Ezerkilencszáztizennégy augusztusában a Fradi Üllői úti sporttelepe szigorúan lezárt terület, a kapukon se be, se ki nem lehet menni. Egy fia atlétának sem szabad a pályán trenírozni, csak a pályaszolga képviseli a polgári elemet. A többi, aki ott van, mind katona. A tribünök alatt, az öltözőkben van a szállásuk. A sporttelep teniszpályáin garázst rendeztek be a katonai automobiloknak. Háborús idők járnak: Gavrilo Princip 1914. június 28-án Szarajevóban meggyilkolta Ferenc Ferdinándot, az Osztrák–Magyar Monarchia trónörökösét. Az európai fővárosok sorra küldik a hadüzeneteket egymásnak, augusztus végén Japán belépésével a kontinentális konfliktus világháborúvá szélesedik. A futballban persze nem csak az (ideiglenesen) elfoglalt FTC-pályán érezteti hatását a rendkívüli idő: a bajnokságnak az eddig ismert formában vége szakadt, helyette hadikupa-sorozat és katonák–civilek találkozó volt.
![Élt egy hatalmas fradista, aki azért hagyta abba a futballt, mert nem bírta elviselni, hogy fizetést kapjon érte 1](https://s.24.hu/app/uploads/2023/04/a-magyar-valogatott-1910-ben.jpg)
Talán csak a háború miatt megcsappant keret és a bajtársiasság volt az oka, hogy eddigre nem hagyott fel a sporttal. 1914 márciusában már hivatalos közlés szólt róla: „Dr. Borbás Gáspár rövidesen búcsút mond a nyilvános szereplésnek s csak addig játszik klubja színeiben, amíg utódot találnak a helyére.” A leválás lassú volt, 1916 őszéig még feltűnik mind a válogatottban, mind a Fradiban. A lapok hol arról írnak, hogy nem okoz már örömöt neki a játék, hol gyönyörű egyéni teljesítményét méltatják. 1914-ben összesen két, ’15-ben négy, ’16-ban egyetlen meccset játszik a válogatottban. Az év január közepén Bárczy István polgármester – a közgyűlési választást követően – tiszti alügyésznek nevezi ki. Ez a pozíció Budapest 1870-es évek óta létező külön jogi képviseletéhez, a tiszti ügyészi hivatalhoz tartozott: feladatuk volt eljárni a székesfőváros mindenfajta jogi ügyeiben, például közhatósági személyként vinni a különféle peres ügyeket.
Borbás dr. 1916. október elsején lépett utoljára pályára meggypiros mezben, 41-szeres válogatottként, 16 ezer néző előtt az osztrákok ellen az Üllői úton. (A világháború miatt a magyar reprezentatívok ekkoriban csak az osztrákokkal mérkőztek.) Az MLSZ a direkt e célból megemelt jegybevételből az augusztusi román támadás elől útra kelt erdélyi menekültek ellátását támogatja. Ez volt a meccs egyetlen felemelő pontja, ugyanis a vendégek győznek 3:2-re. A sajtó másnap kórusban szidja Borbást: „a csatázósor Akhilles-sarka” (Budapesti Hírlap), „rosszak között is mint a legrosszabb szerepelt, rontott, amit csak lehetett” (Pesti Hírlap). A válogatott (és a Fradi) új csillaga már Tóth Potya István, aki a 21. percben csodás gólt lőtt az osztrákoknak. Az Illustriertes Sportblatt cikke kevésbé a meccsről, mint a háború miatt hiányzókról, elesett és hadifogságba került játékosokról szólt, illetve a minőségbeli romlásról, amely mindkét oldalra jellemző volt. Ugyanakkor – szól a bécsi lap – az osztrák fél már a jövő generációt látta az új játékosaikban, míg a magyaroknál még a „régi nagy öregek” játszottak.
A vesztes meccs után nem sokkal Borbást kihallgatásra rendelik a polgármester hivatalába. Személyesen Bárczy István beszélget vele és határozottan kijelenti: „Nézze, Gazsi, vagy gladiátorkodunk, vagy ügyészkedünk!” A polgármester különben focirajongó volt – frakkban, cilinderben végezte a kezdőrúgást az MTK-pálya avatásán –, az is elképzelhető, hogy Borbás dr. csak ürügyet keresett a focis korszak lezárására. Akárhogy is volt, ezt a „gladiátor vagy ügyész” felvetést az akkori körülmények között mindenképpen hamis dilemmának kell tartanunk. Ha nincs a háború, nincs a sok rendkívüli körülmény, Borbás Gáspár már minden bizonnyal abbahagyta volna.
1916. október 15-én anyaklubja 2:0-ra győzött a MAC ellen. Az Ujság és a Budapesti Hírlap is elismeri játékát. Gólt már nem szerzett.
