól sikerült. Általában az volt neki. Készült almás pite és mézeskalács is, mert az előbbit Nagyi készítette szeretettel minden családi ünnepre, az utóbbit pedig Anya. Eszter profiterolt csinált, és a tejszínhabbal töltött pudingos golyók pillanatok alatt elfogytak.
Volt még irgalmatlan mennyiségben virsli is, és persze gyerekpezsgő Brúnóék kedvéért.
A tűzijátékot a tetőtéri ablakból nézte meg az, aki ébren bírt maradni. Brúnó tavaly hősiesen kitartott, de aztán az első két tűzijáték-pukkanás után Anya vállára dőlt a fáradtságtól.
Nagypapa régi gombfocitáblája volt az alap, az akkora volt, mint két asztal együtt, arra rakták ki a többezres puzzle-t. A gyerekeknek pedig volt egy kisebb puzzle az asztal másik végében.
Apa testvére néha a pianínóhoz is odapenderült, hogy játsszon egy kicsit, amíg a többiek kirakóztak. Néha csatlakozott hozzá Anya is, aki zenész volt, és remekül hegedült.
A zenés kirakózással órákat tudtak eltölteni, hamar elröpült az idő.
Huppancs kutya természetesen mindig úgy érezte, hogy a békés zenés kirakózást fel kellene dobnia valamivel, ezért időnként akcióba lendült.
Ebben az évben sem maradhatott el a mutatványa.
Először csak szelíden somfordált az asztal körül.
Majd egyre nagyobb és nagyobb farokcsóválásokkal somfordált. Miután a farokcsóválásokra sem figyeltek fel, úgy döntött, muszáj valakinek a nyakába ugrania. Természetesen merő szeretetből. Majd az illetőt muszáj fülön nyalnia. Ezt is merő szeretetből.
Nagypapa épp Mona Lisa száját rakta volna ki a festményt ábrázoló puzzle-on, amikor Huppancs letámadta. Pedig már pont kiderült volna, hogy akkor végül is Mona Lisa mosolyog-e, vagy inkább csak szomorkásan mereng.
De Huppancs kutya mindent romba döntött. A puzzle-asztalt legalábbis.
A padló nemsokára tele volt színes apró puzzle-darabkákkal.
A kirakósasztal pedig a feje tetejére állt. Így derülhetett ki, hogy a másik oldalára egy komplett focipálya van felfestve. Annak idején Nagypapa, Apa és Apa testvére ezen gombfocizott.
Brúnó hamarosan elő is állt egy remek ötlettel:
Akkoriban, Apáék gyerekkorában, amikor ez a játék népszerű volt, kemény rangadókat játszottak az otthonokban. A kisfiúk gyűjtötték a játékosok fotóival ellátott kis „gombokat”, vagy ha nem volt pénzük ilyenre, maguk vágták ki és ragasztották rá a gombokra a sportújságokból, és otthon újrajátszották a híres meccseket. Lehetett körömmel pöckölni a játékosokat, de akadt, aki vonalzóval lökte őket tovább. Mindenkinek megvolt a maga technikája. A lényeg az volt, hogy az icipici fehér labdát be lehessen jutattni valahogy a kapuba a játékosok által. Mert minek hatalmas focistadiont építeni, ha egyszer a futball elfér az otthonokban is?
Brúnó nagyon élvezte a pöckölős gombfocit, és az az igazság, hogy Betti is igen tehetségesnek bizonyult a játékban.
Nemsokára a család apraja-nagyja a gombfocitábla fölé hajolt elmélyült koncentrációval.
Huppancs tehát hiába szeretett volna némi figyelmet kicsikarni magának, már megint mindenki mással volt elfoglalva.
Hamarosan vakkantgásokkal és nyöszörgéssel adta a család tudtára, hogy ez így nem helyes.
– Huppancs, ne féltékenykedj már!
– Huppancs, szeretünk, aranyos vagy, de most játszunk!
– Huppancs, ne most! – kapta innen-onnan is a békítő mondatokat, de ő csak nem akarta abbahagyni. Sőt, mintha egyre furcsább lett volna a viselkedése.
Huppancs kutya testtartása is megváltozott: összegömbölyödött, farkát behúzta, fejét lehorgasztotta.
Nagyi mondta ki először, miről is lehet szó:
– De hiszen ez a kutya fél, megijedt valamitől!
Huppancs, ha tudott volna, bólogatott volna, így azonban csak hálásan odabújt Nagyi lábához, amiért észrevette, mi baja.
Amikor pedig a következő petárdahang már hangosabban szűrődött be a lakásba, a család minden tagjának egyértelmű volt: Huppancs bizony retteg a tűzijáték és a petárda zajától. Szilveszter napján ugyanis már igen korán elkezdenek petárdázni az emberek.
A rettegő kutya megnyugtatására különféle módszerek merültek fel.
Brúnó simogatta.
Betti ölelgette.
Bébibaba a nyakát puszilta.
Apa a hasát paskolta.
Nagyi ringatta kicsit.
Nagypapa felolvasott neki.
Eszter dögönyözte.
De a kutya végül mindig Apa testvérénél kötött ki. Először csak a lábára tette a fejét. Majd a két tappancsát. Majd megpróbált az ölébe szuszakolódni. Majd amikor már az ölében volt, a nyakába mászott. Végül már a nyakán feküdt, miközben Apa tesója igyekezett ülve gombfocizni.
Apa testvére a végén már úgy nézett ki, mint valami különös dáma, akinek egy pettyes, puha sál van a nyakában. De Huppancs kutya ott végre megnyugodott, és nem rázkódott össze minden egyes petárdadurranás hangjára.
Egyedül a szomszéd néni csodálkozott el, amikor este becsöngetett, hogy egy kis mustárt kérjen, mert kifogyott belőle.
Apa testvére ugyanis Huppancs kutyával a nyakában ment ajtót nyitni, nem merte letenni, hátha megint rettegni kezd.
– Milyen érdekes sálja van a szomszéd úrnak – jegyezte meg a néni döbbenten.
– Bizony, bizony, a világ legpuhább sálja ez, tudja? Csak egy kicsit érzékeny a petárdákra, és hát sajnos nem lehet mosógépbe rakni – jegyezte meg viccesen Apa testvére, mire Huppancs felháborodottan vakkantott egyet, jelezve, hogy még a mosógépbe helyezés gondolatát is sértőnek tartja.
Finy Petra: Almás pite – Mesék családi ünnepekről és együttlétekről
21. Század Kiadó, 2023
