Magda és Frida már a Bimbó úton sétáltak lefelé. Majdnem, mint a konspirációs séták Adyligeten, gondolta a lány, amikor a legfontosabb dolgokat, amik semmilyen lehallgatókészülékre nem tartoztak, baktatva beszélték meg.
A lány le merte volna fogadni, hogy Pali is épp akkor indult el, és lépett ki a házból. Hátranézett, igaza volt, a férfi pár méternyire lemaradva követte őket.
Magdára nézett, és egy pillanatra úgy tűnt, a nő szemében a közös tudás cinkossága csillan meg, többet tud, mint mutatja, a mélyrétegek, azok az üledéksávok, melyekre az idők során további rétegek rakódtak, határozzák meg a legfelső működését is, köszönjük, földtanból egyes, de hogy ennek a nőnek titkai vannak, az biztos.
A villanásnyi cinkosság hamar eltűnt Magda szeméből. Helyébe egy ápolónő higgadt tekintete jött, aki mosolyogva próbálja megnyugtatni a beteget, mielőtt felteszi neki a katétert.
Ennyit mondott nagy talányosan:
– Miért cibáltalak ki a kertből hirtelen? Mindjárt megtudod, ne aggódj, elmondom neked, ne félj, rád tukmálom majd az igazságot! – Majd hallgatott vagy tíz percet a lány mellett baktatva.
Az idős nő még mindig Fridába karolt, láthatóan nem sietett sehova, nem sietett semmivel. A meséléssel sem. Csorogtak az időben, a kopott fények hullámain, mámorító célnélküliséggel.
A lány éppúgy nem tudta hova tenni ezt a hirtelen rést a létben, a hirtelen csendet, mint az előbbi hirtelen gyorsaságot.
Szeme már a Keleti Károly utca épületeit kutatta, de akármerre siklott is a tekintete, egy böszme, nagy ház minduntalan visszahúzta, mint a mágnes, nem engedte, hogy messzire távolodjon tőle. Ritka csúfság ez, profi förtelem, gondolta magában, mintha ideköpték volna, igaz, csulának irdatlan méretű.
A vén csotrogánynak mintha gondolatradarjai lettek volna:
– Nagyon ronda ez a fehér ház itt a sarkon, én sem szeretem – szólalt meg végül az öregasszony, és most, hogy végre megszólalt, egy szuszra egy mondatfolyam is kiszaladt belőle. – De láttad volna, micsoda fenséges épület állt a helyén a háború alatt, a Regent-ház, hallottál róla? Aki járt itt, sose feledi, annyira szép és lenyűgöző volt, alabástromszínű műkő borítással, a lift pedig szikrázó üvegkalitkában kúszott fölfelé, a luxus netovábbja volt itt lakni, komoly presztízst jelentett, az már számított, kérem, aki itt honolt, elegáns kávébolt, virágbolt és előkelő kávézó is volt az aljában, arról kapta a nevét, Regent-ház. Te, abban a kávézóban olyan fények voltak, hogy megállt az ész, úgy érezte az ember, hogy a szobát aranyba akarja fojtani a nap!
Jesszus, mennyit beszél ez a nő, hát soha nem hallgatja meg senki sem?
– És mi lett ezzel a csodálatos épülettel, és mégis, hogy kerül ide a helyére ez a rakás borzalom? – jól nevelt érdeklődésébe belekeveredett egy aprócska grimasz, ami nem kerülte el Magda figyelmét.
– Megértem, ha nem érdekel a történet, de azért elmesélem. Nem giccses mese lesz, ahogy Médi mondja. Csak a valóság. Manapság ugyanis túl keveset beszélünk a valóságról, sokkal hamarabb hiszünk minden másnak, mint a saját szemünknek, fülünknek. És nem vagyok süket vagy vak, vagy éppen mindkettő, ahogy te gondolod, fiatal lányka, az élet nem csak a látványos harcokról szól, a legnagyobb csaták, azok, amelyek igazából eldöntik a háborúkat, láthatatlanok.
Ez hosszú lesz, kellett nekem sétálni jönnöm ezzel a nővel, csúszott fel a lány szemöldöke, az orrát pedig felhúzta, nevetségesen mozgatta, mint az erdő szélén szaglászó nyúl. Frida elővette a szipkáját, és beleszuszakolt egy cigarettát, általában kapkodva csinálta ezt, űzött hanyagsággal, oda sem figyelve a mozdulatra, így a cigaretta többnyire elhajolva, csálén lógott ki a szipkából, mint egy görcsbe dermedt ujj.
A görbe cigarettájával meg a kisfiús sapkájával végképp úgy festett, mint egy másik századból itt maradt, árva legényke, aki valahogy mégis otthonosan mozog a világban.
