Jáj, istenem, örök atyám, mit látott a szememnek világa?
És mondd, Uram, megmarad-é mindezeknek utánna?
Fényes nagy Pest-Budában termett-e oly ügyes doktor,
ki visszaadná agysejtim, elveszvén, mit látott, attól?
Bár kedvem lenne elbeszélő költeményben megírni a kritikám teljes szövegét, de nem érünk rá viccelni, komoly dolgot kell felderítenünk, éspedig azt, hogy: miért? Értjük, persze, hogy történelmünk, irodalmunk nagyjainak megidézésével egy pillanatra dicsőségesnek érezhetik magukat a honpolgárok ebben a nyomor szélére táncoltatott országban, gyártani kell hát ezeket szakmányba’. Értjük, persze, hogy a Most vagy soha nem lesz kész időben, aztán valamit csak fel kell mutatni a Petőfi-bicentenáriumra. De hogy a magyar kultúra napját, a Himnusz és Cseh Tamás születésnapját miért kellett épp A helység kalapácsa újraértelmezésével beárnyékolni – ez a kérdés nem hagyja nyugodni az embert.
Amint érvényes az a sokszor előkerülő kérdés is, hogyhogy nem tűnt fel a népes és szaktudással rendelkező alkotógárdában senkinek, hogy mit készülnek épp kiadni a kezükből? Vagy, ha feltűnt, miért nem szóltak? Vagy példáil:
- Miért kezd égni a tűz a kép keretéül szolgáló pergamen szélein az események egy pontján, majd miért nem lesz ennek tulajdonképpeni következménye?
- És hogy kicsit kinyissuk a témát: miért ül rá a NER az 1848-as szimbólumaink közül immár a másodikra, a kokárda után Petőfi Sándor személyére is?
Megannyi kérdés, amelyekre nem remélhetünk választ – de ne is siessünk ennyire előre. Lássuk, miből dolgozik A helység kalapácsa ezen legújabb feldolgozása.
Petőfi alapműve azt a hétköznapi eseményt emeli hőskölteménnyé, amikor egy faluban kocsmai verekedés tör ki. A szóban forgó falu kovácsa, Fejenagy (Pindroch Csaba) kezdi a verekedést, de az már kálváriájának egy sokadik állomása. Vesszőfutása azzal indul, hogy elalszik a misén, és mire felébred, addigra a gyülekezet már elvonult a dolgára – főként a helyi kocsmába – őrá meg rázárták az Isten házát. Miután furfanggal, gondos tervezéssel – nem, nem azzal – kijut a templomból, a kocsmába siet maga is, ahol azt találja, hogy épp szerelmének, a kocsmáros Szemérmetes Erzsóknak (Györgyi Anna) csapja a szelet a falusi kántor (Cserna Antal) simlis barátja, Harangláb (Szervét Tibor) biztatására. Fejenagy ököllel gondolja elrendezni a nézeteltérést, amiből aztán igazi tömegverekedés lesz, amit végül a falu bírójának (Hunyadkürty István), no meg a kántor nejének – egy talpig Tóth Gabi-jelmezbe öltözött, vasfogú ősasszonynak, szegény Gubás Gabi alakításában – kell elrendeznie.
Petőfi elbeszélő költeménye mai füllel kissé porosnak hangozhat ugyan, de csak ha nem figyelünk eléggé: a vájt fülű olvasónak hamar szemet szúr az a metsző, fojtott gúny, ami a szöveget áthatja. Petőfit egyszerű rímei miatt szokás együgyűnek hinni, de a helyzet nem is állhatna messzebb a valóságtól, ő ugyanis olyan éleslátással és olyan átgondolt képekkel dolgozott, ahogy csak a legnagyobb költőink, az epés humorral pedig éppenséggel jobban bánt a legtöbbjüknél, és minthogy tökélyre fejlesztette a gonoszkodás cirkalmas udvariasságba csomagolását, úgy tudott szövegeivel odaszúrni, hogy mire az áldozatnak feltűnt a találat, már kínos lett volna lereagálni azt. Ezen képességét alighanem A helység kalapácsában járatta csúcsra, melyben úgy osztotta ki minden irányban pofonjait, amint azt egy másik évszázadban és néhány országgal odébb Bud Spencer tette a filmjeiben. Ezt a műfajparódiát, ezt az egyháznak, falunak, férfiaknak, nőknek egyaránt beszóló mesterművet próbálta meg filmre vinni az Elk*rtukot is jegyző Megafilm, Kálomista Gábor és Helmeczy Dorottya producerkedésével, Somogyi György forgatókönyve alapján, Dombrovszky Linda rendezésében. Tette ezt mérsékelt sikerrel.
