Flavius Aetius a római történelem egyik legnagyobb hadvezére volt, az utókor szemében az utolsó igaz római. Az állítás megalapozottságában nincs okunk kételkedni, mivel halála után alig húsz évvel a Nyugatrómai császárság összeomlott, megszűnt létezni.
Róma védelmezője
Aetius gyermekéveit túszként töltötte előbb a gót uralkodó, Alarich, majd a hun Rúga király udvarában töltötte. Jelentős kapcsolatokra tett szert a “barbárok” között, barátságot kötött például Attilával is, miközben kiismerte a nomád hadviselés fortélyait. Még nem töltötte be a 30-at, amikor 423-ban hun segédcsapatokkal részt vett a nyugati birodalomrészben kitört örökösödési háborúban. Bár pártja elbukott, diplomáciai képességeit dicséri, hogy sikerült a győztes – kiskorú – császár édesanyjának, Galla Placidiának kegyeibe férkőznie – írja a Rubicon.hu.
Hun támogatóinak köszönhetően rövidesen Gallia tartomány legfőbb parancsnoka lett. Itt olyan eredményesen helyt állt, hogy egyre magasabbra jutott a ranglétrán, rövidesen elnyerte a birodalmi magister militum rangot, ő lett az uralkodó mögött a Nyugatrómai Birodalom második embere. Bár Galla Placidia és a már önállóan uralkodó III. Valentinius nem szívelték túlságosan a tehetséges hadvezért, 435-ben mégis patríciusi rangot, majd consuli címet adományoztak neki, és újfent megbízták a barbár törzsektől hemzsegő Gallia pacifikálásával.
Barátból ellenség
Évekig harcolt a Rómát fenyegető barbár törzsek ellen, legfőbb szövetségese – barátságuk okán – a Hun Birodalom feje, Attila volt. Gyökeresen megváltozott a helyzet 450-ben, amikor a császár nővérének kezére pályázó hun király egyre agresszívebbé vált Rómával szemben, 451-ben pedig támadást is indított Gallia tartomány ellen. Aetius korábbi ellenségei segítségével fordult szembe régi barátjával.
A nagy összecsapás június 20-án történt Catalaunumnál, ahol mindkét oldal körülbelül 30-50 ezer harcossal vonult fel. Attila frontális támadást indított a rómaiak ellen, amit későbbi elemzők hibának véltek: bekerítő hadmozdulatokkal akár az ütközetet is eldönthette volna. A roham így őrült vérengzésbe torkollott, és miután Aetius mellől megfutottak az alánok, a római had szorongatott helyzetbe került. Ám egy átcsoportosításnak és a római íjászok eredményességének köszönhetően sikerült feltartóztatniuk Attila előrenyomulását, majd megfordítani a csatát. A hunok visszavonultak a még reggel felállított szekértáboruk védelmébe.
Az utolsó római
A rómaiak nem támadtak, hanem elhagyták a csatateret. A közvélekedéssel ellentétben tehát Attila ugyan stratégiailag vereséget szenvedett, de semmiképpen nem döntő csapást. Fényesen bizonyítja ezt, hogy a következő évben a hunok már ismét Itáliába vezettek hadjáratot. Ekkor is Aetius szállt szembe velük, de a felégetett föld taktikáját alkalmazva ismét “csak” taktikai győzelmet aratott Attila felett. A hadvezér ezzel pályája csúcsára érkezett, növekvő befolyása és állítólagos császári ambíciói azonban belső ellenfeleit cselekvésre sarkalták.
A ravennai udvarban 454 során merényletet szerveztek Aetius ellen, akit a szeptember 21-én tartott császári kihallgatás során állítólag maga Valentinianus császár szúrt le. Bár az összeesküvők abban reménykedtek, hogy tettükkel kisajátíthatják Aetius hatalmát, páratlan tehetségét már nem tudták megszerezni. „Felség, én ugyan nem ismerem dühödet és szándékaidat, de azt tudom, hogy most úgy cselekedtél, mint az az ember, aki jobb kezével levágta a balt” – fogalmazott a merénylet kapcsán Sidonius Appolinaris püspök, és igaza volt. Aetiusszal az utolsó nagy római politikus és hadvezér távozott.
Az ország anarchiába zuhant, hamarosan a merénylők és az uralkodó is életét vesztette. Alig két évtized múlva, 476-ban pedig egy germán király letaszította a trónról a gyermek császárt, hagyományosan ezt a dátumot tekintjük a Nyugatrómai Birodalom bukásának.
