Szamira számára a január mindig is az év legreménytelenebb hónapja volt. A december első fele – a milliónyi ügyintéznivaló és előkészület miatt – általában úgy suhant át rajta, mint egy sebesvonat. Aztán a hónap második felében jöttek az ünnepek. Ezek már nem voltak ilyen gyengédek, hanem inkább olyanok, mint a buldózer, amely mindent elpusztít, ami csak az útjába kerül. Legalábbis így élte meg ezt az időszakot.
De mégis volt valami romantikus ebben a kissé zaklatott hónapban. A kivilágított város fényei, a forralt bor illata a karácsonyi vásáron, a gyerekek arca, amikor a tőlük kapott ajándékokat bontogatták, és a férje meg az apósa látványa, miután az általa megfőzött és megsütött finomságok elfogyasztását követően a jóllakottságtól alig bírtak megmozdulni. Szilveszterre minden évben már ő is, és Gábor is olyan kimerültséget éreztek a rengeteg vendégségbe jövés-menéstől, hogy rendszerint ezt a napot otthon töltötték négyesben a gyerekekkel. December 31-én hagyományosan mindig későn reggeliztek. Szamira ilyenkor shakshukát készített és amerikai palacsintát sütött. Egész nap pizsamában voltak, zenét hallgattak, játszottak a gyerekekkel, akiket aztán este pontosan ugyanakkor fektettek le, mintha ez a nap is csak egy lenne a többi közül. Fektetés után kibontottak egy üveg bort, és néztek valamit a Netflixen.
Az év utolsó napján valahogy mindig különösen álmosak voltak, nehezükre esett kivárni az éjfélt. Ilyenkor azt a taktikát alkalmazták, hogy amikor már érezték, mindjárt leragad a szemük, elkezdték finoman simogatni egymást. Ami aztán átfordult előjátékká, és egy kellemes együttlét lett belőle. Szamira és Gábor között az első perctől fogva nagyon jól működött a kémia.
Húsz éve voltak együtt. A szerelem még a gimnáziumban kezdődött. Mindkettőjük számára a másik volt az ELSŐ. A szó minden értelmében. Húsz év alatt volt idejük alaposan megismerni egymás testét. Pontosan tudták, hogy mikor hova kell nyúlniuk ahhoz, hogy az a másik számára izgató legyen.
Vagy mégis? Mindenesetre időről időre, amikor egyedül volt otthon, és saját magát szerette volna eljuttatni a csúcsra, mindig ezt a fantáziáját hívta elő segítségül, mert nagyon felizgatta őt a gondolat, hogy Gábor annyira kívánja őt, hogy képtelen uralkodni magán.
Az újév első napjai aztán mindig hamar elrepültek. Ezután visszatértek a szürke hétköznapok. Gábor dolgozott, Léna iskolába járt, ő pedig a kisfiukkal töltötte a napokat, aki most, január elsején lett tizenkilenc hónapos. Szamirának a január általában az üresség hónapja volt. Úgy élte meg, mintha ebben a hónapban minden egyes nap egy eseménytelen, véget nem érő hétfő lett volna. Már nem volt annyi teendője, mint decemberben. Általában csak a szokásos mókuskerék várt rá. A mostani január azonban más volt. A téli szünet utolsó napjai azzal teltek, hogy a gyerekeknek vásároltak új ruhákat a kinőttek helyett, illetve Teónak szerezték be azokat a dolgokat, amik a bölcsőde bevásárlólistáján szerepeltek.
Már korábban eldöntötték, hogy Teó március elejétől bölcsődébe fog járni, hiszen Szamirát várta az asszisztensi állás a Virág Judit Galériában. Azt beszélték meg, hogy március 18-án reggel kilenckor kezd. Két hete lesz a kisbabája bölcsődébe szoktatására, aztán irány a munka. Mindkét gondolat külön-külön gyomorgörcsöt okozott neki, hát még a kettő egyszerre! Tizenkilenc hónap után is úgy emlékezett a fia születésére – arra a június elsejei hajnalra –, mintha csak tegnap történt volna. Most is pontosan ugyanúgy érezte az orrában a szülőszobában terjengő különböző szagokat, mint amikor ott vajúdott.
