Földrajzi vetület
Az ipari forradalom előtt a világ nagy részén a gazdaság alapja az állattenyésztés volt. Az állatok nemcsak létfontosságú táplálékforrásként szolgáltak, hanem rostanyagot biztosítottak a textíliák számára, és szállítóeszközként is használták őket. Eurázsiában a szarvasmarha-tenyésztés fontos részét képezte a mezőgazdasági forradalomnak. Dél-Amerikában, az Andok-hegységben a lámák és az alpakák voltak a teherhordó állatok, de a gyapjukért és a húsukért is tenyésztették őket. Az arab világban, a Szaharában és a Góbi-sivatagban a tevék nemcsak közlekedési eszközként funkcionáltak a nomádok számára, hanem prémet és tejet is biztosítottak az utazások során, a tibeti hegyekben pedig a jakokat használták szántásra és áruszállításra, de hasznosították a szőrüket, a bőrüket, és fogyasztották a tejüket is. Az állattenyésztésnek köszönhetően nőtt a társadalmakban a mezőgazdasági termelés, ennek következtében a népesség is, és gyorsult a technológiai fejlődés.
De létezett egy régió a Földön, ahol valamiért mégsem foglalkoztak állattenyésztéssel: ez egy széles sáv, amely Afrika keleti partjaitól nyugat felé halad, északról a Szahara, délről pedig a Kalahári sivatag határolja. Az állattenyésztés hiánya lehet az egyik fő oka annak, hogy ez a régió viszonylag ritkán lakott, illetve hogy az itt élő társadalmakban nem ment végbe olyan szintű technológiai fejlődés, illetve nem jöttek létre olyan politikai intézmények, mint másutt. Vajon mi okozta ezt? A választ egy rovartól kapjuk meg.
A cecelégy Közép-Afrikában honos, kedveli az itt uralkodó magas páratartalmat és forróságot, emberek és állatok vérével táplálkozik.
Az 1967-ben közel négyszáz, ebben a régióban élő etnikum között végzett antropológiai kutatás alapján a tudósok nemrég arra a következtetésre jutottak, hogy a cecelégy jelenléte drámai módon akadályozta az állatok háziasítását, illetve az állati segítséggel végzett mezőgazdasági technikák, mint például a szántás kialakulását. Valójában a cecelégy olyan szinten akadályozta az állattartást, hogy az ezekben a régiókban élő törzsek a mezőgazdaságra történő átállás óta mindig is technológiai hátrányban voltak a környező népekkel szemben. S mivel a cecelégy csak egy konkrét területen él, végső soron Közép-Afrikában az állattenyésztés hiányát, és ezáltal a gazdasági fejlődés elmaradását földrajzi adottságok okozták.
De nem a cecelégy volt az egyetlen rovar, amely Afrikában hátráltatta a gazdasági fejlődést.
Ez a körülmény a szülőket arra készteti, hogy több gyermeket vállaljanak, ami akadályozza a megfelelő humántőkeképzés kialakulását, illetve távol tartja a nőket a munkaerőpiactól. Az utóbbi évtizedekben az orvostudomány számos olyan áttörést ért el, amelyek eredményeképpen csökkenteni tudjuk más járványoknak a gazdasági növekedésre gyakorolt negatív hatását, de amíg a malária ellen nincs hatékony védőoltás a kezünkben, ez a betegség továbbra is akadályozni fogja a humántőke felhalmozását és gazdasági növekedést azokban a régiókban, ahol jelen van.
A betegségeket terjesztő rovarokon túl egyéb földrajzi adottságok is jelentős hatást gyakoroltak az egyes területek gazdasági fejlődésére. A vasút, illetve a légi közlekedés megjelenése előtt a tenger és a hajózható folyók közelsége kulcsfontosságú tényező volt a kereskedelem szempontjából, ami segítette az új technológiák elterjedését, nem beszélve arról, hogy gazdag élelemforrás lévén szintén nagymértékben hatottak a gazdasági fejlődésre, illetve az állam kialakulására. És bár a világ negyvennégy, tengerparttal nem rendelkező országa között is találunk néhány gazdagabbat (Svájc és Ausztria), a legtöbb ilyen ország szegénységben él. Hasonlóképpen a különösen nehéz terep vagy a szeszélyes éghajlat is olyan tényezők, amelyek jelentős mértékben akadályozzák a fejlődést.
