Az új választások kitűzése formálisan is lezárta a pártállami kormányzás történelmi időszakát. Ugyanakkor az addig működő országgyűlés, az új törvényhozás összeüléséig folytathatta tevékenységét, így a kormány parlamenti háttere változatlanul fennmaradt.
Kampány
A kampány már jóval az országgyűlési választások kitűzése előtt megkezdődött. A pártok programjaikban a társadalmi átalakulás különböző változatait jelentették meg. A Munkáspárt a demokratikus szocializmust ajánlotta, a Magyar Demokrata Fórum (MDF) a harmadik utas elképzelést fejtette ki, a Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) pedig a magántulajdon túlsúlyán nyugvó berendezkedés helyreállítását követelte. Az újonnan megalakult Magyar Szocialista Párt (MSZP) nem igényelte a társadalmi tulajdon meghatározó szerepének fenntartását, a liberális piacgazdaság bevezetése mellett foglalt állást, arra hivatkozva, hogy hatékony válságkezelés kizárólag a piaci racionalitás elveire épülhet.
Országos listát végül 12 pártnak sikerült állítania. A pártok többsége – mindenekelőtt a Független Kisgazda Párt (FKgP) és a Keresztény Demokrata Néppárt (KDNP) – előszeretettel használta a régmúltra és a hagyományos értékekre utaló jelszavakat, szimbolikát, hangvételt. A jelképek között ilyen volt a koronás címer, a kereszt és a nemzetiszín szalagos kenyér. A jelszavak és a rigmusok közül pedig az „Isten, haza, család”, a „Bort, búzát, békességet” (FKGP) és a „Hit, remény, szeretet” (KDNP).
A SZDSZ inkább modernségével, ötletességével, magabiztosságával tűnt ki. Ezt a hangulatot leginkább a „tudjuk, merjük, tesszük” feliratú plakátjuk fejezte ki, amelyről három fiatalember Pető Iván, Rajk László és Magyar Bálint mosolygott a járókelőkre.
Az SZDSZ a választási eredményekre vár 1990-ben (Fotó: MTI)
A Fidesz plakátjai közül telitalálatnak bizonyult a múltra utaló Brezsnyev-Honecker páros és a Fidesszel azonosítható fiatal pár csókja közötti választásra biztató montázs, valamint a „Hallgass a szívedre, szavazz a Fideszre” jelmondat. A választások előtti utolsó napok hangulatát is a fiatal demokraták tudták a legjobban befolyásolni. A párt március 23-án a sportcsarnokban rendszerváltó házibulit rendezett, melynek azt a funkciót szánta, hogy a társadalom nevetve búcsúzhasson tegnapjától.
Ehhez képest az MSZP plakátjai és reklámjai ötlettelennek, szürkének, világos üzenet nélkülieknek tűntek.
Az MDF a „nyugodt erő” és a „biztos kéz” jelszavával a hagyomány és a modernség, a magyarság és európaiság, folyamatosság és változás kiegyensúlyozott képviseletére törekedett. A televíziós és rádiós reklámjának többsége ennek megfelelően az első magyar rockopera, az István a király zenéjére készült. Márciusban jelent meg az utcákon a fórum egyik leghíresebb plakátja, a tavaszi nagytakarítás, mely nemcsak az elmúlt 40 évvel való gyökeres szakítás, hanem a gazdasági és politikai elit teljes cseréjét is ígérte.
Retorika és célcsoportok
A történelmi pártok (mint a KDNP vagy az FKgP) retorikája elsősorban az idősebb és főleg a vidéki, falusi lakossághoz szólt, míg az SZDSZ és a Fidesz jelszavai és szimbolikája a fiatalabb és nagyvárosi lakosságnak tetszett. Az MDF a kisvárosi és falusi értelmiség támogatását igyekezett megszerezni, míg az MSZP-s tábor többségét a reformokkal rokonszenvező egykori MSZMP tagok adták. Mégis az MDF ráérően hömpölygős, kicsit unalmas mondanivalója igazodott elsősorban a biztonságot óhajtó állampolgári igényekhez.
A félelmet keltő változás láttán az MDF kormányzása lényegesen kevesebb megrázkódtatást ígért az embereknek, mint a nyughatatlan SZDSZ hatalomra kerülése. A televízión át Antall József olyan embernek tűnt, akire rá lehet bízni az országot.
Választási harc
A több hónapig elhúzódó választási időszakban egyre jobban elszabadult az MDF és az SZDSZ versengése. Mindkét szervezetben akadtak, akik úgy érezték, amennyiben a másik kerekedik felül nemzeti katasztrófa lesz. Az SZDSZ tüzelt előbb, de nekik is kellett elviselniük a több, rendszerint kifejezetten személyüket sértő támadást.
Antall József bejelenti pártja választási győzelmét 1990-ben (Fotó: MTI)
Az első választási forduló még így is nagyon szoros eredményt hozott a két vezető párt – az SZDSZ és az MDF – között. A választási teljesítményében lényeges szerepe volt a helyi tényezőknek és az induló jelöltek közéleti elfogadottságának is. Az MDF másfél éves szervezeti állapotában sikeresebbnek bizonyult az SZDSZ néhány hónapot megélt csoportjainál. Az ország nagy részében inkább a fórumot választotta a tradicionális jobboldali szavazó és az elbizonytalanodott kádári középrétegek jelentős hányada. Az SZDSZ szerezte meg viszont a vezetést a jobban polgárosult Északnyugat-dunántúli megyékben.
