Kevés rendező van, aki ennyire kiszámíthatóan építette karrierjét a kiszámíthatatlanságra. M. Night Shyamalan alkotásainál menetrendszerűen illik elmondani, hogy a Hatodik érzék, A sebezhetetlen és a Jelek minőségbeli és kritikai sikereit több mint két évtizede nem sikerült megismételnie, és nincsen Shyamalan-film csavar, paranormális jelenségek, illetve Shyamalan-cameo nélkül. Minden valamirevaló művészembert kihozna a sodrából, ha egymondatos definícióval írnák le állandóan a karrierjét, Shyamalan is nagy erőkkel próbálja lerázni magáról azt, hogy ő legyen a fickó, aki félelmetes filmeket csinál, csavarral a végén. Gyakran hangoztatja, hogy a spiritualitás és az érzelmi aspektus a legfontosabb közös nevezője a filmjeinek, amely az ijesztgetésnél és a csavarnál is fontosabb komponens. Nincs ez máshogy a Kopogás a kunyhóban esetében sem, amely talán az utóbbi filmjeihez képest még inkább a spiritualitást helyezi előtérbe.
Paul Tremblay horroríró még 2018-ban jelentette meg a The Cabin at the End of the World című írását, amelyért neki ítélte a Horrorírók Egyesülete a Bram Stoker-díjat. Az apokaliptikus dráma megfilmesítéséről már a megjelenése előtt tárgyalások folytak, végül Shyamalan volt az, akit a leginkább felcsigázott a történet. Szokásához híven ő dolgozta forgatókönyvvé, és saját bevallása szerint még sosem végzett ilyen gyorsan a munkával – ez sajnos meg is látszik az eredményen. A regény szinopszisát látva ráadásul jócskán átírta annak cselekményét, beleértve az egyik legfontosabb fordulópontot és a végkifejletet is: sokkal hollywoodiasabb lezárást talált ki neki, amely nem feltétlenül válik a film előnyére.
A történettel – ahogy azt egy valamirevaló Shyamalan-sztoritól elvárjuk – akkor járunk a legjobban, ha minél kevesebbet tudunk. Az alaphelyzetet már az előzetes és a film szinopszisa is ismertette: egy meleg pár, Eric és Andrew kislányukkal, Wennel indulnak nyaralni a tökéletes horrorhelyszínre. Egy kihalt faházat vesznek ki a semmi közepén, ahol természetesen nincsen térerő. A film bevezetője több, mint hátborzongató: az épp komoly szöcskevadászatot folytató kislányhoz egy hegyomlásnyi férfi megy oda az erdőben azzal a szöveggel, hogy csak barátkozni akar, de hamarosan megjelennek a különféle szerszámokkal érkező barátai is. A furcsa kompánia a kezeikben lógó szedett-vedett gyilkolóeszközökhöz képest kifejezetten illedelmesen kéri meg a házban tartózkodó családot, hogy engedjék be őket, nem mellesleg pedig döntsék el, melyik családtagot ölik meg, különben néhány órán belül az egész világ elpusztul.
A film az első felében kifejezetten jól indít, alattomosan pörgeti fel a feszültséget és ülteti el a teljes bizonytalanság magját, ráadásul a két apa két különböző nézői szemszöget képvisel. Andrew a racionalitás, aki az első pillanattól kezdve úgy kezeli a helyzetet, ahogy azt valószínűleg a legtöbben tennék – négy elmebeteg tartja őket sakkban, akiktől meg kell szabadulni. Ő minden olyan dologra talál racionális magyarázatot, amely az idegenek igazát bizonyítaná. Ezzel szemben Eric komolyan elkezd morfondírozni azon, hogy mi van, ha tényleg itt a világvége. A film ezen a téren remekül tartja fent a feszültséget és a bizonytalanságot, néhány pillanatában már-már a Cloverfield Lane 10 mesteri megvezetését idézi meg, amelyben egészen a film végéig nem tudjuk, hogy valóban az ufók elől védi a pincébe zárt főhősnőt a John Goodman által alakított karakter, vagy csak egy elmebeteggel van dolga. És, ha a néző át is rágja magát azon a kérdésen, hogy eldöntse, vajon a kelleténél jóval agresszívabb vallási fanatikusok találták-e be őket, vagy tényleg egy Dave Bautista-küllemű férfi jött bejelenteni az apokalipszist, ott a valós dilemma:
Érdekes módon épp az erre adott válaszon változtatott Shyamalan a könyvhöz képest, amellyel teljesen más színezetet kap a történet. Ennek ellenére a filmváltozat is ugyanazokat a kérdéseket veti fel, a dilemma maximálisan átérezhető egy ideig. Aztán a film megbicsaklik.