De földrajzi tényezők határozzák meg a természeti erőforrások, úgymint a fosszilis energiahordozók és különböző ásványok jelenlétét is az egyes régiókban. Ezek rövid távon ugyan előnyt jelenthetnek, de hosszú távon gyakran bizonyulnak „erőforrás-átoknak”, mivel nem ösztönzik olyan szektorok fejlődését, amelyek képzett humántőkét igényelnek, és a nem produktív, kényelmes életvitel irányába mozdítják el a társadalmat. Egyesek azzal érveltek, hogy Nagy-Britanniában azért terjedtek el olyan gyorsan a gőzgépre épülő technológiák, mert rengeteg szénbánya állt rendelkezésre, és ez kedvezett az ipari forradalom korai megjelenésének, de léteznek más szénben gazdag országok is, mint például Kína, ahol az iparosodás csak jóval később vette kezdetét. Érdekes, hogy a malthusi korszakban még áldás volt a jó minőségű termőföld, hiszen hozzájárult a népesség növekedéséhez, s ezáltal a technológiai fejlődéshez.
De ezen közvetlen – a mezőgazdaságra és a munkatermelékenységre, az új technológiák átvételére, a kereskedelemre és a természeti erőforrások hasznosítására gyakorolt – hatásokon túl a földrajzi környezet gyakran közvetett módon is befolyásolta a társadalmak fejlődését, a versenyszellem erősödését, az intézményrendszerek, illetve bizonyos fontos kulturális sajátosságok kialakulását.
Töredezett tájak és Európa felemelkedése
Az, hogy a földrajzi viszonyok elősegíthetik a versenyt, magyarázattal szolgálhat Európa felemelkedésére, valamint arra a tényre, hogy más civilizációkat, mint például Kínát, meg tudta előzni, vagyis az úgynevezett európai csodára.
Kína legtermékenyebb régiói már i. e. 221-ben egyesültek. Az elmúlt 2000 évben egységes írásrendszerrel rendelkeztek, közös nyelvet is használtak, és az egész ország szinte mindvégig központi hatalom irányítása alatt állt. Ezzel szemben Európában rengeteg kisebb állam, ország és nyelv létezett egymás mellett. Ez a politikai töredezettség egyesek szerint az európai országok közötti versenyt erősítette, ami pedig a jelek szerint ösztönzőleg hatott az intézményi, a tudományos és a technológiai fejlődésre. A skót felvilágosodás neves filozófusa, David Hume 1742-ben így írt erről:
A csiszoltság és a tudás születése szempontjából semmi sem oly kedvező, mint számos független, de kereskedelmi és politikai szálakkal összefonódó állam egymás mellett élése. Nyilvánvaló, hogy a szomszédos országok között szinte önmagától kialakuló versengés a fejlődés mozgatója; én azonban itt inkább arra a fékező erőre fektetném a hangsúlyt, amit az ekként korlátozott állami terület a hatalomra és a tekintélyre nézve jelent.
A központilag irányított civilizációkban, mint például Kínában vagy az Oszmán Birodalomban, a kormányoknak hatalmukban állt megakadályozni olyan technológiai vagy kulturális változásokat, amelyek veszélyeztették az elit érdekeit. Európában viszont azok a feltalálók és vállalkozók, akik ellenállásba ütköztek hazájukban, minden további nélkül szerencsét próbálhattak valamelyik szomszédos országban, ahol esetleg olyan uralkodó volt, aki nem szívesen mondott volna le a technológiai, az üzleti és az intézményi forradalmak esetleges előnyeiről, amelyek végső soron az ő sorsukat is meghatározhatták.
Kolumbusz Kristóf amerikai útjainak finanszírozása remekül rávilágít ennek a versenynek a természetére. Kolumbusz eredetileg Portugália királyához, II. Jánoshoz fordult anyagi támogatásért, de ő elutasította a kérvényt, mert úgy vélte, Portugália számára jobb befektetés, ha inkább az Afrika megkerülésével délre és keletre tartó útvonalakat erősíti meg. Kolumbusz ezután Genovában és Velencében próbált szerencsét, de ott sem járt sikerrel. A fivérét Angliába is elküldte, VII. Henrik királyhoz, hogy talán ő finanszírozná az expedíciót, ő maga pedig I. Izabella kasztíliai királynőhöz és férjéhez II. Ferdinánd aragóniai királyhoz fordult.
