Genetikai mesterkedések
Az emberek ősidők óta észlelték, hogy létezik valami állandóság az élőlények nemzedékváltásában, a hangsúlyt az állandóságra helyezték, ahogyan ezt a költő is megírta: „Csak sast nemzenek a sasok, / S nem szül gyáva nyulat Núbia párduca.” (Berzsenyi Dániel: A felkölt nemességhez)
Sokféle tapasztalat támasztotta alá ezt a hiedelmet, de tudományos bizonyítékok nem olyan régen születtek. Az állattenyésztők hosszú ideje nyilvántartották tenyészállataik különböző tulajdonságait, a 19. században íródtak az első, tudományos igénnyel készített törzskönyvek, hogy a lehetőleg a legjobb tulajdonságokkal rendelkező szülőket használhassák a tenyésztésben. A nemzedékek során mutatkozó állandóságot a növényeknél is megfigyelték. Gregor Mendel kísérleteit az ezernyolcszázas évek második felében végezte, az öröklődésben szerepet játszó „faktorokról” beszélt, kimutatta azok szabályszerűségét. Három ilyen szabályt ismert fel, ma az iskolában tanuljuk, mint az „öröklődés mendeli törvényeit”, de a genetika úgy az ezerkilencszázas évek után kezdett fejlődni. A gén szót Wilhelm Johannsen dán botanikus használta először 1909-ben a „faktorok” jelölésére. Ezután gyorsabban következtek a felfedezések, Thomas Hunt Morgan ecetmuslicákkal kísérletezve felfedezte, hogy a gének a sejtek kromoszómáiban találhatók, a szervezet egy-egy tulajdonságáért felelősek minden élőlényben. A molekuláris biológia megjelenésével pedig az öröklődés apró mechanizmusaira is fény derült, a gének a DNS nukleotidláncainak szakaszaiként írhatók le, a sejtekben sokféle bonyolult szabályozási folyamat közvetlen résztvevői, tulajdonságok átadói a generációk között.
A hiedelmekben az a nagyszerű, hogy még a tudás pontos ismerete előtt is sok értékes dologra használhatók. Még az írást sem találták fel, de az emberek sokféle hasznos növényt és állatot tenyésztettek pontos genetikai ismeretek nélkül, hiedelmekre, valamiféle megérzésre támaszkodva úgy válogattak a növények és az állatok szaporításakor, hogy az utódok legtöbbje kedvük szerint alakult. A gyümölcsök édesebbek, a lovak erősebbek vagy sebesebbek lettek, a répák nagyobbak, a virágok szebbek. Ez lassú, néha évszázadokig tartó folyamat, de gondos szelekcióval édes paradicsomot, óriási görögdinnyét, egyenletesen vastag répát lehet létrehozni. Napjainkban a szelekció mellett a molekuláris biológiát is lehet alkalmazni, géneket lehet beültetni, kivágni állatokba, növényekbe. Így készül például a „génnel fertőzött paradicsom”, az emberi hiedelemvilág egyik ostoba koncepciója. A tudósok aggodalmas népek, egy-egy felfedezés hasznosításánál sok mindenre gondolnak, esetleges káros hatásokra is. Ha az ötleteket tisztességesen elemzik, hamar kiderül, hogy valami használható-e, vagy sem. A „génnel fertőzött paradicsom” jóízű, korán érik, sokáig tartós marad, miután leszedték, semmiféle káros tulajdonsága nincsen. Károsak viszont azok az újságírók, akik a tudományos közleményekben talált apró aggodalmakat mértéktelenül felnagyítják, ezzel akadályozzák a gyakorlati felhasználást.
Legszörnyűbb példája az ostoba hiedelmek hatásának az „aranyrizs” tragédiája.