*
A Fradi–MAC-derbi után Borbás dr. soha többet nem lépett pályára, de lelátóra is alig. 1916 októberében teljesen leállt a focival. Nem volt nyilvános búcsú, nem voltak szalutálós cikkek, semmi formaság. Később több interjúban firtatták, mégis miért vágta el magát ilyen radikálisan az életét több mint másfél évtizeden át meghatározó sporttól. A ’20-as években adott interjúiban némileg zárójelbe tette focista múltját:
Mindig csak féllábbal voltam sportember. A másikkal a hivatásom hajtókarát tapostam mindig.
Ez a fajta hárító tónus a kései nyilatkozatokból szinte teljesen kiveszett.
A fociról történt leválásban sok társához hasonlóan nála is nagy szerepet játszhatott a bujtatott játékosfinanszírozás terjedése: „A háborús esztendőkben már felütötte fejét az álamatőrizmus, sok minden ezzel kapcsolatos tünet kedvemet szegte. […] Az én mentalitásom, elveim, sportrajongásom nem engedték meg, hogy részt vegyek a magyar sport ama kevésbé esztétikus evolúciójában, ha ugyan lehet ezt a korszakot annak nevezni, amely végül is a professzionalizmusban feneklett meg.” Nem elírás, a volt szélsőcsatár tényleg úgy gondolta, hogy a hivatásos futball egyfajta zátony. Csapattársa, Rumbold Gyula „Runci” még keményebben fogalmazott leszerelése után: „A sport álamatőrök szabad zsákmánya lett, akik közül némelyek burkolt üzletet csináltak a futballból. S azóta vége. Nem járok meccsre, nem érdekelnek a játékosok. A professzionizmus teljesen idegen számomra. Nem értem.” (Kiemelés tőlem. – BB)
Az amatőrök, illetve az álamatőrök és a hivatásosok között nem is a fizetség volt a legnagyobb különbség, hanem a sportolás lényegéről alkotott felfogás: az amatőr ideál az önmaga fejlesztéséért és klubja sikeréért küzdő sportoló volt. Ennek a századelő polgári származású labdarúgói meg is feleltek, ám lassanként megjelentek a pályákon az alsóbb osztályok képviselői, akik ráadásul pénzre válthatták tudásukat, így szemükben az amatőr ideál üres frázissá vált. Borbás dr. racionális énje megértő volt: „A kétségbeejtő financiális és szociális viszonyok természetessé tették azt, hogy az amatőrsport átalakul professzionista sporttá. (Itt az I. világháború utáni körülményekre utal. – BB) Ennek így kellett történnie. Számolnunk kell azzal, hogy a profi futball előbb-utóbb teljesen megöli az amatőr labdarúgást.”
A volt csatár élete vége felé már fájó döntésként idézte fel a dressz letételét: „Tudtam, ha egyszer is belépek a pályára, nem tudom betartani az ígéretemet.” Mármint azt, hogy végérvényesen szakít a focival. Inkább elment minden hétvégén vidéki „második otthonába”, édesapja kerekegyházi házába, hogy „ellenállhasson a pálya kísértésének.” Legszemélyesebb hangon egy 1930-as nyilatkozatban beszélt másfél évtizedes futballpályafutása értelméről: „Hálát adok a sportnak, hogy megtanított küzdeni, aminek az életben azóta annyi hasznát láttam. A sportolás megedzett testben-lélekben, megtanított a gondok leküzdésére, szívembe írta, hogy sohasem szabad csüggedni, igazi életharcossá nevelt.”
1940-ben vastag betűs szalagcímet és interjút ért a Nemzeti Sportban, hogy „Borbás dr., a háború előtti idők nagy csatára 23 évi szünet után újra megnézett egy mérkőzést!” A magyar–svájcin volt kint, és lassúnak találta játékot: „A mi időnkben sokkal nagyobb volt az iram. […] A mi időnkben kétszer-háromszor annyi labdát kapott a szélső olyan meccseken is, amikről azután megállapították, hogy a szélsők nem kaptak elég labdát” – szólt a kritika.