Az európaiak felfedezőútjai, valamint a felfedezett területek kifosztása – ezek legfőbb mozgatórugója megint csak a verseny volt –, illetve a kínai dinasztiák sokkal szerényebb tengeri kalandjai között megfigyelhető óriási ellentét kiválóan példázza a politikai versenyhelyzetnek a fejlődésre gyakorolt kedvező hatását. A 15. század elején a kínai birodalmi flotta is elhajózott Dél-Ázsia és Afrika partjaiig, méghozzá jóval nagyobb hajókon, mint amilyeneket Kolumbusz használt. De miután a haditengerészetet támogató frakciók vereséget szenvedtek a kínai császári udvarban fellángoló belső hatalmi harcokban, az ország vezetése egyszerűen felszámolta a hajógyárakat, leszerelte a tengerjáró hajókat, és betiltotta a jövedelmező, hosszú tengeri utakat.
Az Oszmán Birodalomban a modern könyvnyomtatás kései bevezetése szintén remek példa arra, hogy a verseny hiánya milyen mértékben hátráltathatja a technológiai fejlődést. Bizonyos források szerint 1485-ben az oszmán szultán kiadott egy rendeletet, amelyben megtiltotta az arab írásjelekkel írott szövegek új nyomdaszedési technikával történő nyomtatását. Tette ezt elsősorban azért, hogy enyhítse a befolyásos vallási elit azon félelmét, hogy elveszítik monopolhelyzetüket a vallási tudás terjesztése terén, másodsorban pedig a régi technológiával dolgozó írnokok védelmében, akik nem bírták volna a versenyt a nyomdákkal. Ezek után az oszmánok évszázadokon át kitartottak az elavult sokszorosítási technológiájuk mellett, és az első arab karakteres nyomdát csak 1727-ben nyitották meg, amely viszont még ezután is egy teljes évszázadon át csak szigorú felügyelet alatt működhetett, és az oszmán nyomdák mindössze néhány száz könyvet adhattak ki korlátolt példányszámban.
Az európai versenyhelyzet viszont nagyban hozzájárult egy olyan kultúra kialakulásához, amelyben az innováció és a kihívásokhoz alkalmazkodó intézményrendszer fontos értéket képviselt, és ennek a protestáns reformáció volt az első példája. A vállalkozók külföldön is megragadták a lehetőségeket, a mérnökök, a fizikusok, az építészek és a jól képzett kézművesek üzleti lehetőséget kutatva bejárták egész Európát. És jóllehet az Abbászidák (750–1258) uralma alatt a muszlim kalifátusokban, illetve Kínában a Szung-dinasztia alatt (960–1279) szintén rengeteg újítás látott napvilágot, és komoly szellemi fejlődés ment végbe a matematika, a csillagászat és a mérnöki tudományok terén, ezek a trendek nem bizonyultak tartósnak. Európában viszont a reneszánsztól kezdődően ezek a kulturális változások egész mostanáig fennmaradtak, és jelentős szerepük volt abban, hogy Európa és kulturális unokatestvére, Észak-Amerika fél évezred óta oly meggyőzően foglalja el helyét a technológiai fejlődés élvonalában, hogy egészen a közelmúltig még csak érdemi kihívója sem volt. Ma, a globalizáció korában ez az innovációra ösztönző verseny már nemcsak Európán belül zajlik, hanem eggyel magasabb szinten: Európa, Észak-Amerika és Délkelet-Ázsia között.
De hogyan alakult ki ez a politikai töredezettség?
Miért voltak itt viszonylag kicsi, egymással versengő hatalmak, míg Ázsia hatalmas régióit egy-egy monolitikus óriásbirodalom uralta? E témában Karl Wittfogel német–amerikai történész állt elő egy elmélettel, az úgynevezett hidraulikus hipotézissel. Eszerint ezek a különbségek abból adódhattak, hogy az európai mezőgazdaság nagymértékben az esőzésektől függött, míg Kína hatalmas folyói mentén a földművesek nem voltak kiszolgáltatva az esőnek, mivel gátak és csatornák egész hálózatát építették ki, amelyek működtetéséhez magas fokú politikai centralizációra volt szükség.
