- „Magyar asszony zsírral főz, ha a 4-es lista győz!”
- „Munkásököl, vasököl, oda sújt, ahova köll!”
- „A 4-es lista kommunista, tedd a 4-es kockába a keresztet!”
Ilyen baloldali jelszavakat hirdetett a Szabad Nép 1945-ben az első, demokratikusnak mondott országgyűlési választás kampányában. Az alig fél évvel a háború vége után megtartott voksolásra soha nem látott politikai pezsgés kapta el az országot. Ez volt az első, cenzus nélküli választás Magyarországon, amin az összes húsz év feletti férfi és nő részt vehetett, és az indulni engedett pártok korábban nem tapasztalt tömeges mobilizációval igyekeztek növelni a táborukat. A verseny persze valójában erősen korlátozott volt. A német nemzetiségűek nagyját megfosztották a választójoguktól, a pártok közül pedig csak a Függetlenségi Frontba (ez a majdani kormánykoalíció a kommunistáktól a kisgazdákig) tömörült erők és egy-két polgári párt indulását engedélyezték, huszonöt, szélsőjobboldalinak nyilvánított szervezetet – nagyjából a teljes korábbi jobboldalt – kizárták.
Az 1945. novemberi 4-i voksolást a világ így is demokratikusnak ismerte el, és az eredmény összességében nagyjából a pártok tényleges támogatottságát fejezhette ki. Ez elég keserűen érintette az előzetesen győzelemben bízó Rákosiékat, hiszen csak 17 százalékot kaptak, messze lemaradva a szavazatok abszolút többségét megszerző FKgP mögött. Az eredmény ugyanakkor a pártok valós politikai súlyát már nem nagyon befolyásolta: a szovjetek a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon keresztül kikényszerítették, hogy a kommunisták így is meghatározó helyzetbe kerüljenek. Ezután gyorsan megindult a riválisok leszalámizása, a következő, 1947-es, „kékcédulás” választásokon pedig – miután 400 ezer embert zártak ki a választók közül – már tömeges választási csalásokkal biztosították a győzelmüket.
Az államszocializmus évtizedei alatt megtartott választások kiüresített, a demokratikus látszatra nem túl sokat adó politikai rituálék voltak. Tényleges választásról szó sem volt, az Országgyűlés amúgy is teljesen elvesztette a jelentőségét, és az esetek nagy többségében csak egyetlen, a központban kijelölt jelöltre lehetett szavazni. Mindez alapvetően a hatalom reprezentációjáról, nem pedig a népakarat bármiféle kinyilvánításáról szólt. Ezt szemléltették a már a választás napján, az eredmények beérkezése előtt kinyomtatott újságok is, olyan vezércikkekkel, mint például az 1963-ban a Népszabadságé: „Népünk egyetért a párttal a sorsunkat érintő valamennyi alapvető kérdésben. Ezért azt kívánja, hogy folytassuk bevált politikánkat, következetesen hajtsuk végre ezt a programot. Ennek az akaratnak kíván nyomatékot adni a magyar nép a mai választáson az igenlő szavazatok millióival is.”
Bár az eredményeket előre borítékolták, az emberek az országgyűlési választásokon így is óriási arányban vettek részt. A részvétel az ötvenes, hatvanas, hetvenes években mindig legalább 97 százalékos volt, az igenek aránya pedig a 99 százalékot is meghaladta. A totális mozgósítást különösen az ötvenes években, Rákosi alatt kezelte a rezsim kulcskérdésként.
1949-ben, amikor formálisan még létezett a többpártrendszer, a kormánypártok már közös listán indultak. A jelöltek 70 százalékát a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) adta, a maradékot a kommunista utasításokat végrehajtó társutasok – a Kisgazdapártból addigra már tízezreket zárattak ki, Nagy Ferenc miniszterelnököt emigrációba kényszerítették, Kovács Béla pártfőtitkárt pedig a Szovjetunióba hurcolták. Bár a választás előtti hetekben taktikai okokból egy kicsit lazítottak a represszión, a Mindszenty-perrel és más egyházellenes lépésekkel addigra megtörték a katolikus frontot, a társadalmi ellenállás legerősebb bázisát. Pártok közötti választás helyett egy háromigenes népszavazási mozgósításként építették fel a kampányt, és hatékonyan játszottak rá az emberek békevágyára, a pacifista retorikát használó harcias szónoklatok a NATO és az atomháború veszélyét dübörögték. A hús, zsír és az ellátás voksolás előtti javítása mellett átmenetileg a kulákellenes politikát is felfüggesztették, a parasztságból pedig sokan azt remélték, hogy a lojalitásuk látványos kifejezésével javíthatnak a helyzetükön. A szavazólapon csak az előre összeállított listával egyet nem értőknek kellett ikszelniük. Azok, akik elfogadták a jelölteket, egyszerűen bedobták az üresen hagyott szavazólapot az urnába.