![Élt egy hatalmas fradista, aki azért hagyta abba a futballt, mert nem bírta elviselni, hogy fizetést kapjon érte 2](https://s.24.hu/app/uploads/2023/04/a-sved-tronorokos-koszonti-a-magyar-focicsapatot-02-1912.jpg)
Ha pályára és lelátóra nem is nagyon lépett, Borbás Gáspár azért nem szakított meg minden kapcsolatot a sporttal. A Fradi 1916. júliusi közgyűlésén az egyesület főtitkárává választották, és később is tagja volt az elnökségnek, jóllehet ez inkább volt tiszteletbeli pozíció. 1925 végén a frissen életre hívott Magyar Tréner Collegium ügyésze lett, majd (más „régi nagyokkal” együtt) bekerült az MLSZ Jubileumi Bizottságába. 1922-ben elvállalta akkori munkahelye, a Köztisztviselők Fogyasztási Szövetkezete csapatának amatőrtrénerségét. Arról nincs forrás, mennyire vette ezt komolyan, vagy hogy milyen volt a „kezei között” focizni. Az élete végén adott interjúkban arról beszélt, többé-kevésbé követi a futballt. „Láttam Pelét, Eusebiót és a többieket. Ilyen technikai tudásunk sosem volt. Ismerem a mi játékosainkat is. Kitűnő labdarúgók, de valahogyan hiányzik a mai futballból a sok váratlan fordulat” – mondta a Magyar Nemzetnek 1969-ben. Legutolsó nyilatkozatában akadt ilyen mondat is:
„Úgy tudom, a játékosok már egészen magas életszínvonalat élveznek. Nos, akkor ezért cserébe sokkal többet kellene nyújtaniok, és talán jobban szeretniük a sportágat!”
*
Voltak nála eredményesebb, több gólt szerző, nagyobb sportkarriert futó figurák, de tény, hogy Borbás dr. játéka hagyatékként maradt a Fradiban. Technikájának a későbbi balszélsők között pontos követői voltak: Kohut Vilmos (a világbajnoki ezüstérmes csapat tagja, akit a ’20-as években úgy emlegettek a sajtóban, mint „az új Borbás Gáspárt”), Gyetvai László (a Fradi csatára, majd az Egyetértés edzője) és a nemrég elhunyt Fenyvesi Máté is ide sorolható. Ezek a folyamatosságok az egymást követő korokon keresztül átjárják a magyar futballt. Az Aranycsapat előtti foci arcai, sikerei jórészt kiestek a köztudatból (még az is, hogy az 1938-as labdarúgó-világbajnokságon ezüstérmet nyertünk), pedig Puskásék játéka is arra épült, amit gyerekként idehaza láttak, eltanultak.
A stagnáló, majd a leszálló ág utána következett Magyarországon. 1975-ben a volt szélsőcsatár arról beszélt az őt kérdező újságírónak, hogy „az állóképesség és az erőnlét még nem elegendő”, a fizikai mellett kifejezetten szükség van „gondolkodásbeli gyorsaságra” is. Generációjára jellemző vonás volt az észjárás, a mérlegelés hangsúlyozása. Nekik ez természetes volt, sőt a századeleji környezet miatt előbb lett belőlük önállóan döntésképes, mint módszeres edzéstervvel dolgozó játékos.
A Dénes Tamás–Sándor Mihály-féle nagy futballkönyv úgy ír Borbás dr.-ról, mint aki „a régi iskolát, az erkölcsi alapú labdarúgást játszotta”; a sportolás öröméért, nem a dotációért futballozott. És tényleg nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ezek a srácok – Schlosser, Rumbold, Koródy, Borbás, de persze sorolhatnánk az MTK-s, UTE-s, BTC-s és más társakat – csakis tiszta játékszeretetből, a korban sokszor idézett „Mens sana in corpore sano” (Ép testben ép lélek) mondást és a bajtársiasság ösztönös parancsát követve kezdték művelni a futballt. Rengeteget tettek bele – időt, pénzt, energiát –, és keveset vártak cserébe.
A magyar válogatott első gólszerzőjének nevét ma sporttelep őrzi Kerekegyházán, ahol annyi szép nyarat töltött a családi házukban, és amelynek temetőjében édesapja nyugszik. Mai tudásunk szerint sosem focizott ott, sőt éppen a pesti pályák csábítása elől utazott vidékre. Lelki alkatához, sportolói felfogásához, öntudatos amatőrségéhez mégis jobban illik az itteni névadás, mint bárhol máshol az országban.
![Élt egy hatalmas fradista, aki azért hagyta abba a futballt, mert nem bírta elviselni, hogy fizetést kapjon érte 3](https://s.24.hu/app/uploads/2023/04/borbas-tamadja-az-angol-kaput-1912-stockholm-olimpia-masolat.jpg)
Borbás Gáspár egy nyolcvanévesen adott interjúban így üzent az utókornak:
Egyet tudok tanácsolni a mai fiataloknak: ne a gól ellen küzdjenek – hanem a gólért!
