Bár a népszerűsége nincs mondjuk a sorozatgyilkosok szintjén, a kémekhez, hírszerzéshez, titkosszolgálatokhoz kapcsolódó történetek is közkedveltek világszerte. Nyilván elsősorban a James Bond-féle filmek tettek ezért a legtöbbet, melyekről azonban köztudott, hogy minimális közük sincs a valódi titkosügynökök tevékenységéhez, ám szintén nagy tábora van a Le Carré-i értelemben vett, realisztikusabb, klasszikus kémtörténeteknek és az azokból készült filmeknek vagy sorozatoknak.
Ahogy pedig a durván 1945 és 1990 közötti hidegháborús időszak már történelmi távlatba került, egyre többen nyúltak ennek az időszaknak a titkosszolgálati műveleteihez az alkotók közül, mely többek között annak is köszönhető, hogy szerencsére valódi háború nem tört ki a két szemben álló blokk között. A Kémek hídjától az Argóig jó pár sikerfilm készült e recept alapján, mint ahogy a sorozatok között is népszerű a megtörtént esetet feldolgozó, vagy akár fiktív hidegháborús kémtörténet. Ezért is gondolhatta úgy a Big Media nevű produkciós cég, hogy a true crime mintájára a valódi kémsztorikat felelevenítő dokumentumfilmekre is lesz fogadókészség.
A kémek világa (Spy-Ops) már nem az első ilyen produkciója a cégnek, a Netflix pedig ideális házigazda a hasonlóan informatív, de kellően szórakoztató filmsorozatoknak. Kár, hogy a cím egy kicsit átverés, mivel A kémek világa által bemutatott hét eset közül nem mindegyik valódi kémsztori, hiába van titkosszolgálati hátterük. Így befért a sorozatba az USA afganisztáni invázióját előkészítő Jawbreaker művelet, vagy a Noriega-rezsim megdöntése Panamában, amely elsősorban hadművelet volt, és egyikükben sem jutott szerep a szigorúan vett kémkedésnek.
A fenti témákból már látszódhat, hogy elsősorban amerikai érintettségű eseteket mutat be a sorozat, de azért van epizód, melynek a brit hírszerzés áll a középpontjában, egy dupla epizód a Moszad bosszújáról szól a müncheni terrortámadás elkövetőivel szemben, és kapott egy részt a II. János Pál pápa elleni merénylet is, mely több titkosszolgálat lehetséges érintettségét is tárgyalja. Sőt, a készítők – amellett, hogy az angolszász érintettségű eseteknél nyilvánvalóan az az oldal kap nagyobb hangsúlyt – minden részben keresnek megszólalót a másik oldalról is: oroszok, panamaiak, afgánok is feltűnnek a beszélő fejek között, sőt, elmondja a saját verzióját Mehmet Ali Ağca, a pápa merénylője is.
A fent említett események egyike sem új felfedezés, csaknem mindegyikről készültek már egyéb dokumentum- vagy akár játékfilmek, vagy olvashatott róluk az érdeklődő, de azért akad köztük olyan, amit nem neveznénk közismertnek. Például az Azoviannak keresztelt projekt, melynek keretében a CIA egy elsüllyedt, atomrakétákkal felszerelt szovjet tengeralattjárót próbált kiemelni a Csendes-óceán fenekéről: hogy az egészet titokban tartsák, a milliárdos-filmmogul Howard Hughes segítségét kérték a fedősztorihoz, mely szerint a mélytengeri tevékenység a cége bányászati kutatásának része.
Elhangzik azért olyan is, amellyel elvileg máshol nem találkozhattunk, legalábbis Ali Ağca mond egy újdonságot, amit még senkinek a merénylettel kapcsolatban. Más kérdés, hogy ő annyi mindent mondott már, és annak az ellenkezőjét is, hogy nem igazán tudhatjuk, tényleg van-e hírértéke a vallomásának. Viszont a pápa elleni merényletben bukkan fel egy magyar szál is, amikor kiderül, hogy az a bajszos férfi, aki feltűnik a merénylet idején készült fotón, nem a bolgár titkosszolgálat embere, hanem egy magyar turista.