Ekkor 200 ezer, a következő, 1953-as választásokon már 400 ezer agitátor buzdított változatos eszközökkel szavazásra. Mint Feitl István történész írja tanulmányában, ekkor már 10–15 dolgozóra jutott egy népnevelő. Többek között a tanároknak is részt kellett venniük a szülők meggyőzésében, az eredményességükről az iskola és a tanfelügyelők káderlapot küldtek a minisztériumba. Az éberség fokozásának jegyében még az előző választás kommunista kampányfőnöke is megbízhatatlan lett ekkorra. A választási plakátok épségén úttörőcsapatok őrködtek, a pioníroknak a saját szüleiket is levélben kellett emlékeztetniük választási kötelességükre. A szavazást óriási kultúrkampány, többnapos utcabálok és „választási békeverseny” előzte meg minden településen, a voksolás napját pedig zenés ébresztők, zászlós-éneklős szavazásra vonulások indították. Napközben az agitátorok folyamatosan frissülő listákkal keresték fel azokat, akik még nem voltak szavazni, és a fenyegetés már a stratégia része volt.
Meg kell mondani, be kell vinni a tömegekbe, hogy mi tudjuk, hogy kik nem szavaztak le, és pontosan tudjuk, kik a mi ellenségeink, és magára vessen, ha majd ezt viszonozni fogjuk
– mondta ki zárt körben az MDP választási korifeusa.
Az ötvenes években a pártapparátus számára úgy is fontos volt a sikerpropaganda jegyében a közel teljes mozgósítás, hogy az amúgy is kiherélt Országgyűlés felállását előre tudni lehetett. A pártversengés idejét múltnak mondott formája helyett az egység kifejezése volt a hivatalos szlogen, amiért a közvetlen pártirányítás alatt működő Függetlenségi Népfront volt a felelős. Ők dönthettek az indulókról, ők állították össze a jelöltlistákat, ők jelölték ki a választási bizottságokat és ők számolták a szavazatokat is. Közben a választás tisztasága felett elvileg a megválasztott Országgyűlésnek kellett volna őrködnie – az ellentmondást a hatalom egységének szocialista elve volt hivatott elfedni.
Míg Rákosiéknak a valójában teljesen tét nélküli választás kiemelt esemény volt, 1956 után, a Kádár-korszakban annak jelentősége fokozatosan csökkent. A levert forradalom után az elvileg 1957-ben esedékes választás elmaradt, azt végül egy évvel később tartották meg. Kádár János 1958 júliusában – nem sokkal Nagy Imre és társai kivégzése után – beszélt a választásokkal kapcsolatos tervekről, az egyik fő célként azt határozta meg, hogy a kampány ne legyen hosszabb a feltétlenül szükségesnél – a döntő szempont a nyugalom fenntartása volt. Miközben az volt az alapelv, hogy csak a nagyon alkalmatlan embereket kell leváltani, megemelték a képviselők számát. A kampányban erősen építettek az olyan társutasokra, a kommunistákhoz hűséges volt koalíciós társakra, mint Dobi István vagy Ortutay Gyula, de közben végleg elvetették, hogy legalább formálisan visszahozzák a többpártrendszert. „Pártokat mi nem fogunk többet csinálni. Azt hiszem ezt meg is mondjuk még nyilvánosabban, hogy Magyarországon nem lesznek többé polgári pártok. Ebbe bele kell törődnie annak, akinek ez fáj” – jelentette ki az Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága (MSZMP KB) előtt Kádár. A fő üzenet a béke, a nyugalom és a javuló fogyasztás volt – a hivatalos eredmény szerint a részvételi arány elérte a 98,4 százalékot, az érvényes szavazatok 99,6 százalékát pedig megkapta az egyetlen lista, a Hazafias Népfront lajstroma.
