A Dagadt meg a Kisfiú nem két burleszkfigura a húszas évekből, ahogy a nevük alapján hihetnénk, hanem két tömegpusztító fegyver, ami megváltoztatta a világot. A mai napig csak becsléseink lehetnek róla, hogy az atomcsapás és a nyomában kialakuló sugárzás együttesen hány emberrel végzett. Legkevesebb kétszázhúszezerrel, ahogy az Oppenheimer egyik jelenetében találgatják. De ez csak az egyik kérdés. A másik az, hogy az atombomba hány ember életét mentette meg.
A kioltott és a megóvott életek számolgatásával, a Hirosimára és Nagaszakira 1945 augusztusában ledobott atomtöltetek költség-haszon elemzésével nem Dr. J. Robert Oppenheimernek kellett volna foglalkoznia. Különben is, saját állítása szerint soha nem volt jó matematikából. De ha valakit a Time magazin az „atombomba atyjának” nevez, azt holtáig nyugtalanítani fogja, mire használták fel a teremtményét. Elvégre Oppenheimernek nemcsak atombombája volt, hanem lelkiismerete is.
Erről a kettőről forgatott most kimerítő, háromórás filmet Christopher Nolan, akit, mint minden középkorú fehér férfit, mára jobban érdekel a második világháború a szuperhősöknél. Ami nem jelenti azt, hogy Oppenheimer erkölcsi dilemmái ne hasonlítanának A sötét lovagban Gotham városát bekamerázó Batman kételyeihez. Joga van-e tömegek életét befolyásolnia annak, akinek a tehetsége megvan hozzá? Hivatkozhat-e valaki az elveire, amikor ártatlanok szenvednek? Hogyan őrli fel ez a hatalmas felelősség az embert?
Az elsőben Oppenheimer, a New York-i csodálatos elme az amerikai hadsereg megbízásából csapatot verbuvál, hogy nukleáris fegyvert építsenek a nácik megfékezésére. Oppenheimer fiatal fizikusként bejárta Európát, Cambridge-ben Niels Bohr, Göttingenben Werner Heisenberg előadásait hallgatta. Nolan, aki Kai Bird és Martin J. Sherwin 2005-ös életrajzi könyve, az American Prometheus alapján írta a forgatókönyvet, utal rá, hogy Oppenheimernek korai éveiben meg kellett küzdenie a depresszióval, agressziókezelési problémái miatt pedig ebben a filmben a Kenneth Branagh által élvezettel eljátszott Bohr majdnem mérgezett almába harap. Hollywood a legkeserűbb háborús történetben is észreveszi a tündérmesét.
Az amerikai kormány által szponzorált, Leslie Groves ezredes által elindított és Oppenheimer által levezényelt Manhattan-terv története addig tart, amíg a válogatott tudóscsapat, benne a magyar Teller Edével – Benny Safdie mintha a Dr. Strangelove Peter Sellersét idézné szórakoztató alakításával – meg nem építik az atombombát. Számukra a csúcspont nem Hirosima, hanem a sikeres tesztrobbantás az új-mexikói sivatagban. Ha ez a küldetés sikeres, tábornokká fogják előléptetni, harangozza be a Manhattan-tervet pedellusi szigorral ellenőrző Groves Oppenheimernek, mire az felveti, hogy talán ő meg Nobel-díjat kap érte. „Nobel-díjat, egy bombáért?” – kérdezi Groves. „Nobel találta fel a dinamitot” – feleli a fizikus.
Groves okkal kételkedett. A háború után belőle valóban tábornok lesz – úgy tűnik, Matt Damon tábornoki korba lépett, noha ezt a szerepet az ugyancsak a Manhattan-tervről szóló, 1989-es Fat Man és Little Boy című filmben az akkor hatvannégy éves Paul Newman alakította.
A negyvenes évek végén kezdődő, Joseph McCarthy szenátor nevével fémjelzett feketelistázás hivatalnokai viszont nem ismerték az iróniát, és saját ténykedésük abszurditására sem láttak rá. Oppenheimernek a hidegháború előtt akadtak a kommunistákkal szimpatizáló barátai és kollégái, sőt, régi szerelme párttag is volt (Florence Pugh pont olyan ellenállhatatlanul vonzó és felháborítóan idegesítő, harcosan balos nőt játszik, mint amilyen Krausz Évi Déry A befejezetlen mondatában). Baloldali kapcsolatai és egy politikus személyes bosszúja miatt az atombomba atyját, a nemzeti hőst is meghurcolják, ez pedig már az Oppenheimer és Nolan második története.
Miként a hollywoodi karrierjét megalapozó Mementóban, a rendező ezúttal is színes és fekete-fehér snittek váltogatásával, párhuzamosan meséli el a múlt és a jelen eseményeit. Jogos, hogy a kettő markánsan elkülönül, mert a világ többé nem volt ugyanolyan az atombomba után. A múlt idővel itt is beéri a jelent, a korábban monokrómban látott jeleneteket újranézhetjük színesben, más nézőpontból.
Az Oppenheimerben felmerülő erkölcsi dilemmák és politikai játszmák viszont olyan erős alapot adnak a mérnök alkatú rendező kísérleteihez, hogy figyelmünk és lelkesedésünk kitart az utolsó percekig. Innen nézve az Oppenheimer egyszerre elismerésre méltó rendezői és forgatókönyvírói teljesítmény, azzal együtt is, hogy a szereplők kissé túl gyakran fogalmaznak enigmatikus szentenciákban. Nolan annyi tudóst és politikust hoz játékba, hogy eleinte beleszédülünk, idővel viszont mindannyiuk szerepe letisztul, és még a Robert Downey Jr. által alakított miniszterjelölt asszisztensének (!) is takaros jellemfejlődési ívet rajzol. Harminc éve Oliver Stone kísérletezett hasonló, férfiizzadságra, kézfogásokra és nyakkendőbirizgálásra építő kollázzsal a JFK-ben – akad közös szereplő is –, de Nolan filmje érthetőbb, világosabb marad.
Az idősíkok váltogatása meg két focicsapatnyi hollywoodi férfiszínész (továbbá a Szilárd Leóként helytálló Haumann Máté) felsorakoztatása mellett a rendező végső soron mégis Cillian Murphy alakítására építi a filmjét. Murphy egyszer karizmatikus és magával ragadó, másszor fenyegető vagy összetört. Nagy formátumú játékát látva sajnálhatjuk, hogy ahogy a korábbi Nolan-filmekben, úgy az utóbbi évekbeli munkáiban általában véve is a háttérben maradt a kiváló ír színész. Most a tehetségéhez méltó feladatot kapott, és nem is csodáljuk, hogy ennyire fontos volt a rendezőnek.
Nolan amúgy sem érzéketlen a fizika költészete iránt. „Mit kutat?” – kérdezi Bohr a fiatal Oppenheimert. Mintha nem is egy fizikus, hanem egy művész válaszolna: „Azt, hogyan halnak meg a csillagok.”
Ám Nolan ennél is tovább megy. Az Oppenheimer utolsó jelenete alapján Oppenheimer mi magunk vagyunk, mindannyian, akik a tehetségünk, vágyaink, óvatlanságunk miatt visszafordíthatatlan folyamatokat indítottunk el a világunkban. Most felfelé nézünk, és nem tehetünk mást, mint reménykedünk, hogy nem robban ránk az égbolt.
Oppenheimer (2023), 180 perc. 24.hu: 9/10.