De kiderülnek a sorozatból olyan apró finomságok is, melyek miatt annyian szeretik a kémfilmeket: így az, hogy a bujkáló panamai diktátor szeretőjét a telefonkönyvből hívták fel az amerikai ügynökök, vagy az, hogy a britek kimenekítést kérő, átfordított KGB-ügynöke onnan tudta meg, hogy tudomásul vették a kérését, hogy egy férfi a moszkvai utcán a szeme láttára beleharapott egy Mars szeletbe (más források szerint KitKat volt az). Talán egyébként ez az utóbbi eset, az ún. Pimlico művelet áll a sorozatból a legközelebb a klasszikus kémtörténethez: Oleg Gordijevszkij sztorija kellően nemzetközi (Koppenhágából Londonon át ível Moszkváig és Finnországig), ebben van a legtöbb kémfilmes fordulat (van itt használt pelenkával eltérített rendőrkutya és áruló CIA-ügynök), és egyáltalán ennek van olyan feszes, izgalmas története, amely kiált egy megfelelő játékfilmes feldolgozás után (talán azért sem készült ilyen eddig, mert Gordijevszkij még él). A többi sztori a titkosszolgálati tevékenység egyéb szeleteit mutatja be, ezért is lehet megtévesztő A kémek világa cím.
A sorozat a mostanság divatos elbeszélésmódot választja, azaz a beszélő fejek és az archív bejátszások mellett dramatizált jelenetek próbálják élvezetesebbé tenni a filmet, csakhogy ezek nagyon ritkán adnak bármi pluszt. A kémek világa sem kivétel, nem lenne rosszabb attól, ha kimaradnának az erősen maníros jelenetek, amikor mondjuk két öltönyös, aktatáskás férfi kezet fog a CIA főépületének bejáratánál, illusztrálandó, hogy a narrációban épp arról van szó, hogy a CIA tárgyalt valakivel. Vagy az, hogy a megszólaló nő arról beszél egy harminc évvel ezelőtti eseményt felelevenítve, hogy elment kocogni, mire bevágnak egy nyilvánvalóan mai felvételt egy kocogó nőről. Még bosszantóbbak az olyan pontatlanságok, amikor egy szakértő azt mondja, Brezsnyev attól tartott, hogy az Able Archer 83 nevű NATO-hadgyakorlat valójában a Szovjetunió elleni atomtámadás álcázása – miközben Brezsnyev addigra már egy éve halott volt. Ez akkor is hiba, ha tudjuk, általánosságban Brezsnyev is tartott attól, hogy Reagan csapást akar mérni „a Gonosz Birodalmára”.
Ami viszont nem ad jó szájízt a sorozatnak, az rögtön az első epizód, melyben egészen sokáig sikertörténetként beszélnek az afganisztáni kalandról, és ugyan maga a Jawbreaker művelet lehet, hogy tényleg az is volt – hiszen sikerült az egyesült afgán ellenzéki erőknek olyan támogatást nyújtani, melynek segítségével elűzték a Talibánt –, jól tudjuk, hogy mi lett a történet vége. Ezt érinti a sorozat is a végén, de nehéz nem önfényezésnek tekinteni, pláne, hogy itt csak egy nézőpontot ismerünk meg, az afgán megszólalók pedig szintén nem mondanak rosszat a CIA-ről. De ha ez nem lenne elég, az afganisztáni háború kap még egy külön epizódot, ami már végképp túlzás, és CIA-nehézzé teszi a sorozatot, miközben a legsikerültebb epizódok tényleg azok, melyekben több ügynökség is érintett.
Vélhetően azonban a Netflixnek fontosak az amerikai nézők, maradt a főszerepben a CIA, és csak remélni tudjuk, hogy a következő, hasonló témájú dokusorozat producereihez eljut az információ, hogy a világ számos országában működnek még titkosszolgálatok, és bemutatnak olyan történeteket is, amelyekről keveset tud a nemzetközi közvélemény. A kémek világa néhány epizódja azért abszolút ajánlható annak, akik érdekelnek a közelmúlt történelméről szóló dokumentumfilmek, de nem ez lesz az, amely ki merne lógni a futószalagon készült Netflix-dokuk közül.