Más elméletek közvetlenül a különböző domborzati viszonyokban látják a választ. Az olyan rettegett vezérek, mint Julius Caesar, Nagy Károly és Napóleon meghódították ugyan Európa nagy részét, de a meghódított területek megtartásában már nem jeleskedtek, e tekintetben sikereik eltörpültek kínai kortársaik mellett, részben a változatos földrajzi adottságok miatt: míg a kínai uralkodók számára ott volt a Jangce és a Sárga-folyó, amelyeken könnyedén közlekedhettek a birodalom különböző termékeny területei között, addig Európa két nagy folyója – a Rajna és a Duna – jóval kisebb, és csak részben volt alkalmas arra, hogy a hódítók számára gyors mozgást biztosítson a kontinens egyes régiói között. Ráadásul a Pireneusok, az Alpok és a Kárpátok komoly fizikai akadályt jelentettek az ambiciózus hadvezérek számára, akárcsak a Balti-tenger és a La Manche csatorna, amelyek számos európai ország, többek közt Nagy-Britannia, Franciaország, Spanyolország, Svájc, Olaszország és a skandináv államok számára biztosított természetes védelmet az esetleges megszállókkal szemben. Kína hegyvidékei viszont vajmi kevés védelmet nyújtottak a birodalmi seregekkel szemben.
Európa töredezett partvidéke további magyarázattal szolgál a decentralizációra.
A töredezett partvonal a tengeri kereskedelmet kiszolgáló technológiák fejlesztésére is pozitívan hatott, s ezzel megágyazott a kereskedelem és a vagyonfelhalmozás későbbi robbanásszerű fejlődésének. A kelet-ázsiai tengerparton viszont nem találunk ilyen félszigeteket, eltekintve a Koreai-félszigettől, amelyen viszont egy a kínaitól független kultúra alakult ki.
Így utólag visszatekintve már tisztán látjuk, hogy Kína földrajzi egysége, amely politikai centralizációhoz vezetett, a középkorban felettébb előnyösnek bizonyult, ugyanis a régió ennek köszönhetően gazdasági és technológiai előnyre tett szert. De aztán a központosításnak inkább a negatív hatásai kerültek előtérbe az ipari forradalom idején, amikor is Európában a verseny és a kulturális sokszínűség nagymértékben segítette a technológiai paradigmaváltás előnyeinek a kihasználását.
A földrajzi egységességnek ezen ellentétes hatásai azt mutatják, hogy a gazdasági fejlődés különböző szintjein álló társadalmak számára különböző mértékű földrajzi egységesség hasznos. Amikor viszonylag lassú a technológiai fejlődés üteme, a nagymértékű földrajzi egységesség, mint amilyen Kínára is jellemző, a versenyre és az innovációra gyakorolt negatív hatásai ellenére is lehetővé teszi a központi hatalom számára az óriási birodalmak hatékony igazgatását, és a törvényes renddel, illetve a közjavakba történő befektetéssel biztosíthatja a gazdasági növekedést. De amikor a technológiai fejlődés felgyorsul, akkor az alacsonyabb szintű egységesség, annak ellenére, hogy negatívan hat a társadalmi kohézióra, felerősíti a versenyt, ez pedig kedvez az újítószellemnek, és végső soron a gazdasági fellendülést szolgálja. Azaz ahogy a történelem fogaskerekei felgyorsultak, és a technológiai fejlődés is magasabb fokozatba kapcsolt, a növekedés szempontjából optimális földrajzi egységesség mértéke csökkent.
Ennek ellenére, mivel Kína az utóbbi évtizedekben sikeresen ráállt a modern növekedési pályára, és mivel jelenleg nem tapasztalható komolyabb új technológiai paradigmaváltás, a kínai gazdaság pedig hatalmas, könnyen lehet, hogy a földrajzi egységessége, a politikai centralizációja és az erős társadalmi kohéziója mégiscsak visszaemelheti az országot a haladás globális élvonalába.
Az extraktív intézményrendszerek eredete
A földrajzi viszonyoknak kritikus szerepük volt abban, hogy milyen természetű intézményrendszerek alakultak ki az egyes gyarmatokon, és léteznek a mai napig is.
A trópusi klíma és a vulkanikus talaj Közép-Amerikában és a Karib-térségben, illetve a mezőgazdaság szempontjából releváns éghajlati viszonyok Latin-Amerika egyéb vidékein és az Egyesült Államok déli részén olyan növények honosításának kedvezett, amelyeket hatalmas ültetvényeken, nagy mennyiségű munkaerővel lehetett a leghatékonyabban termeszteni. Ezen földrajzi körülmények miatt a gyarmatosítás időszakában a termőföld néhány nagybirtokos kezében koncentrálódott, valamint elterjedt a rabszolgaság és a kényszermunka égbekiáltóan kizsákmányoló intézménye. Ennek hatása pedig felettébb tartósnak bizonyult. Miután ezek a gyarmatok kivívták függetlenségüket, a helyi elit továbbra is megtartotta a növekedést akadályozó, extraktív intézményrendszert, és immáron ők voltak a gazdasági és a politikai egyenlőtlenség haszonélvezői.