Ez a „ragacs” rendkívül találó megnevezésnek bizonyult, mert Teó úgy élte a mindennapjait, mintha csak születése pillanatában az édesanyjára ragasztották volna. Később sok-sok nevetés és sírás közepette átkeresztelték „ragacsról” „matricára”, de a lényeget tekintve nem volt nagy különbség az életvitelében: szó szerint az anyukáján lógott a nap huszonnégy órájában. Szamira ezt egyáltalán nem bánta. Léna ugyanis, aki hét és fél évvel volt idősebb az öccsénél, teljesen másmilyen kisbaba volt. Amint megszületett, bárkinek a kezében boldogan elvolt. Aztán rendkívül hamar elkezdett kúszni-mászni, és onnantól kezdve a világ felfedezésével volt elfoglalva. Csak akkor kereste az anyja társaságát, ha éhes volt, vagy valami fájt neki.
Épp elmúlt éjfél. A lakásban szinte teljes csend és sötétség honolt. Léna és Teó a gyerekszobában aludt. Gábor a hálóban hortyogott. Szamira egy ideig próbálkozott az alvással, aztán két óra forgolódás után feladta. Kikászálódott az ágyból, fogta a takaróját, és kiment a nappaliba, ahol a puha ágyneműbe burkolózva letelepedett a kanapéra. Annyira sok minden nyomasztotta, hogy képtelen lett volna most aludni. A kanapéval szemben ott lógott a Soós Nóra-festmény, amit gondosan megvilágított egy külön erre a célra vásárolt apró, de formás kis lámpa. Ez volt az egyetlen fényforrás, ami minden éjjel világított az otthonukban.
Szamira nagyon szerette ezt a képet. Éjjelente sokszor nem tudott aludni, és olyankor csak leült vele szemben, és nézegette. A képen egy kislány volt, aki rózsaszín nyári ruhát viselt, és egy sárga távcsövön keresztül szemlélte az őt körülvevő vidámságot. Első ránézésre csak ennyi látszott. De ha az ember alaposabban megvizsgálta, észrevette, hogy fejjel lefelé egy kisfiú alakja rajzolódott ki. Mintha csak a kislány ellentéte lett volna minden szempontból: míg a kislány élénk, vidám és határozott volt, a kisfiú halovány, csendes és szomorkás. Szamira azt gondolta, hogy az anyja azért vette nekik pont ezt a festményt a tizedik házassági évfordulójukra, mert biztos volt benne, hogy a lánya épp terhes a második gyerekükkel, akiről remélte, hogy kisfiú lesz. És az anyja ezzel a feltételezésével nem is tévedett olyan nagyot. Szamira ugyanis – nem sokkal a tizedik házassági évfordulójuk előtt – valóban terhes volt, csakhogy még a terhesség kilencedik hetében elvesztették a babát. De erről sohasem beszélt az anyjának. Így aztán, amikor először a kezében tartotta a festményt, azt gondolta: Ez egy égi jel, hogy egy kisfiú van úton hozzánk, csak még nem jött el az ideje! És a kezében a csodálatos műalkotással hatalmas, kövér krokodilkönnyekkel zokogott. Az anyja pedig nem értett semmit.
Szamirát akkor, négy évvel ezelőtt, nagyon megviselte annak a kisbabának az elvesztése. De a képről már soha nem ez jutott az eszébe. Hanem a két gyönyörű gyereke, akik valóban olyan különbözőek voltak egymástól, mint a tűz és a víz. És ahogyan a lakás hangulatát ez a festmény, úgy az ő életét a gyerekei határozták meg. Egészen mostanáig.
Ahogy ott ült a kanapén a félhomályban, hirtelen eszébe jutott, hogy mindjárt kezdődik a bölcsődei beszoktatás. Már csak másfél hónap van hátra, és az ő kisbabája már nem kisbaba többé. Teó nem vele fogja tölteni a napjait, saját élményei lesznek. Olyanok, amelyek csak az övéi. És ő ezekről semmit nem fog tudni. A kisfiúnak lesz egy saját élete. Így volt ez Lénával is, amikor hét és fél évvel ezelőtt ő is átlépte ugyanannak a bölcsődének a küszöbét, amelyikbe most Teó készült. Annak idején nem volt ilyen szomorú, mert tudta, hogy a lányának szüksége van a gyerektársaságra. Bármit is talált ki otthon, hogy elszórakoztassa Lénát, a kislány egyszerűen halálosan unta már az anyja társaságát. Mindennap játszóházba járt vele, mert ha kettesben voltak, hamar hisztériás rohamot kapott, és csak akkor nyugodott meg, amikor elindultak sétálni, vagy a játszótérre mentek.
Ráadásul Szamira a bölcsi révén ismerte meg Sárát, aki a másik legjobb barátnője volt. Sára négy évvel volt fiatalabb nála, és pszichológus volt. Akkoriban épp a gyakorlatát töltötte a bölcsiben. Azóta férjhez ment, és született három gyereke. A legkisebb, Bence épp Teóval volt egyidős. A két kisfiú egyszerre kezdi majd ugyanazt a bölcsit. Ez legalább némi megnyugvást jelentett Szamira számára.