– Nem iszunk egy kávét? – indítványozta a lány, és most ő vonta magával a nőt. – És akkor ott elmesélheti ezt az egész puccosház-dolgot, pompával, aranyfényekkel meg mifenékkel, és azt is, hol zajlanak a láthatatlan csaták, és miért rezel be Médi a verandától.
– Igyunk! – bólintott Magda, azzal beléptek az Európa eszpresszóba, a ronda épület alatti ronda kávézóba.
– Szóval a Regent-palota volt az egyik legcsillogóbb és legmodernebb bérház egész Budapesten, mindenki a csodájára járt, igazi Európa-szaga volt, fénye. A németek persze rögtön kiszúrták maguknak, mivel a Széna téren volt a főhadiszállásuk, kapóra jött nekik a tágas épület. Telepakolták a Regent-házat bombákkal, páncélöklökkel, aknákkal, igazi fegyverraktárat rendeztek be az aljában.
– Ami persze felrobbant – próbálta Frida flegmán rövidre zárni az öregasszony beszámolóját.
– Soha nem fogod megérteni a szüleidet, amíg nem érted, milyen egy bombától rettegni. Mikor is születtek?
– Apám ’34-ben. Tízéves volt, amikor bombatalálat érte a házukat, alig tudtak kimenekülni – felelte savanyúan Frida, de valami mintha mégis motoszkálni kezdett volna benne. Vénasszony, ne babonázz kísértetekkel, én a jövőnek élek, nem a múltba gubózva, mint te a póktekinteteddel.
– Amikor a Regent-ház összeomlott, majdnem háromszáz embert temetett maga alá. A környék díszéből a környék csúfsága lett, rossz volt ránézni erre a hatalmas tégla sebhelyre az épületek között. Aztán később híre ment, hogy rengeteg kincset temettek maguk alá a romok. Hát annyi botcsinálta aranyásót te még nem láttál Budapesten, mindenki itt sündörgött a leomlott falak mellett az ásójával, az embernek nevetni támadt volna kedve, ha nem lett volna sírhatnékja. Aztán végül 1958-ban iderittyentették ezt a borzalmat, ami annyira ocsmány, hogy szinte megerőszakolja a tudatot, viszont egy előnye van: azonnal száműzi a környékkel kapcsolatos rossz emlékeket. A rémisztő képeket, melyek szinte beleégtek az agyba, hogy a Statisztika-kertben tankok parkoltak, vagy hogy a Margit körút leszaggatott villanyvezetékei úgy lógtak a csonka oszlopokon, mint a kitépett belek.
A lány dobolni kezdett ujjaival az asztalon. Igazán próbált nem unatkozni, de sehogy sem sikerült. Azért mindennek van határa, a történelmi révedezésnek is, bambuljon a múltba mással Magda, ő erre nem ér rá.
– Kerüld, kérlek, a verandának azt a részét, van ott egy titkos pince, ez a lényeg! – váltott végül témát Magda. Nem zavarta a lány nemtörődömsége, tudta, hogy meg lehet kapirgálni azt a flegmaságot.
– Ott bujkáltunk az orosz katonák elől. Két fiatal lány, képzelheted, mennyire féltünk. Gyévuskát kerestek azok mindenhol, részegek voltak, bátrak a rettegéstől, valójában azoknál ijedtebb, gyávább alakokat soha nem láttam, mert aki közülük nem akart harcolni, kapott a sajátjaitól egy sorozatot, élő fegyver voltak, vagy inkább húsfal, organikus tankok, nem számított az életük, ezért hát nekik sem számított az élet, állatok voltak, állatokká tették őket, enni sem tudtak rendesen, kézzel zabáltak, vademberként roncsoltak szét mindent maguk körül, láttad volna, miket műveltek azok a nőkkel, a nyolcévestől a nyolcvanévesig, mi láttuk, mert a veranda alatti pincébe olyan lányokat is befogadtunk, akik szinte már nem is éltek, úgy elbántak velük, hogy szét voltak szakadva, érted, mint szülés után repednek a nők, csak éppen ők nem szültek, soha nem felejtem el, alig tudtuk őket összekanalazni, elringatni, csitítani, életet lehelni beléjük, állatok voltak ezek a katonák, hozták a betegségeiket magukkal, annyi beteg nő nem volt akkoriban Budapesten, és az országban annyi abortusz sem, külön törvényt kellett hozni rá, te el nem tudod képzelni, mekkora állatok voltak ezek a mi nagy orosz felszabadítóink, ezek a hősök.