Német és svájci kutatók ennek megelőzésére a nárcisz sárga színét adó béta-karotin-termelésért felelős gént juttattak a rizs genomjába, amely a saját maga számára csupán a rizslevelekben képes bétakarotin-termelésre. A béta-karotin az A-vitamin előanyaga. Az aranyrizs magjaiban lévő béta-karotinnak köszönhetően a rizst fogyasztó emberi szervezet képessé válik maga is előállítani az A-vitamint a májban. Az aranyrizs mellett a legismertebb béta-karotin-források a sárgarépa, a rebarbara, a paraj, a kelkáposzta, gyümölcsök közül pedig a sárgadinnye és a kajszibarack, de ezeket a növényeket Ázsia jelentős részén nem termesztik. Viszont a módosított rizsnövény sárga szemei jelentős mennyiségben tartalmaztak béta-karotint, ami még mindig nem volt elegendő, ezért egy kukoricából származó gént is átültettek a rizsbe. Ebből naponta alig csészényi fogyasztása kielégíti az A-vitamin-szükségletet. A genetikai módosítással készült növénytermesztés diadala lehetett volna ez a kutatási eredmény, ha környezetvédő szervezetek nem támadnak rá. Vagy azon az alapon, hogy nincs szükség semmiféle génmódosított növényre, mert ki tudja, miféle károkat okozhat, vagy hamis adatokkal támadták a termesztést. Például a Greenpeace aktivistái azt állították, hogy sok kilogramm aranyrizst szükséges elfogyasztani, hogy elegendő béta-karotin jusson a szervezetbe. Ez hamis adat, sokszor megcáfolták. Azt az ellenérvet is felhozták, hogy megfelelően kiegyensúlyozott táplálkozás esetén, amelyben sok zöldségfélét fogyasztanak, felesleges az aranyrizs. Ez még igaz is, de a világ egyik legszegényebb területén élőkről beszélünk, akik nem is hallottak a kiegyensúlyozott táplálkozásról, pénzük se lenne rá. Azt is sokszor hangoztatták, hogy megint valamelyik világcég akar meggazdagodni a szegény családokon.
Az ostoba, alaptalan hiedelmekkel tönkretettek egy nagyszerű, sok millió gyermekéletet megmentő projektet.
Nesze neked emberiség!
Nem elég felismerni a bajt, nem elég sokéves kemény munkával, zseniális technikákkal megtalálni a megoldást, a globális hiedelemvilágban megjelenik több ellenvélemény, hiába cáfolják, az emberek elhiszik, és inkább elveszítik gyerekeiket, de nem használják a megoldást.
A hiedelmek világa azonban olyan, hogy néha a rosszindulatúak mellett is megmaradhatnak az elfogadhatóak, ha sok ember kemény munkával dolgozik érte. 2019-ben a Fülöp-szigetek parlamentje befogadta az aranyrizst, ez remélhetőleg a kezdet.
Azt képzelné az ember, hogy főleg azokat a növényeket féltik a genetikai módosítástól, amelyeket a sok évezredes kertészeti és agrárgyakorlat hozott létre éppen elképesztő genetikai módosításokkal meg sok „fertőző” génnel. Ezek annyira módosultak, hogy némelyikük képtelen lenne önálló életre. Most meg néhány biológus azzal jön, hogy alig egyévi munkával is képes különlegességeket létrehozni, ez bizonyosan valami disznóság, nem lehetünk eléggé óvatosak. Az óvatosság helyeslendő, de a lazacszínű petúnia, kék rózsa vagy kék és illatos krizantém miféle veszedelmeket hordoz? Babráltak a génjeikkel. Azt.