Ráadásul Közép- és Dél-Amerikának azok a termékeny területei, amelyeken az Amerika felfedezése előtti időkben a legfejlettebb technológiával rendelkező civilizációk létrejöttek, voltak a legalkalmasabbak arra, hogy a gyarmati birodalmak szélsőségesen extraktív intézményrendszereikkel a lehető legnagyobb mértékben kizsákmányolják a hatalmas őslakos népességet. Az, hogy az ilyen intézményrendszerek a gyarmati időszak után is kialakultak és fennmaradtak, szintén a földrajzi viszonyok számlájára írható, hiszen a népsűrűség ott volt magasabb, ahol a termőföld és az éghajlat a mezőgazdaság révén megfelelő mennyiségű táplálékot biztosított.
A földrajzi körülmények a gyarmatosítás időszakában hasonlóképpen hatottak az aszimmetrikus kereskedelem létrejöttére is. Ezzel megszilárdították azokat az extraktív intézményeket, amelyek támogatták ezt a típusú kereskedelmet, és amelynek egyáltalán a létüket köszönhették. Az aszimmetrikus kereskedelem Afrika és Amerika legfejletlenebb régióinak termékeny földjeit és természeti erőforrásait vette célba, ezzel is segítette a legkizsákmányolóbb intézmény, a rabszolga-kereskedelem kialakulását. Az aszimmetrikus kereskedelemből származó nyereség felgyorsította a gyarmatosító hatalmak átmenetét a folyamatos fejlődés modern korszakába, míg a fejlődő világban jelentősen hátráltatta ezt a folyamatot. A rabszolgaság intézményének hatása Afrika gazdasági fejlődésének lassú mértékében még jóval a gyarmatosítás utáni időkben is érezhető volt. A mai napig azok az afrikai régiók a legfejletlenebbek, amelyeknek a népessége a leginkább megsínylette a rabszolgaságot és az erőszakos áttelepítést.
De a földrajzi körülményeknek a versenyszellemre, illetve az intézményrendszerekre gyakorolt közvetlen hatásánál mélyebben rejlenek azok a hatásai, amelyek a kulturális sajátosságok kialakulását alakították.
A kulturális sajátosságok földrajzi gyökerei
Jövőorientált gondolkodás
A jövőorientált gondolkodás vagy a hosszú távú beállítottság az egyik legfontosabb kulturális vonás a gazdasági növekedés szempontjából. Hatással van a megtakarításainkra, a tanulmányainkra, az új technológiák kifejlesztésére vagy átvételére – és a holland szociálpszichológus, Geert Hofstede szerint e tekintetben jelentős különbség mutatható ki az egyes országok között. Annak fényében, hogy milyen meghatározó szerepet játszik a humán- és a fizikaitőke-képzés, valamint a technológiai fejlődés és a gazdasági növekedés szempontjából, a tudósok szerint a jövőorientált gondolkodás alapvetően meghatározza az egyes országok vagyoni helyzetét.
Ennek a kulturális sajátosságnak az eredetét leginkább abban a földrajzi környezetben tárhatjuk fel, ahol kialakult. Képzeljünk el a malthusi korszakban egy társadalmat, amelynek tagjai két lehetséges stratégia közül választhatnak a tekintetben, hogyan hasznosítsák a földjüket. A fogyasztói stratégia a teljes földterület kizsákmányolása – gyűjtögetés, halászat és vadászat formájában – azzal a céllal, hogy fedezzék a csoport fogyasztási szükségleteit. Ez a stratégia egy szerény, de viszonylag stabil élelmiszer-ellátást biztosít egész évben.
A történelem folyamán a befektető stratégia mindig megtérült azokban a régiókban, ahol a termesztett növények nagyobb hozamot biztosítottak, így aztán ezeken a helyeken a rendelkezésre álló földterületnek egyre nagyobb részét használták földművelésre. Az ilyen jó termést hozó területeken a társadalmak valóban nagyobb jövedelemre tettek szert, és a malthusi korszakban a népesség is folyamatosan növekedett. Ez pedig igazolta a stratégia helyességét, ami megerősítette a jövőorientált gondolkodást, a nemzedékek pedig a következő nemzedékre hagyományozták ezt a hozzáállást, amely így ezekben a társadalmakban idővel egyre inkább elterjedt.