Aztán eszébe jutott a közelgő munka is. Utoljára a lánya születése előtt dolgozott „igazi” munkahelyen. Akkoriban egy reklámügynökségnél volt account asszisztens. Gábor szerezte neki a munkát, még rögtön az egyetem után. Az volt a feladata, hogy az ügyfelekkel tartsa a kapcsolatot. Olyan volt, mint egy pincér: felvette a rendelést, csak az ügyfél nem rántott húst kért hasábburgonyával, hanem óriásplakátot vagy tévészpotot, ő pedig nem a konyhának továbbította a kedves megrendelő óhaját, hanem a kreatívosztálynak.
Az ügyfelek olyanok voltak, mint minden pincér rémálma: mindig találtak valamit, amibe bele lehetett kötni a kapott produktummal kapcsolatban. De ezért soha nem a főszakácsot, azaz az art directort vették elő, hanem a pincért, vagyis őt. Az ügyfelek általában egy-egy nagyvállalat marketingosztályáról kerültek ki, és hamar megtanulta, hogy a marketingeseknél rosszabb az egész világon nincsen. A marketingesek ugyanis meg voltak győződve arról, hogy az általuk értékesíteni kívánt portéka van olyan fontos, mintha legalábbis a rák ellenszerét dobnák a piacra. De Szamira nem gondolt mást ezekről a termékekről, mint amik valójában voltak. Ő csak kekszeket, csokoládékat, túlárazott autókat és tetőablakokat látott maga előtt.
Ugyanakkor értette, hogy mindez miért izgalmas az olyan kreatívszakemberek számára, mint amilyen a férje is. Hiszen annyira sokfélét lehetett kapni mindenből, hogy szinte csak az ő munkájukon múlt, hogy a fogyasztó éppen melyiket választja. De biztosan nem az adott terméken. Így aztán az ügynökségnél eltöltött két év pont arra volt jó, hogy ráébredjen, mi az, amivel biztosan nem akar majd foglalkozni. Persze ezt ő már előre tudta. Csak azért vállalta el az állást, hogy legyen elég igazolt jogviszonya ahhoz, hogy az államtól kapjon juttatást, amikor otthon lesz a kisbabájával.
Már az egyetem másodévétől kezdve csak arra várt, hogy édesanya lehessen. De Gábor erről hallani sem akart addig, amíg mindketten le nem diplomáztak, és ki nem alakítottak egy viszonylag biztos egzisztenciális hátteret. Így aztán Szamira összeszorított foggal végigcsinálta az egyetemet, majd lehúzta azt a bizonyos két évet a reklámügynökségnél. Azóta pedig nem dolgozott semmilyen irodában. Egészen mostanáig.
Már a gondolatától is viszolygott, hogy egy tól-ig munkahelyen kell majd megint töltenie a hétköznapjait, és ismét kollégái lesznek. Egyedül az nyújtott számára némi vigaszt, hogy a Virág Judit Galériában mindenféle műkincs veszi majd körül, aminek legalább van köze a végzettségéhez.
Ugyanakkor éppen ez a körülmény aggasztotta a leginkább. Hiszen soha életében nem foglalkozott művészettörténettel, az egyetemi éveket leszámítva. A műkincs-kereskedelemhez pedig pláne nem volt semmi köze. Pontosan két hónapja volt hátra, hogy ezen valamelyest változtasson. De egyelőre annyira félt, hogy ez teljesen megbénította.
És akkor ott volt még Gábor születésnapja is. Hogy tudott Gábor januárban, a világ legszomorúbb hónapjában megszületni?, gondolta magában Szamira. És pont ma, amikor neki semmi, de semmi ötlete nem volt arra nézve, hogy mivel lepje meg a férjét. 2019. január 11. napja, hajnali fél egy van, és ő itt ül a kanapén, mint egy rakás szerencsétlenség, ajándék, jövőkép és mindenféle életcél nélkül.
Na jó, ezt így nem lehet! Néhány óra múlva felébred a szülinapos, és akkor valamivel elő kell majd rukkolnom!
De nem volt képes összeszedni a gondolatait, mert túl sok minden kavargott egyszerre a fejében. Előrehajolt, és a kezébe vette az előtte, a dohányzóasztalon heverő iPadet. Szerencsére fel volt töltve. Gyorsan beírta a jelkódot, és máris mindenki legjobb barátjához, a Google-höz fordult. A következő szavakat írta be a keresőbe: „ajándékötletek férfiaknak”, „születésnapi ajándék 38 éves férfiaknak”.