A Kádár-rendszer ezt követő választásai a lényeget tekintve hasonló elvet követtek. A következő, 1963-as voksolás előtt a kampány megint csak alig egy hónapos volt. Kádár előző évben fejtette ki az „aki nincs ellenünk, az velünk van” tézisét. Ezt maga is csak agitációs jelszónak tekintette, de ebbe a politikába illeszkedett a választás utánra időzített politikai amnesztia is, ami a még börtönben lévő ‘56-os elítéltek háromnegyedét érintette. A fő választási jelszavak a szocializmus alapjainak lerakása és a szilárd népi hatalom mellett egyre inkább az életszínvonal emelkedéséről szóltak. Hangsúlyozott, de valódi jelentőséggel nem bíró engedmény volt, hogy a pártonkívüli képviselők aránya 20-ról 30 százalékra emelkedhetett – az eredmény pedig, hogy a hétmillió választó közül csak kétszázezren nem mentek el szavazni. Mindössze 75 ezren szavaztak a Népfront ellen.
Ezt a hatalom úgy érte el, hogy már nem kellett nyílt fenyegetésekkel élnie, és a mozgósítás is viszonylag szerény maradt. „Csökkent a represszió, elmaradtak a monstre kultúrkampányok, és a népnevelők kellemetlen siserehadai egyre rövidültek, visszafogottabbak lettek az agitációs időszakok, mintha csak a kádári puritanizmust akarták volna ezzel is kifejezésre juttatni” – írja Feitl István a korszak választásairól.
Kérdés azonban, hogy a valódi választást nélkülöző szavazások eredményeit mennyire lehet komolyan venni. Zárt körben Kádár is utalt az eredmények meghamisítására, igaz, azt állította, azért kellett ehhez folyamodniuk, mert „túl jók” voltak a számok. „A legutóbbi választások eredményeit itt a központban egy kicsit meghamisítottuk. Amikor ugyanis befutottak az eredmények, kiderült, hogy 102 százalékra győztünk” – mondta 1967-ben, hozzátéve, hogy ezért inkább levontak hat százalékot az eredeti adatból.
Hogy egy „tiszta” szavazáson is többséget kapott volna-e a hatalom, meglehetősen történelmietlen felvetés, hiszen a rendszer esszenciája volt, hogy valódi választásról nem lehetett szó. A látszatdemokráciához azonban a tömegek kétségtelenül alkalmazkodtak, és részvételükkel legitimálták a kiüresített voksolást. Egy választási reformmal a hetvenes évektől behozták az egyéni választókerületi rendszert, de a jelöltekre továbbra is az MSZMP helyi szervei tehettek javaslatot. Alapesetben a választók csak egyetlen jelölt nevével találkoztak a szavazólapon. Ha nem értettek egyet, az ő nevét kellett kihúzni, ezzel az elvi lehetőséggel azonban, melynek gyakorlati következménye amúgy sem sok volt, csak kevesen éltek.
Hogy a többes jelölés inkább csak anomália volt, mutatja, hogy például 1971-ben a 352 mandátumért csak 402-en indultak, és a későbbi választásokon ez még ennél is ritkábbá vált. A többes jelölés csak az utolsó egypárti választáson, 1985-ben vált kötelezővé, azon a voksoláson, ami először bírt némi valódi téttel amiatt, hogy helyenként ekkor indulhattak először a pártszervek által nem támogatott jelöltek. Bár ez sem jelentett rendszerszinten valódi kihívást, az ellenzéki jelöltektől tartó öregedő Kádár ezt már nehezen tudta feldolgozni. Mint az MSZMP Központi Bizottsága előtt mondta: „Végül is kit támogatnak, ha több jelölt van? Mondjuk van négy jelölt, mi van akkor? Ez a vizek sodrására van bízva? Ez az a bizonyos egyenlő esély? Azt választanak, akit akarnak? Ez valahogy nem volt egészen végiggondolva.”
Írta: Kolozsi Ádám | Képszerkesztő: Virágvölgyi István
A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/valasztasok-az-allamszocializmusban
Ha van olyan családi fotója, amit felajánlana a Fortepan számára, akkor írjon a fortepan@gmail.com e-mail-címre!