E sorok írásakor Istvánmező történelmi villái mellett haladva még kimehetünk a Millenáris Sporttelephez, ahol a válogatott első gólja született. Ahogy a bécsi WAC-Platz, úgy a zuglói Mili sem az már, mint a hőskorban, de még ott van, a környéken járva elképzelhetünk régi nagy meccseket, keménykalapban szurkolni érkező közönséget. Vajon az anyag maradandóbb vagy az emlékezet? A hőskor nagy játékosai közül sokan teljesen kiestek a köztudatból. Borbás Gáspár focival töltött másfél évtizede természetesen nemcsak róla szólt, hanem csapat- és bajtársakról is, akik végigkísérték ezen a „karrieren”. A fejezet végén illő, hogy felidézzük, mi lett velük.
STOBBE Ferenc „Mister”: A sportvezető, aki megismertette az igazi futballt Borbás Gáspárral 1904 és 1908 között (két 1906 őszi találkozót leszámítva) a válogatott szövetségi kapitánya lett. Lemondása után „örökös tiszteletbeli szövetségi kapitánnyá” választották. Családja elvesztése miatt lelki egyensúlya megbomlott. Elmegyógyintézetben halt meg 1916-ban. Az MLSZ 1923-ban síremléket adományozott neki, de azt – mivel Stobbe-nak leszármazója nem volt – később felszámolták.
MALAKY Mihály: Végigjárta a Fradiban csaknem az összes tisztség rangsorát: volt titkár, intéző, igazgató, majd alelnök. Oroszlánrésze volt a csapat naggyá tételében. Horváth Ferenc utódaként 1906-tól kis megszakítással 1920-ig irányította a zöld-fehér futball ügyeit. A fáma szerint amikor 1932-ben a sírjánál a rögök hullani kezdtek a koporsójára, a tömeg éppen egy Fradi-gólt ünnepelt a nagy vetélytárs pályáján.
KORÓDY Károly: A hőskori FTC egyik legerősebb játékosa 229 mérkőzésen lépett pályára és 183 gólt szerzett. (A találkozók közül 107 volt bajnoki, amelyeken 104 találat fűződött a nevéhez.) Hétszer nyert bajnoki aranyat, kétszer ezüstöt. A Magyar Királyi 11. Honvéd Gyalogezred tartalékos hadnagyaként harcolt az I. világháborúban. 1917-ben hősi halált halt. Nyughelye ismeretlen.
FRITZ Alajos: A kapusnak a focikarrier családi ügy is lett: leánytestvérét, Elzácskát Schlosser Imre vette feleségül. „Bunkó” (vagy más néven Frici) tanította be a védés alapvető technikájára későbbi legendás utódját, Zsák Károlyt a budai Vérmezőn. Fritz később fogtechnikusként dolgozott. 1963-ban halt meg.
![Élt egy hatalmas fradista, aki azért hagyta abba a futballt, mert nem bírta elviselni, hogy fizetést kapjon érte 4](https://s.24.hu/app/uploads/2023/04/a-magyar-olimpiai-valogatott-csapat-1912.jpg)
RUMBOLD Gyula: A hőskorszak egyik legkiválóbb védője 33-szor lett válogatott, a Fradival hétszer nyert bajnokságot, háromszor Ezüstlabdát, mígnem 1910-ben egyik pillanatról a másikra otthagyta a focit, és kiment Münchenbe művészettörténetet hallgatni, festészetet és iparművészetet tanulni. Az I. világháborúban az orosz frontra vezényelték, ahol fejsérülést szenvedett, miatta soha többé nem sportolhatott. Az álamatőrség terjedése miatt teljesen kiábrándult a fociból. 1959-ben halt meg.
SCHLOSSER Imre: A magyar futball első aranykorának legnagyobb klasszisa 1916 őszén óriási meglepetésre (és a fradisták őszinte csalódására) az MTK-hoz igazolt. Később profi trénerként először a Magyar Atlétikai Club szerződtette, majd a svéd FC Kamraterna csapatánál (Norrköping városában) vállalt edzői állást. 1959-ben halt meg. Sírjánál Borbás Gáspár mondta a gyászbeszédet. Fia, Solymosi Norbert labdarúgókapus és válogatott kosárlabdázó lett.
TÓTH Potya István: A válogatottban 1909 és 1926 között 19 alkalommal szerepelt és 8 gólt ért el. 1926 őszétől 1930-ig a Ferencváros szakvezetőjeként dolgozott, majd az olasz Triestina és egy idényig az Internazionale trénere lett. 1932 és 1934 között az Újpestet irányította, majd a negyvenes évek elején szakvezetőként újfent a Fradihoz került. A második világháború idején a németellenes nemzeti ellenállás Dallam nevű titkos szervezetének tagja lett. 1944 decemberében lelepleződtek, elfogták őket. 1945. február 6-án a megszálló német vezetés parancsára több társával együtt kivégezték.
Borbás Barna: Első gól – Borbás Gáspár élete
Válasz Könyvek, 2023