Szánalmas vagyok!, gondolta magában. De azért lázasan nézegette a különböző találatokat, amiket a kereső dobott fel, hátha rálel köztük valami megfelelőre. De nem járt szerencsével. Akkor eszébe jutott, hogy milyen jó lenne egy színházjegy kettőjüknek, hiszen olyan régen nem voltak már színházban! Már épp készült beírni, hogy Katona József Színház, amikor egyszer csak a tablet rezgett egyet a kezében, aztán kisvártatva középen felugrott az üzenet ikon, amire ő ösztönösen rákattintott.
A képen egy keskeny szájú, rajzolt szemöldökű, szőke hajú nő volt – kissé idősebbnek tűnt Gábornál –, aki anyaszült meztelenül, idétlen vigyorral és ízléstelenül erős sminkkel az arcán valami kacérnak szánt, de inkább egy szorulás elleni gyógyszerreklám plakátjáról ismerős pózban feszített. Még csak szép sem volt. Alatta a szöveg ez volt:
Boldog születésnapot, te állat! Kívánom, hogy jól teljen, de még jobban kívánlak Téged! Mikor ünneplünk?
A szöveg után egy sor randomnak tűnő emoji volt: nyúl, torta, szívecske, pezsgőspohár, csücsöri száj, szőke lány–barna fiú szívecske, táncoslány.
A nő először azt hitte, hogy véletlenül rákattintott valamelyik idióta fórumon egy Pornhub-linkre, de aztán igen gyorsan rájött, hogy ez bizony a férje iPadje, ami össze van szinkronizálva Gábor telefonjával, így az üzenetek erre az eszközre is automatikusan megérkeztek. Amikor felfogta, hogy mit lát, úgy dobta el a tabletet, mintha égette volna a tenyerét, és öklendezni kezdett. Legszívesebben ordított és toporzékolt volna, de aztán eszébe jutott Teó, aki a szomszéd szobában az igazak álmát aludta, és csupán röpke másfél órába telt azon az estén elaltatni őfelségét. Léna pedig holnap korán kel, mert iskolába megy. Még csak az kellett volna, hogy az éjszaka közepén arra ébredjen, hogy az anyja kiabál és sír! Mostanra ugyanis Szamira rázkódott a sírástól.
Mi a franc?, ordította magában. Hát vele is megtörténik az, ami szinte mindenkivel megtörtént már: megcsalják? Akkora zaj támadt a fejében, mint újév estéjén New Yorkban a Time Square-en. Ebből a zajból csak néhány értelmesebb gondolat rajzolódott ki: Mit csináljon? Ébressze fel azt a szarházit, és vonja kérdőre?
Most el fognak válni? Mi lesz a Soós Nóra-festménnyel? Egyáltalán miért pont a festmény sorsa érdekli őt most a legjobban, amikor két kiskorú gyereket neveltek együtt? Ha ennyire idióta, nem csoda, hogy megcsalják, nem igaz?
Felállt, és kiment a fürdőszobába, hogy megmossa az arcát. Belenézett a tükörbe. A kezével a füle mögé simította a majdnem derékig érő, hullámos, hoszszú fekete haját. Világító smaragdzöld szeme olyan piros és puffadt volt a sírástól, mintha legalább három napja nem aludt volna, és csak valami ócska energiaital tartaná ébren. A bőre nem volt ráncos. Az arcán a vonások szabályosak voltak, és középen kapott helyet az apró, pisze orr. Az alakján nem látszott, hogy szült két gyereket. Ugyanolyan törékeny és karcsú volt, mint amikor Gábor húsz évvel korábban megismerte. A melle nem volt nagy, de nem is volt kicsi. Azon azért végbement némi változás a kétszer egyéves szoptatás következményeként. De ez sem volt vészes. Vannak olyan nők, akiknek eleve ilyen a mellük. A külvilág visszajelzései alapján tudta magáról, hogy a szebb nők közé tartozik. Még akkor is, ha ő ezt nem feltétlenül gondolta igaznak. Ebben a pillanatban semmiképp. Most csakis arra tudott gondolni, hogy minden probléma, amin ezen az éjszakán rágódott, teljesen eltörpült ahhoz képest, ami az előbb történt. Gábor megcsalta őt. És ezzel az életének az az egy szegmense, amiről eddig azt gondolta, hogy rendben volt, hirtelen apró darabokra hullott szét.
Spira Eszter Mirjam: Találkozzunk a Csillagok völgyében!
Álomgyár Kiadó, 2023