Természetesen a terményhozamok nem egyenletesen oszlanak el az egyes kontinensek között, sőt azokon belül sem. Az i. sz. 1500 előtti Európában és Ázsiában a leggyakrabban termesztett gabona (árpa, illetve rizs) csaknem kétszer annyi napi kalóriát biztosított hektáronként, mint Fekete-Afrikában az ottani fő termény (borsó), ráadásul az ültetéstől a betakarításig nagyjából csak kétharmadannyi időnek kellett eltelnie.
Empirikus bizonyítékok arra utalnak, hogy minden kontinensen belül azokban az országokban, amelyekben a lakosság olyan területekről származik, ahol a termőföld magasabb terméshozamot biztosított, jellemzőbb a jövőorientált gondolkodás, még akkor is, ha leszámítjuk a többi földrajzi, kulturális és történelmi tényező hatását. Sőt, az Európai Társadalmi Felmérés (2002–2014) és az egész világ értékrendjére kiterjedő felmérés (World Values Survey, 1981–2014) keretében végzett közvélemény-kutatások alapján arra következtethetünk, hogy a magasabb terméshozamot biztosító vidékekről származó emberek eleve hajlamosabbak a jövőorientált gondolkodásra.
Mint minden esetben, ezek a megállapítások következhetnek fordított ok-okozati összefüggésből is. Vagyis ez az összefüggés tükrözheti azt is, hogy azok a társadalmak döntenek a növénytermesztés mellett, amelyekben eleve nagyobb arányban van jelen a jövőorientált gondolkodás, hiszen a növénytermesztés maga is egy hosszú távú befektetés. Csakhogy ez a korreláció a lehetséges kalóriamegtérüléssel áll kapcsolatban, amit teljes egészében a mezőgazdaság szempontjából releváns éghajlati viszonyok határoznak meg, azaz a megtérülés nem attól függ, hogy milyen növények termesztése mellett dönt a lakosság. Az a tény pedig, hogy ezeket a feltételeket az emberi döntés (nagymértékben) nem befolyásolja, azt sejteti, hogy itt nem fordított ok-okozati összefüggéssel van dolgunk. Ugyanakkor az a tény, hogy a lehetséges terméshozam (nem meglepő módon) erősen korrelál a valós terméshozammal, azt sugallja, hogy a terméshozam valóban az a tényező, amely miatt ezen kulturális sajátosság létrejött.
Mindenesetre a bizonyítékok azt sugallják, hogy a nagy terméshozamú növények – mint a kukorica és a burgonya – termesztése a Kolumbusz felfedezése utáni Amerikában jelentős hatással volt az óhazából érkező telepesek hosszú távú beállítottságának megerősödésére. Mindez arra enged következtetni, hogy a terméshozamok legalábbis részben inkább a kulturális alkalmazkodáson, mintsem a szelektív migráción keresztül formálták a jövőorientált gondolkodást.
Fontos adalék, hogy a jelenleg Európában és az Egyesült Államokban élő második generációs migránsok körében végzett tanulmányok is azt mutatják, hogy az ő hosszú távú beállítottságuk a szüleik hazájában várható terméshozammal korrelál, nem pedig annak az országnak a potenciális terméshozamával, amelyben ők maguk születtek és nevelkedtek.
De a mezőgazdaságot tekintve nem csak a terméshozam az, ami a földrajzi adottságokat kulturális vonásokká alakíthatja. Maga a termesztés módja is képes erre. A kínai régiókból származó bizonyítékok arra utalnak, hogy a rizstermesztésre alkalmas földek – mivel a rizsültetvények mindig nagy kiterjedésűek, ezért közös öntözőrendszerre van szükségük – szintén hozzájárultak a kollektivista, nagyobb egymásrautaltságot feltételező kultúra kialakulásához, míg a búzatermesztés nem igényel ilyen szintű együttműködést, így azokban az országokban individualistább kultúra fejlődött ki. Ehhez hasonlóan egy több országot összehasonlító elemzés arra az eredményre jutott, hogy az olyan földeken, amelyek csak munkaigényesebb termények termesztésére alkalmasak, szintén nagyobb valószínűséggel jöttek létre kollektivista kultúrák.
Oded Galor: Az emberiség utazása – A modern világ egyenlőtlenségének okai
Fordította: Bujdosó István
Libri, 2022