Minden megtévesztő, de ebben a hatékony hiedelemben lehet parányi igazság. A gyomirtóknak ellenálló kukoricába épített idegen gének kikerülhetnek, beépülhetnek igazi gyomokba, és akkor elönti a földet a sok rezisztens gyom, állítják. Ezt a lehetőséget valóban nem lehet kizárni. Gének vándorolnak az egész élővilágban, növényekből növényekbe, baktériumokból, gombákból növényekbe, állatokba, de néha még állatokról növényekbe is. A természetben számtalan tényező, leginkább különféle vírusok segítik a „horizontális géntranszfer”-nek nevezett jelenséget, valószínűleg ez az egyik legfontosabb tényezője a bioszféra változatosságának. Ismerünk például olyan rovart, a borsótetűt (Acyrthosiphon pisum), amely karotinoidokat termel növényekből származó gének segítségével. Még sok hasonló példa akad. Tehát a génátadást nem lehet kizárni. Azt viszont előre meg lehet állapítani, hogy a különösen hatékony gyomirtóra rezisztens kukoricát védelmező génnel rendelkező gyomot, ha véletlenül felbukkanna ilyen, ki lehet majd irtani egy másik hatékony gyomirtóval, amire szintén rezisztenssé lehet tenni a kukoricát. Valószínűleg folyamatos lesz a küzdelem a tökéletes növények védelméért, a természetben előforduló vagy általunk előállított gyomirtó rezisztenciákkal. Éppen úgy, mint az antibiotikumok esetében. Nincs, nem lehet tökéletes antibiotikum, mert az élővilág olyan, ahol mindenkinek akad valamilyen ellensége, mindenki képes az ellenségei ellen valamennyire védekezni. Ezek a folyamatok a bioszférában természetesek, hogy belepiszkálunk, kevés zavart okozhat. Azzal is ijesztgetik az embereket, hogy a génmódosított növények mérgezőek. Erre semmiféle bizonyíték nincsen, ha majd akad ilyen, nem ajánlott megenni. Ahogyan azt a sok százezer mérgező vegyületet sem, amit gyógyhatásuk miatt a gyógyszergyárak kipróbáltak. Megfelelő ellenőrző kísérletekkel megvédték tőlük az emberiséget, eddig csak egy-két esetben tévedtek. Vagyis ellenőrizni szükséges, de az apró megoldható problémákat képtelenségig felnagyítani nem. A babban és a krumpli rügyeiben található mérgező solanint, amit évezredek óta fogyasztunk, pedig gyors főzéssel lehet hatástalanítani.
Emlékezett, hogy sok évvel azelőtt, 1987-ben a Nature folyóiratban olvasott cikket arról, hogy Peter Meyer sikeresen bevitt kukoricagént a petúnia genomjába, és lazacszínű virágot hozó növényt állított elő, ami még sohasem létezett. Vásárolt egy példányt, valóban sikerült benne kimutatni a lazacszínért felelős pelargonidin pigmentet, ami kukoricából eredt. A leletet le is közölték botanikai szaklapban, megjegyezve, hogy a növénynek nincsen kereskedelmi forgalomba hozatali engedélye. Erre a Finn Géntechnológiai Hatóság egyből reagált, mert a finn hatóságok olvasnak szaklapokat is, elrendelte a lazacszínű petúniák azonnali megsemmisítését és további forgalomba hozatalának tilalmát. Alig egy hét múlva a megfelelő amerikai hatóság is elrendelte az Amerikában fellelhető példányok elégetését, magas nyomású gőzzel vagy egyéb módon történő megsemmisítését. Mindenki fellélegezhetett, különleges katasztrófától óvták meg az emberiséget. Noha a hatóságok közölték, hogy a tüneményes pirosas petúniák nem veszélyesek, évek óta árulják őket, de a szabály az szabály, idegen géneket tartalmaznak, muszáj kiirtani őket. Meg is tették.
A lazacszínű petúniák elképesztően veszélyesek, például kék dinoszauruszokká alakulhatnak, amelyek harapnak, vagy repülő sárga csészealjakká, amik zavarnák a közlekedés biztonságát, némelyik halálosan mérgező, elég ránézni, röhögőgörcsöt kap az ember, és nyomban meghal. Még sok egyéb lehetséges veszélyt tudnék kitalálni, de remélem, ezek is elegendőek az aggodalom felélesztéséhez.
A kék rózsa szerencsésebb, ugyan még halvány levendulakék, de kapott Japánban forgalomba hozatali engedélyt, így nem veszélyes. Újabban Japánban sikerült engedélyeztetni a kék szegfűt meg a kék krizantémot; ezekbe is a delfinidin pigmentért felelős géneket juttattak. A színes virágoknak mintegy tíz százaléka kék, az emberek megőrülnek a kék virágokért. Jihua Csen, Jan Csang és kollégái indigoidin nevű kék pigment termeléséért felelős két gént juttattak a rózsába, ennek hatására glutaminsavból kialakul a kék pigment, de nem az összes szirmon, és idővel el is tűnik. Tizenhárom évi szorgos munka után viszont a Suntory japán és a Florigene ausztráliai vállalat kutatói delfinidin pigmentet előállító géneket juttattak fehér rózsába, amelynek szirmai levendulakékké váltak. Tovább dolgoznak az „igazi” mélykék színért. Még van remény!