Frida kezéből kiesett a szipka. Csak hallgatta Magdát, aki most nem is Magda volt, legalábbis nem az öregkori, hanem egy sokkal fiatalabb, még Fridánál is fiatalabb változata, sőt egyszerre volt Magda és Médi, és még az a három lány, aki ott fetrengett mellettük a pincében, és még az a sok-sok ezer lány, asszony, nő, gyerek, aki rettegve bujkált ruhásszekrényben, kamrában, padláson, pincében, ágy alatt, remegve számolta a lépéseket, a katonai csizmák sarkának koppanásából, a koppanások esetleges ritmusából igyekezve kitalálni, hogy elindul-e már az a katona, feladta-e végre a keresést, megy-e tovább, noha sejti, tudja, hogy itt bujkálnak valahol, vagy elég kitartó, szívós, ádáz-e ahhoz, hogy tovább keressen, mert ég benne a vágytalan vágy, hiszen ezt élvezetnek nem lehet nevezni, sokszor több katonatársuk is végignézi, amit csinálnak, sokszor nem is sikerül, ez nem a vágyról szól, hanem az akaratról, a hatalomról, nem a megteszemről, hanem a megtehetemről, és azt a mocskot nem lehet lemosni, mert a kosztól meg lehet tisztulni, de a szégyent lesikálni nem lehet.
– Mondom a mesét, vigyázz, az igazságról szól! – suttogta Magda a haját tekergetve, mint aki nem is akarja mondani, pedig nem is volt mit tekergetni, hiszen szinte teljesen kopasz volt. A német katonák után az oroszok miatt is levágatták a hajukat, sőt inkább kitépték, hogy minél csúfabbak legyenek. A pincében remegtek, a veranda alatt, apa ötlete volt, hogy csináljanak itt egy pincét, napokig ásták, úgy lapátoltak, mint a férfiak, mégis gyengécske kis luk lett, túl szűk, elszabott, nyomorult kis odú, kevés volt a hely, rögtön zsibbadni kezdett benne az ember, a félelemtől is, a mozdulatlanságtól is, kővé merevedett a lábuk, tehetetlen szoborrá váltak, jó lenne szobornak lenni, az legalább nem vesz levegőt, és szuszogásával nem árulja el magát, kő akarok lenni, hideg és sérthetetlen, kő akarok lenni, nem érezni semmit, nem gondolkodni, hadd legyek kő, milyen zene illik ehhez, zuhanjanak kövek, sziklák a tengerbe ebben a zenében, te is hallod-e a sziklákat, Magda, hallod-e azokat a nagy köveket, mondd? Emlékszel arra a darabra, arra a súlyos Rahmanyinovra, majdnem beleszakadt a lelkünk, hát most reménykedjünk, hogy nem szakad bele, szóval ez lesz a zene, jöhet hozzá egy mese is, amiben nincsen történet, nincsen semmi, csak iszonyat, várjál, most mégis találtam valamit, mielőtt bebújtunk ide, láttam őket, láttam a százszorszépeket, ahogy az ásó kifordította őket a földből, és egy rög alatt kuporogtak, magukra húzták, alábújtak, nem akartak ők virágok lenni, nem akarták kelletni magukat a tavasznak, csak bekúszni a föld alá, minél mélyebbre, és olyan százszorszépek voltak ezek, tudod, hogy máshogy virultak, ezek bizony sárgán nőttek, mindenük sárga volt, a szirmuk is, csak aztán annyit rettegtek a föld alatt, hogy teljesen fehérek lettek, megőszültek, öregasszonyfejük lett, pont mint nekünk, mert Médi, néztél te már ma tükörbe, hogyan nézhettél volna itt a föld alatt, leszek én a tükröd, Médi, te megőszültél, amíg itt kuporogtunk a deszkák alatt, a hajad teljesen ősz lett, pont mint a tiéd, Magda, a te hajad is teljesen fehér, nem baj, hogy fehér, nem baj az, majd visszajön a színe, ha már lesz ereje visszajönni, ha majd lesz erőnk a színeket visszahozni, addig meg örüljünk az ősz hajunknak, hiába néz ránk mindenki borzadva: nézd már ezt a két halottat, kiszállt a hajukból az élet, kiszállt az életükből az erő, romosra bombázta a háború a mosolyukat, és olyan éhes a lelkük, hogy az első lódögre rávetnék magukat, ami az utcán hever.
aki most összekuszálja az érzelmeit, lekaszabolja az ártatlanságát, a hitét abban, hogy nőnek lenni lehet szép is, hogy egy nő lehet erős, pedig egy nő mindig gyenge marad, kiszolgáltatott, hiába szavazhat, hiába dolgozhat, hiába mondják, hogy most már mindent szabad neki, mint egy férfinak, ha nem eszerint cselekednek vele, még a huszadik században is ugyanolyan törékeny és eltiporható, mint bármikor az idők folyamán, gyenge kis százszorszép, hát meddig hagyod még magad?
Finy Petra: Kerti szonáta
Athenaeum, 2021
