A társasjátékként működő, a mesélő és a játékosok fantáziáján alapuló szerepjátékok az 1960-as években jelentek meg. Az 1974-től kiadott Dungeons & Dragons mostanra nemcsak a Stranger Things-ben betöltött kulcsszerepével tört be a mainstreambe, hanem Michelle Rodriguez, Hugh Grant és Chris Pine főszereplésével nemrégiben filmadaptációt is kapott. Azonban ez nem volt mindig így: a játék széleskörű elterjedése után az 1980-as években a gyerekeiket féltő szülők szinte azonnal a játék és a D&D rajongóinak – sokak által különcnek tartott – szubkultúrája ellen fordultak, mivel az ördögöt és a tinédzserek megrontóit látták benne.
A kifejezetten nagy kreativitást igénylő hobbihoz sátánizmust, boszorkányságot, pornográfiát, öngyilkosságokat és gyilkosságokat társító morális pánik által formált kép azóta is velünk él. Ezért a laikusok, de talán még a szerepjátékok szerelmesei számára is meglepő lehet, hogy a modern szerepjátékok szülőhazájában, az Egyesült Államokban már egy ideje új szelek fújnak, és a mentális egészséggel foglalkozó szakemberek egy része még fantáziát is lát a szerepjátékok terápiás célú felhasználásában.
Ezek a pszichológusok úgy vélik, hogy a szerepjátékok egyáltalán nem ördögtől valók, a terápiában való bevetésük pedig a személyes démonainkkal való szembenézés mellett abban is segíthet, hogy felfedezzük a rossz mentális beidegződéseinket, és megtanuljunk leszámolni velük.
A Guardian szerepjátékok és pszichoterápia kapcsolatát bemutató cikkének írója, Alaina Demopoulos volt olyan bátor, hogy ki is próbálta dolgot. Lássuk, mit tanult belőle.
Megtaníthatnak nemet mondani
Goldie vagyok, egy druida, hosszú fehér hajjal és félig ember, félig ló testtel, mint egy kentaur. Egy buja, zöld erdőben sétálok állandó társammal, egy Penny nevű kecskével. Ahogy egy kanyargós ösvényen lépkedünk, rothadó bűzt kezdünk érezni. Aztán meglátjuk: más állatok tetemei, hihetetlenül elkorhadtak, spórák lógnak ki a testükből. Mindenütt gombák vannak
– kezdi a szerző, akit Zoomon keresztül vezetett végig a virtuális kalandjain egy fiatal nők önbecsülésének és önérvényesítő képességének fejlesztésére specializálódott pszichológus, Megan A Connell. A terápia során a pácienseit a Dungeons & Dragons világában mesélőként kalauzoló szakember szerint a hasonló szerepjátékok kiválóan alkalmasak arra, hogy a segítségükkel észrevegyük a beidegződött rossz viselkedési mintáinkat.
A fiktív történet főhőseként magát új szerepben kipróbáló újságíró a fantázia világában egy ponton beles egy elhagyatott piros épületbe, ahol egy veszélyes gombafertőzésben szenvedő dühöngő szörnyet lát, így végül menekülőre fogja. A pszichológus ebből azt szűri le, hogy alkalmi páciense és játékosa annyira kíváncsi természetű, hogy akár veszélybe is sodorhatja magát ezzel, de elég önfenntartó ahhoz, hogy tudja, mikor kell hátrálnia.
A pszichológus, aki könyvet is írt a szerepjátékok terápiás célú felhasználásáról, elmondta: több játékos beszámolt arról, hogy miután a szerepjátékokban bizonyos helyzetekben nemet tudtak mondani, a való életben is megtanultak jobban kiállni magukért, az érdekeikért.
A rövid terápiás játék előtt természetesen az alkalmi páciens fóbiáit is felmérte Connell, ezeket ugyanis igyekszik elkerülni a mesében. Persze a kevésbé ijesztő dolgokat nem tekinti tabunak, mivel szeretné azt is megfigyelni, hogy a kliense karaktere miként lép interakcióba olyan dolgokkal, amiktől fél. „Ha a karaktered szembesül valamivel, és később képes vagy beszélni róla, megtudhatod, mi segített a karakterednek átvészelni egy pánikrohamot. Ami segíthet kitalálni, mit tehetsz később, amikor szorongást tapasztalsz” – magyarázta a pszichológus.
Az autistákon is segíthetnek
Az eredetileg poszttraumatikus stressz szindrómában szenvedő háborús veteránokat zeneterápiával segítő pszichológus még gyerekként vált alkalmi D&D-játékossá, és a veteránokkal való munka után kikapcsolódásként kezdett el újra játszani – de egy idő után azt vette észre, hogy a játék a hobbinál komolyabb szereplőjévé vált az életének, és már-már terápiaként tekintett rá.
Connell azután kezdett el komolyabban foglalkozni a kérdéssel, hogy meghallgatott egy beszélgetést Raffael Boccamazzo seattle-i pszichológussal, aki a szerepjátékokat arra használta, hogy az autizmus spektrumán lévő gyerekek szociális készségeit fejlessze.
Kezdeti kutakodása után pedig azt is megtudta, hogy létezik egy 2017-ben alapított praxis Seattle-ben, a Game to Grow, ahol a pszichoterápiát összekötik a szerepjátékokkal. Nekik jelenleg is 150 páciensük van. De úgy tudja, létezik már olyan vállalat is – a Geek Therapeutics –, ahol arra tanítják a terapeutákat, hogy hogyan használhatják a munkájuk során a szerepjátékokat, és hogyan váljanak jó „terápiás játékmesterré”.
A baljós árnyak azonban még mindig nem tűntek el
Az 1980-as évek morális pánikját elindító ügy azóta is ráveti az árnyékát a – sok laikus által csak a Dungeons & Dragons-szal azonosított – szerepjátékokra, ezért kevés releváns vizsgálat áll a rendelkezésükre, és a szerepjáték pozitív terápiás hatásait egyelőre nem tudják tudományosan igazolni.
1979-ben James Dallas Egbert III D&D-csodagyerek és főiskolai hallgató eltűnt, majd később holtan találták meg. A nyomozók elmélete szerint a játék hatására olyan téveszméket élt át, amelyek az öngyilkosságához vezettek. A megalapozatlan elméletet pedig olyannyira felkapták, hogy 1982-ben a fiatal Tom Hanks főszereplésével még Hollywoodban is filmre vittek egy hasonló történetet Mazes and Monsters (magyarul Misztikus játékok) címmel.
Volt olyan szülő is, aki az életét kioltó kamasz gyereke miatt beperelte annak a szerepjátéknak a kiadóját, amivel a gyereke játszott – ám a bíróság nem neki kedvezett.
Ez a nyilvánosságban kialakult kép olyannyira rányomta a bélyegét ennek a hobbinak a megítélésére, hogy hatvan évvel az első szerepjátékok megjelenése után a mentálhigiénés szakemberek még mindig nem tudják tudományosan bizonyítani, micsoda fegyver lehet egy 20 oldalú dobókocka, egy térkép és némi fantázia a pszichoterápiában.