A genetikailag babrált és kapható levendulakék rózsák 30–40 dollárért kelnek el szálanként.
Ezek Japánban nem veszélyesek, mert engedélyezték őket, lehet, hogy más helyeken Európában vagy Amerikában súlyos károkat okozhatnak, mert itt még nincs engedély. Persze jó ideje olcsóbban is lehet kék rózsákat kapni. Ezeket úgy készítik, hogy fehér rózsákat kék festéket tartalmazó vízben áztatják, amíg a szirmok meg nem kékülnek. Olcsó, és nem génmanipulált. Újabban megjelentek a szivárványszínű rózsák is, a rózsaszál vesszejét négyfelé hasítják, a darabokat külön-külön más-más színű festékbe lógatják. Idővel a fehér szirmokban megjelenik a négy szín külön-külön szirmokon. A kertészek leleményesek. Az emberek minden baromságot megszeretnek.
Szerencse, hogy a hatóságok csupán a kivizsgált, bizonyítottan ártalmatlan, de sok hasznot hajtó fajták termesztését nem engedélyezik. A laboratóriumi kísérletekben viszont a kutatók azt csinálnak, amit akarnak. Körülbelül negyvenféle virágos dísznövénnyel dolgoztak eddig, génbeviteli módszereket készítettek, kimutatták, hogyan lehetne szárazságtűrő, gombáknak, rovaroknak ellenálló, műtrágyát nem igénylő, kifejezetten illatos, a vázában is sokáig élő fajtákat készíteni. Megcsinálják őket, azután elégetik, vagy autoklávban 110 fokon főzik. Az egyik génbeviteli módszerben két baktérium, az Agrobacterium és a Rhizobium sejtjeiben található plazmidok génjeit használják. A plazmidok a baktériumban található kis méretű kromoszómák, antibiotikum rezisztenciát vagy valamilyen speciális anyagcsere-funkciót szolgálnak. Ezek a baktériumok, ha gazdanövényeiket a természetben megfertőzik, olyan géneket juttatnak azokba, amelyek a növényt olyan vegyületek termelésére késztetik, amelyekből a baktériumok táplálkozni tudnak. Afféle paraziták, nem ölik meg a növényt, apró gumók növesztésére késztetik, amelyekben a baktérium megélhet. A plazmidok génjeit laboratóriumban ki lehet cserélni másfajtákra, amiket a kutatók éppen a növénybe kívánnak juttatni. A bejuttatáshoz is kidolgoztak megfelelő módszereket. Így a növényekbe tetszés szerinti gének juttathatók.
Az igazi fantaszták világító növényeken dolgoznak. A szentjánosbogár is képes világítani, ha éppen úgy gondolja, luciferint termel, majd a luciferáz enzim segítségével azt elbontja, és a reakció során fény szabadul fel. A világítás képessége sokfelé megtalálható a természetben, például a gombák között is. Géntranszferrel sikerült a botanikai laboratóriumok „növényegeréből”, a dohánynövényből világító változatot előállítani, sötétben még olvasni is lehet mellette.
A bürokraták legyintenek, mit képzelnek ezek, minden gyom világítani fog, biztosan mérgező is, úgyse engedélyezzük.
Bizonyára hallott az olvasó a genetikailag azonos állat- vagy növényegyedek létrehozásáról, a klónozásról. Ezt is terjedelmes médiakommentelés kísérte, minden rosszat elmondtak róla. Az újságírók néha messzire képesek fantáziájukat lódítani, sok százezres emberklóntömegeket vizionáltak, akik a gonosz zsarnok irányítása alatt elfoglalják majd a Földet. De hagyjuk a baromságokat. A növények klónozása kiugróan fontos kertészeti technika lett az elmúlt évtizedekben, keveset beszélünk róla, nehogy ezt is betiltsák.
