Idén ünnepli 25.születésnapját a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány. A Pécsről a fővárosba költöző fiatal dramaturg hallgató, Szabó Attila épp húsz éve találkozott először a bohócdoktorokkal. Azóta a világ nagyot változott, ő kitanulta a szakmát, rendezőként is jegyzett művész lett, sőt a Pesti Magyar Színiakadémián saját színész osztályt visz, egy dolog azonban állandó, és az nem más, mint a bohócdoktorság.
Mi az, ami a mai napig megfog ebben a munkában?
A jelenidő. Mit se számít az előképzettség, a jól kitalált koncepció, csak a pillanat létezik: mennyire veszem észre az adott helyzeteket, impulzusokat, hogyan hatok másra és hogyan hatunk egymásra. Ez persze az improvizációra is igaz, amiben mégis más ez a fajta tevékenység, az az, hogy van egy belépőkártyám a „nézőhöz”, miközben ő nem vett jegyet rám. Nem akart látni, nem akarta, hogy bemenjek a szobájába, nem akarta jól érezni magát, nekem kell elérnem, hogy megtehessem azt, hogy jobban érezze magát. Emberségből, szociális érzékenységből, szakmai tudásból újra és újra fel kell vértezni magam, ettől ez egy állandó, koncentrált jelenlétet igényel, ami mindenemet igénybe veszi. Ezt szeretem benne.
Biztos sok szép vagy megható történeted van, de nyilván vannak rossz élmények is.
Rossz élményben elég sok volt az elején, főleg amikor még traumatizálni tudott egy halál vagy egy súlyos betegség. Talán a legfontosabb tanulni való: ez maga az élet, de neked nincs vele dolgod. Nem tudsz segíteni azzal, ha te is cipeled tovább ezt a fájdalmat. Akkor tudsz segíteni, ha a szomszéd szobába már nem viszed magaddal. Nem lehetsz mártírja a helyzetnek, nem kezdhetsz szépelegni, hogy én milyen jó vagyok hozzád, mert annyira sajnállak.
Néhány percet tudsz eltölteni egy beteg ágya mellett. Ilyen rövid idő alatt tényleg megtörténhet a varázslat, a csoda?
Igen. Ma már 80 százalékban meg tudom csinálni, a maradék 20-at meg el tudom engedni. De az, hogy idáig eljutottam, hosszú tanulási folyamat volt. Amiből a legnehezebb talán annak a bizonyos 20 százaléknak az elfogadása, amikor nem sikerül megtalálni a másikhoz vezető utat, amikor nem tudom kinyitni a szívét, a lelkét.
Az volt az érzésem, amikor vizitet néztem, hogy tulajdonképpen csak ízelítőt, kóstolót kapnak a „nézőitek”, mert nincs arra sem tér sem idő, hogy egy komplex élménnyel „távozhassanak”.
Igen, mert ez nagyon sokszor azután történik meg, hogy mi elmentünk. Ezt kell erősen tudatosítania magában mindannyiunknak: valójában nem az a 3 perc a fontos, amit vele töltök, hanem amit ott hagyok. Hogy meddig tart az a varázslat, az az érintés, amit csináltunk. Ebben is különbözik ez a tevékenység a színháztól, mi nem akarunk feltétlenül katarzist vagy komplex esztétikai élményt nyújtani, ez csak egy szellőztetés. Mint amikor kinyitjuk az ablakokat és egy percre beáramlik a friss levegő. A sokéves tapasztalat valójában azt tanítja meg, hogy ne akarj sokat adni. Annyit adj, amennyire a betegnek épp szüksége van.