Akár paródia, akár nem az, sajnos nem hagy nyugodni az érzés, hogy csak azután nevezték el paródiának, hogy elkészülvén rájöttek, mennyire nem sikerült. Rengeteg sebből vérzik. A forgatókönyv ígéretesen indul, ám már nagyjából az egyharmadánál szétesik, a dramaturgia teljesen működésképtelen: semmilyen csúcspont vagy fordulat nem rajzolódik ki, és az egyetlen dolog, amiben a film meglepi a nézőjét: képes jelenetről jelenetre újabb és újabb zsibbasztó húzást előadni. Az első sokk akkor éri a nézőt, amikor a Benny Hill show-t idéző templomi nyitójelenet után – ami kellemetlen ugyan, de skanzendizájnjával, karikaturisztikus figuráival, túlzásaival legalább egységes – a mesélő Zayzon Zsolt felpattan a motorjára, és nekivág az aszfaltozott horizontnak. Ezután egy neonfényes, a pesti Nagykörút ragadós padlójú kocsmáit és az autópályamenti csárdákat ötvöző hangulatú helyre érkezünk, de később megfordulunk egy luxusvillában is, melynek kertjében jakuzzi áll, lépcsőin meg túlsminkelt, forrónadrágos statisztalányok hervadoznak.
A közeg általában – mind térben, mind időben – követhetetlenül zavaros: ez egy western, de nem a vadnyugaton, hanem a magyar vidéken játszódik, továbbá ló helyett motorral meg autókkal járnak, mely járművek vegyesen származnak különböző évtizedekből. És, miközben a nyelvhasználat az eredeti Petőfi-műhöz híven a XIX. századi Magyarországot idézi, a látványban keveredik a XIX. és a XX. század, sőt, időnként a jelen is, a ruhákat hasonlóképp véletlenszerű korokból, régiókból, társadalmi rétegekből sodorta össze ez a bizarr ízlésű forgószél.
És ha még mindig kevés lenne a káosz, az amerikai musicalhagyományokat a magyar népzene és néptánc meg némi századelős műdal- és sanzonéneklés keverékével fejelték meg, amelyet a western hangulat jegyében szájharmonikaszó kísér. A zenés színház főszabályát, jelesül, hogy dalra akkor fakadunk, ha akkora az érzelmi csúcspont, hogy azt már nem lehet beszéddel kifejezni, a magyar film, sajnos, túl sokszor hagyta figyelmen kívül, itt viszont ennél is súlyosabb a helyzet, a dalok ugyanis teljes véletlenszerűséggel hangzanak el, mintha a szél fújta volna őket a forgatókönyv adott pontjaira. Ráadásul abban sincs felfedezhető logika, hogy mely karakter kapott dalt, és melyik nem, továbbá hogy miért a sokadrangú Csepü Palkó karaktere (Ember Márk) kapta a csúcsdalt – bár mindegy is, mert a dalok nem működnek sem karakterismertetőként, sem showelemként.
És miután ezt a zavaros keveréket előállították, beledobáltak egy sor jobb sorsra érdemes színészt, akik minden ellenszéllel szemben próbálják ugyan megcsinálni, amit a színészmesterség megkövetel – remekül szavalják a szöveget például –, de akik időnként maguk is kishíján elröhögik magukat ettől az egésztől. (Tényleg, a csúcsjelenetben mindkét kulcsszereplő arcán folyamatos mosoly bujkál, miközben a szöveg szerint épp vérkomolyan hergelik egymást.) Végül pedig melléjük eresztettek jó sok statisztát, akik hol unottan lengedeznek kocsmai tánc címszóval – időnként direktben bele-belenézve a kamerába –, hol belegyalogolnak olyan képekbe, ahol semmi keresnivalójuk, de ha már oda kóboroltak, benne hagyták őket, jó’ van a’. Mindezek után a záróképben az egész díszes társaságot, a nézőt, a Földet, a galaxist porrá égető napkitörés tulajdonképpen maga a katarzis, a könyörület.
Érzésem szerint valami olyasmi akarhatott lenni ez a projekt – még ha nem is feltétlen tudatosan, mert hát hogy merészelne bárki az ellenfél könyvéből oldalakat kölcsönözni –, mint ami a fergeteges Bűnös város volt: egy fékevesztett, metszően éles, mozgóképes gúnyrajz, amelynek minden képkockája azzal az egy szent céllal készült el, hogy beszóljon a regnáló elitnek, éspedig úgy, ahogy csak a legprofibbak tudnak, azaz úgy küldeni el az illetőt a fenébe, hogy az alig várja, hogy indulhasson. Igen ám, de Herendi Gábor egy lényegesen jobb humorú alkotó, főleg olyan mérgesen, amilyen ekkortájt lehetett, no meg tudta is, mit akar kifigurázni.
A helység kalapácsa ehhez képest csak viccességeket hányt egymás tetejére különösebb koncepció nélkül. Nem lenne vicces egy szigorú nő, akinek minden foga ezüst, továbbá túl nagy, és ettől selypít? De, marhajó, tegyük bele. Szerintetek hányszor számít viccesnek, hogy valaki húzóra kiiszik egy korsónyi piát? Akárhányszor, jöhet még egy! A humor szintje, stílusa, a látvány ízlésessége, a színészek és a statisztéria mozgatása mind-mind azokat a falunapi rendezvényeket idézi, ahol a fellépőket a község intézményeinek dolgozói adják, és az számít a helyi Meryl Streepnek, aki a legordenárébban tudja imitálni a parasztos-cigányos beszédmódot. A helység kalapácsa egyetlen dolgot képes valóban paródia tárgyává tenni, éspedig ezt az egész NER-filmes kompániát – saját farkába harapó kígyóként, hiszen maga is egy NER-film.
A helység kalapácsa a közmédia weboldalán, a Médiaklikken nézhető ötven – meglehetősen hosszúnak tűnő – percben. 24.hu: 1/10