Ebben ludas az is, hogy a végeredményt nézve teljesen felesleges flashbackekkel lassítják a cselekményt, egyúttal lazítják a kellemesen nyomasztó, klausztrofób hangulatot csak azért, hogy a család sorsát közelebb hozzák. A Kopogás a kunyhóban azon az ügyetlen módon teszi megkerülhetetlenné ezt az információt, ahogy a filmek nagy része kezelni szokta ezt a témát: a melegek legfőbb tulajdonsága, hogy melegek. Annak ellenére, hogy érzékenyítő szándékkal jelennek meg ezek a karakterek, általános jelenség, hogy szájbarágós módon mondják fel a sokszor, de vélhetően nem elégszer hallott paneleket a melegek helyzetéről. Ez alól a Kopogás a kunyhóban sem kivétel, bár az is köztudott, hogy egy Shyamalan-filmet nem épp briliánsan megírt karaktereiről szokás felismerni. Az ügyetlenül felépített flashbackekből annyit tudunk meg a szereplőkről, hogy Andrew a lobbanékony racionalitás, Eric a nyugodt és érzelmes fajta, ezen túl mintha „A melegek nehéz helyzete” című szakkönyvből válogatná a paneleket: látjuk, ahogy Eric és Andrew kapcsolatát nem fogadják el a szüleik, ahogy megszólják őket egy kocsmában, ahogy nehézségekbe ütköznek az örökbefogadásnál – mind-mind fontos és diskurzusra érdemes téma, ebben a filmben mégsem ér célt. Ugyanis erőltetettnek és tankönyvszerűnek hat, ráadásul a karaktereket sem igazán hozza közelebb a nézőhöz, és a feszültségteremtésnek is jókora pofont ad.
Ezzel szemben sokkal érdekesebb lesz a Bautista által alakított Leonard, aki egyszerre rémisztő és megnyugtató, bizarr és szerethető, a film messze legizgalmasabb karaktere. Bautista ráadásul lubickol is az illedelmes óriás szerepében, egyúttal bebizonyítja, hogy bőven több, mint egy újabb pankrátorból lett színész. Bautista legalább egyszer meglepett már ezen a téren mindenkit: a Szárnyas fejvadász 2049-beli cameója élményszámba ment, Shyamalan is itt figyelt fel a színészre.
A jól indító, mind hangulatában, mind központi dilemmájában erős film a végére tehát láthatóan elfárad. Ebbe a fáradtságba érkezik már maga a csavar is, amelyre talán nem is a csavar a legjobb szó, merthogy senkinek nem fog leesni tőle az álla, és természetesen szokás szerint dukál hozzá a teljesen fölösleges túlmagyarázás is. Bár meglepő módon ezúttal nem tolják úgy túl, mint ahogyan a rendező előző filmjét, az Időt csapták agyon vele.
Szegény Shyamalannak kellően idegesítő lehet, hogy minden egyes filmje fogadtatásának kötelező részét képezi, ahogy a kritikusok megállapítják: nem, nem született meg az újabb Hatodik érzék, és a dicső Shyamalan-reneszánsz sincs még itt. A Kopogás a kunyhóban kapcsán ugyanezt lehetne leírni, de legalább nem száll alá minőség tekintetében az Esemény gyilkos növényeinek pöcegödrébe, ahogy a már említett nagy elődökhöz sem ér fel. Kétségkívül az utóbbiakhoz van közelebb, az érdekes koncepciót és az ígéretes felütést követően azonban bőven hagy hiányérzetet a nézőben. Legalább egy abszolút győztese azonban egészen biztosan van a filmnek: ha Shyamalanéban nem is, Dave Bautista karrierjében új utakat nyithat a fejszés óriás.
Kopogás a kunyhóban (Knock at the Cabin), 2023, 100 perc. 24.hu: 6/10