A szocialisták mellett tetemes arányban csupán az egykori párttagok és a legfelsőbb elit csoportok tartottak ki. Az alacsonyabb státuszú választók minden jel szerint Kelet-Magyarországon is inkább az MDF-re, Budapesten és a nyugati végeken pedig az SZDSZ-re voksoltak. A kisgazdák nyertak Békés, Somogy gazdag paraszti hagyományú vidékein, a kereszténydemokraták pedig a katolikus egyház hathatós bátorításával szerepeltek jól Nógrád és Vas megye aprófalvas területein.
A Fidesz a bomló államszocializmus időszakában felnövekvő legfiatalabb nemzedéktől kapta szavazatai kétharmadát. Érdekes, hogy többen támogatták úgy az SZDSZ egyéni jelöltjeit, hogy listán a Fideszre voksoltak.
Az erőviszonyok a második választási fordulóban változatlanul tekintélyes mértékben az MDF javára változtak. A bizonytalan elkötelezettségű szavazók jókora arányban álltak a győztesnek látszó MDF mögé. Elhatározásukat nyilvánvalóan befolyásolta a két pártelnök, Antall József és Kis János televíziós vitája is. Az SZDSZ 33 egyéni kerületben elveszítette korábbi első helyét, ezzel pedig az MDF négy évre megszerezte a biztos parlamenti többséget.
A döntéshozó fordulóra a szabaddemokraták szinte egyedül maradtak. Ősz óta tartott a versengés a két vezető párt között a kisgazdák megnyeréséért. Az SZDSZ bírta az FKGP irányítóinak ígéretét, hogy az első fordulót követő napokban megkezdik koalíciós tárgyalásaikat. Végül azonban országos szinten az első helyen álló MDF-fel egyeztek meg, bár több megyében visszaléptek egymás érdekében a kisgazda és szabaddemokrata jelöltek is.
Az SZDSZ és a Fidesz ugyan választási szövetséget kötött, de a fiatal demokraták nem járultak hozzá a megállapodás közös sajtóértekezleten történő bejelentéséhez és kikötötték, hogy az együttesen támogatott SZDSZ-jelöltek nem használhatják a Fidesz lógóját.
Kormányalakítás és koalíció
A második fordulóban a választók a kormányalakítás felelősségét az MDF-re ruházták. A Kádár rendszer politikai kultúráján növekedett közvélemény a választások után nagykoalíciót kívánt volna, sőt, a külföldi megfigyelők többsége is hajlott egy minél szélesebb összefogás létrehozására. Az SZDSZ irányító magja érzékelve a változásokat már a szavazások előtt a közös kormányzás szükségességéről beszélt, ám kérdéses, ez mennyire lett volna működő megoldás, hiszen a párt vélemény formálóinak egy része gyűlölte a két világháború közti úri Magyarország képviselőinek tartott Antall Józsefet.
De az MDF elnöke sem tekintette célszerűnek a két vezető politikai erő koalícióját. A demokratikus ellenzék néhány tagjának magatartásában ugyanis az 1919-es és 1945-ös kommunisták radikalizmusát vélte felismerni, akiket ezért távol akart tartani bármiféle közhatalom gyakorlásától. Antall kijelentette, hogy a Fórum kizárólag súlyos gazdasági válság, illetőleg nagy nemzeti katasztrófa esetén vállalná a szabaddemokratákkal való kormányzati együttműködést. A Demokrata Fórum antikommunista offenzíváját az SZDSZ-re is kiterjesztette azt sugallva, hogy a nagyobb liberális párt jelentősebb vezetői kommunista családokból származnak és maguk is rokonszenveztek baloldali eszmékkel.
Az MDF végül az FKGP-vel és a KDNP-vel alakított koalíciót. A választások végeredménye szerint az MDF 164, az SZDSZ 91, az FKGP 44 helyhez jutott, míg az MSZP-nek 33, a FIDESZ-nek 22, a KDNP-nek pedig 21 képviselővel kellett megelégednie. A keresztény-nemzeti erők az új törvényhozásban tehát abszolút többséghez jutottak. A kétfordulós szisztéma torzító hatása miatt a leadott szavazatok 42,95 százalékával a képviselői helyek több mint 59 százalékát nyerték el.
Az 1990-es országgyűlési választások első fordulójában a választásra jogosultak 65,4 százaléka adta le szavazatát, így a részvétel alacsonyabb volt Magyarországon, mint a rendszerváltozáson átesett többi kelet-közép európai országban. E biztos többségre támaszkodva a május 2-án összegyűlt új országgyűlés május 23-án elfogadta Antall József jobbközép irányzatú kormányzati programját a két liberális párt és a szocialisták pedig ellenzéki pozícióba kerültek. 1990. augusztus 3-án pedig az országgyűlés Göncz Árpádot 295 igen és 13 nem szavazattal megválasztotta Magyarország köztársasági elnökévé.