A klónozás lényege, akár állatról, akár növényről beszélünk, hogy rafinált laboratóriumi technikákkal elszaporítanak állatból vagy növényből származó sejteket, majd a sejtekből egy-egy komplett élőlényt fejlesztenek ki. Az állatok és a növények szövetei kevés kivétellel olyan sejtekből épülnek fel, amelyekben a sejtmag az egyed teljes génkészletét tartalmazza. Úgy mondják, minden ilyen sejt „totipotens”, ami azt jelenti, hogy az egyedi fejlődés során bármelyik szövetnek megfelelő alakba képes átalakulni, ha a megfelelő kivitelezési technikát kidolgozták.
Amikor, lassan negyven éve, kerttel kezdtem foglalkozni, megtetszettek a japán árnyékliliomok, amelyek elképesztő forma- és színgazdaságot mutatnak, meséltem róluk. A természetben, Japánban, Koreában, erdőkben mintegy negyven fajt írtak le, de a kertészetekben termesztett fajták száma meghaladja a hétezret. Módfelett népszerűek mindenhol a világon, az árnyékot, félárnyékot szeretik. Nos az ilyen növények esetében a hagyományos genetika csődöt mond, ha valamelyik tetszetős változatot szeretnénk elszaporítani, a magokból ritkán kel ki olyan példány, amely a szüleire hasonlít. Színek, formák kavalkádja, de nem mindig olyan kavalkád, amit a kertész, illetve a piac szeretne.
Első lépésében kiválasztják a szaporítani kívánt példányt, gyökereit, leveleit levágják, igazán alaposan megmossák, majd fertőtlenítik, gyakorlatilag steril állapotba jut, nehogy valami baktérium vagy gomba a későbbiekben kihasználja az ínycsiklandozó tápoldatok kínálta lehetőségeket. Ezután többféle módszert lehet alkalmazni. Az egyikben olyan táptalajt készítenek sók, növényi hormonok (auxinok, citokininek, gibberellinek és az abszcizinsav) segítségével, amiben a steril növénydarabka hajtásokat kezd növeszteni, ezeket pedig újabb hajtások képzésére lehet serkenteni. Ha úgy gondolják, elegendő számú hajtás nőtt ki, akkor cserélik a tápoldatot, amely olyan összetevőket tartalmaz, ami a hajtásokból gyökeres, leveles növényke formálódását segíti. Azután ezeket szükséges növeszteni egy darabig, hogy erősödjenek, majd cserépbe ültetni, óvni még a szellőtől is, és szépen lassan kész, eladható növényekké alakulnak.
Én most leegyszerűsítettem a folyamatokat, akit érdekel, az interneten sokféle anyagot talál, például Szafián Zsolt árnyékliliomok szövettenyésztéséről szóló doktori értekezését. Régebbi adat szerint évente 150 fajból 150 millió dísznövényt készítettek szövettenyésztési technikákkal, azóta ez a szám elképesztően megnőhetett, Hollandiában 2020-ban tízmillió példányt készítettek, adtak el a népszerű szobapáfrányból, persze nem írták rá, hogy „génfertőzött”, pedig tele génekkel. Egyébként ezzel a módszerrel szaporítják az orchideákat és sok más növényt, hiszen így a termesztők biztosak lehetnek a létrejövő új növény genetikájában, garantált a termés nagysága, zamatossága, a virágok színe, száma, illata. Úgyhogy, kedves olvasó, ha valahol látványos cserepes dísznövényt vásárolsz, valószínűleg ilyen szövettenyészetet megjárt példányokhoz jutsz. Ne aggódj, ezek a modern kertészeti idők.
Régi technikák, például a keresztezés esetében kevés a keresztezhető faj, sok kellemetlen tulajdonság is bekerül a hibridbe, sok évig lehet szelektálni, míg a rossz gének kikerülnek belőle. Egy példa: a krizantémhibridek hagyományos módszerrel történő szelekciójához 500 ezer magból nevelnek növényt. Egy-két százalék megfelelőt lehet kiszelektálni, az egész folyamatot ötször-hatszor kéne megismételni, amíg a valamilyen kívánatos új tulajdonságot sikerül rögzíteni a növényben (ami ettől persze génfertőzött lesz, de ezt nem mondjuk, mert betiltják).
A szövettenyésztő laboratórium kisebb, gyorsabb, hatékonyabb, olcsóbb. Például az árnyékliliom esetében tőosztással mindegyik szépen szaporítható, a genetikai komplikációk így elkerülhetők. Mindenesetre a kertészetekben kapható különleges fajták egyedei teljesen azonosak, minden évben megrendelhetőek. Megfelelő laboratórium hiányában én nem kísérleteztem szövettenyészetekkel, mégis akadt genetikai kalandom az árnyékliliomokkal, amelyek szépségéről hosszan értekeztem, most jönnek a részletek. Létezik a gyönyörűséges, óriási sárga levelekkel tündöklő fajta, a Sum and Substrate, amelynek leírásában megemlítik, hogy magjai sterilek, de hát a kertészek szerint amúgy sem érdemes árnyékliliommagokat ültetni, mert a kikelő növények nem hasonlítanak a szülőre. Igen, ismerjük ezt a furcsaságot meg a szövettenyésztés áldásait. Nos, az egyik évben valamiért nem vágtam le az elszáradt virágokat a növényről, és ősszel, amikor rendet szerettem volna tenni, meglepve tapasztaltam, hogy bár a virágok helyén kialakult magtokok legtöbbje tényleg üres, steril ez a növény, ahogyan írták, de találtam egyetlen olyan magtokot, amiben épnek tűnő magok sorakoznak. A magokat felesleges elültetni, szól a kertész hiedelem. Mert sohasem adják vissza a szülői mintázatokat.
Leszedtem a magokat, tavasszal elültettem, izgatottan vártam, lesz-e akár egyetlen olyan, amiből kinő valami. Teljes siker! A magok kicsíráztak, hamarosan parányi kis hostákká alakultak a laza földet tartalmazó cserepekben, elképedésemre különleges új fajták jelentek meg, a kis sárga levelű például, hasonlót sohasem láttam, el is neveztem Vilinek, azután a nagyobb zöld levelű, fehér szegéllyel, különlegesen illatos fajta.
Kaphatók ugyan illatos hosták a kereskedelemben, de nem sok, egyik sem olyan erős illatú, mint az enyém. Általában a sok ezer közül három-négy illatos található, tehát ez is különlegesség. Őrzöm is kellőképpen, Jancsinak azért adtam belőle. Hát képzelhetik, egyetlen egy se hasonlított a szülőre, a dekoratív, széles, sárga levelű anyanövényre. Sok apró zöld meg tarka, de nem különösen érdekes mintázatú növény kerekedett ki a magokból. Az említett kettőt megtartottam. Szóval érdemes a steril növény üres magtokjaira figyelni, néha kincseket rejtenek.
A hagyományos kertészeti technikákkal is voltak érdekes eseteim. Rózsák szaporíthatók az uborkásüveg-módszerrel, ami azt jelenti, hogy június felé levágunk a szaporítani kívánt virágokról hajtásokat, jó hosszúakat, bekenjük őket valamilyen gyökereztető hormonnal, kertészetekben lehet kapni, majd jó mélyen beássuk a földbe, lefedjük felfordított uborkásüveggel, ez védi még gyökértelen növényünket a kiszáradástól. Jól meg is kell öntözni. Szerencsés esetben néhány hét múlva rügyek, majd levelek jelennek meg a hajtáson, alsó részén gyökerek, kész az új növény, év múlva esetleg virágot is hoz. Mint említettem, az igazán szépek is meggyökeresednek, de mindig satnyák lesznek, nem fejlesztenek elég sok gyökeret. Ezért inkább szemezni vagy oltani érdemes őket, egyszerű kertészeti technikák. Először is szerez az ember vadrózsatövet, ez lesz az alany, az erős gyökerek hordozója, mikor elég fejlett, alkalmas a szemzésre. A gyökérnyakon T alakú bemetszést végzünk, fontos, hogy ne vágjunk bele a kambiumba – ez az a halványzöld, nedves szövet, ami a kéreg alatt található. Ezután a kés hegyével óvatosan hajtsuk ki a két „fület” a T két oldalán. Most vesszük a kívánatos rózsa ágát virágzás után, leszedjük róla a leveleket, a levelek hajlatában látható a „szem”, amiből egész rózsatő nevelhető, ha ügyesen elválasztjuk az ágról, és úgy vágjuk körül, hogy pontosan beilleszthető legyen a vadrózsagyökérnyakon vágott T alakú elágazásba. Erős fonallal, legjobb a raffia, többször körbetekerjük, hogy a szem a helyén maradjon, de azért látszódjon ki, és tapadjon a gyökértörzsre. Illő legalább három-négy szemet egy tőre beilleszteni, akkor igazán impozáns a rózsatő, ha legalább három hajtása lesz majd a szemekből.
Négy-öt hét múlva, esetleg a következő tavaszon eltávolítjuk a vadrózsa saját ágait, amire úgy reagál, hogy a szemekből fejleszt új ágakat. Ezzel a szemezett nemes rózsatő kész is.
Ügyesebb technikával nemcsak szemeket, hanem hosszabb hajtásokat is illeszthetünk a rózsaágakhoz, ez az oltás.
Tölgyfa esetében alkalmaztuk ezt a technikát, nem is én, hanem az egyetem kertésze. A margitszigeti víztorony közelében található egy sok négyzetméternyi felületű, de csupán másfél-két méter magas tölgyfa. Mint kiderítettem, a harmincas években kedvelték, afféle törpe, a Szigeten meg a Vérmezőn találtam egy-egy példányt. Szerettem volna, ha nógrádi kertemben, ahol sok a hely, ékeskedik ilyen különleges fa, megkértem az egyetem kertészét, hogy oltson nekem erről a fáról származó vesszőket tölgycsemetére. Ha sikerül az oltás, készen a különleges lapos tölgyem. Szegény sokat kísérletezett. Nógrádon elültettünk közönséges tölgycsemetéket, tavasszal szedtünk hajtásokat a szigetiről (remélem, azóta elévült a közösségi tulajdon rongálásának ügye). Sajnos nem eredtek meg a hajtások, több évben kísérleteztünk, eredménytelenül. Szegény igazi kertészt rettentően bántotta a dolog, de egyszer csak közölte, hogy rájött a problémára, a Sziget és Nógrád hőmérséklete között általában 5 fok különbség, Nógrád hűvösebb. Valószínűleg ezért nem forrad össze az oltvány a kis fácskákkal, de ő megkísérelte úgy, hogy az alanyként szolgáló csemetefácskát Gödön az egyetem kertjében nevelte, akkor minden probléma nélkül kapott szépen fejlődő oltványokat. Rohantam megnézni, elhozni nem szabad, előbb erősödjenek meg. Két év múlva megerősödtek, én kiválasztottam az egyik formás példányt, kiástuk, elültettük Nógrádon.
A fáknak egészen más véleményük az oltásokról, mint a kertészeknek. Kis fácskám gyorsan növekedett, de nem lapos koronája lett, hanem magas, rendes tölgy, ami sehogyan se illett az én kertembe. Nem akartam ott hatalmas tölgyfát nevelni. Halogattam a kivégzést, hátha meggondolja, de még makkot is hozott, néhányat.
A következő évben két levele nőtt, míg társai méteresek, hatalmas lombozattal. Nem húzom tovább, az ötödik évben kb. tíz centiméter magas apró lombocskával rendelkező törpetölgy fejlődött a cserépben.
Ez vagy huszonöt éve történt, tölgyem fél méter magas, több ága nőtt, és teljesen tölgyszerű, törpe. Cserépben nevelem. Itt, ugye, sok izgalmas kérdés merül fel, melyeket további szaporítással lehetne kideríteni. Vajon minden része, levele, szövete törpe genomú, vagy lehet, hogy a normális meg a törpe keveréke, kiméra? Lehet, hogy nem is igazi törpe, pusztán elképesztően lassan nő. Ha nekem szövettenyészetem volna…
Csányi Vilmos: Sétálgatok a kertemben
Open Books, 2022
