Olvasónkat néhány napja egy agresszív hajléktalan zaklatta a 22-es buszon. Először pénzt próbált lejmolni, de nem kapott, ekkor elkezdett anyázni, és elkezdte ütögetni az utast. Sajnos a buszon senki sem sietett a hölgy segítségére, a férfiak is inkább csendben bámészkodtak:
Szia!
Elöljáróban: egy barátném hívta fel a figyelmemet a blogodra (vagyis eleddig nem követtem feszült figyelemmel, mivel nem is tudtam a létezéséről. Az ebből adódó esetleges alulműveltségemért elnézésedet kérem.), miután elmeséltem neki mai afféromat, ami annyira felháborított, hogy muszáj kibeszélnem. Íme:A 22-es buszra felszállva (Moszkva tér, este 8 körül) már éreztem, inkább várnám meg a következőt, ugyanis valahol a jármű elejében egy hallhatóan ittas utas fennhangon üvöltözte: “Jaaajajj, már egy hete nem ettem, csak ittam, mint a gödény, jajdeciki” stb. Akkor még nem voltunk sokan, be is kucorodtam a hátsó sorra, majd lassan elkezdtek szállingózni a többiek is felfelé. Ezen nekibátorodva emberünk felállt, és elkezdett kéregetni, először csak kétszázat, majd ezresre váltott, a szerény.
Elért hozzám is (hurrá, hurrá, bár nem voltak illúzióim), majd az x-edik kérdésére adott nemleges válaszomra (addig próbáltam könyvembe bújva tudomást sem venni róla), kissé büdösen, lehuppant mellém, hogy nem hiszi el, hogy nincs nálam pénz, ő igenis látja rajtam, hogy “a zsebemben minimum egy tízezres lapul”, és különben is, ő “éppen éhen hal” – mondta egy szendvicset majszolva. Jó étvágyat – válaszoltam, amit még illedelmesen megköszönt, rövid hallgatásba burkolózott, majd elkezdett válogatott stílusban szidalmazni: “a rákos kurvaanyámat, szemét kurva/ribanc”, és egyébként is, miért nem adok neki pénzt. Nem kicsit nyílt ki a bicska a zsebemben, de csöndben maradtam (addigra már eltorlaszolták a sofőrhöz vezető utat, és, mivel a sofőr szintén látta és hallotta, kit szállít potyára, egyébként sem fűztem túl sok reményt az egészhez – fásult beletörődés…).
Persze nem hagyta abba, így a végén én sem tudtam türtőztetni magam, és visszaszóltam, hogy a stílusa miatt nem adok. Na, ezt nem kellett volna, belátom (bár az is röhej, hogy ilyen helyzet egyáltalán előállhat), mert barátunk csak még jobban rázendített, majd kilátásba helyezte, hogy “úgy megüt, hogy beszarok”. Ó, gondoltam, ez így nem lesz vicces, kezdtem nézegetni, hogy a tömött buszon hova mehetnék, mikor beleöklözött a combomba, elkezdte szorongatni, majd ütésre emelte a kezét. Ebből aztán nem lett semmi, de nem akartam megvárni, míg meggondolja magát, így felálltam, előrefurakodtam, hogy – előítéletek ide vagy oda – most már aztán jelzem a sofőrnek, végül is talán ő felel azért a rohadt buszért, ne nekem kelljen már, nem kifejezetten nagy darab nő létemre, ezt a helyzetet kezelni. De addig már nem jutottam el, mert a Jánosnál leszállt a csövi.
Ami a legjobban sért a történetben, hogy a tömött buszon egyetlen ember (férfi) nem volt, aki legalább úgy tett volna, mintha érzékelné, mi történik körülötte. Miért van az az érzésem, hogy ha tényleg elkezd püfölni az az őrült, sem lépett volna senki?
A másik (bár, gondolom, ezt a kérdést nem feszegetik naponta, csak ezren), hogy nem keveset fizetek ezért a (nem)szolgáltatásért, és én húzzam meg magam, mert egy koszos, büdös és bunkó f*szfejhez nem mer odamenni senki, hogy kivágja az ajtón. Az első gondolatom, a düh és a felháborodás mellett, az volt, hogy a BKV ugyan nyújtson ezért valamiféle kompenzációt, de aztán hamar visszatértem a földre. Azt viszont tényleg nem értem, hogy miért kell ezt eltűrni/viselni, miért nincs erre valami megoldás, miért kell kitenni magunkat a zaklatásnak, a bűznek, és, nem utolsó sorban, a fertőzésveszélynek?cNe haragudj, hogy kicsit hosszúra nyúlt, de kissé még a hatása alatt is vagyok.
Üdv, és további kellemes blogolást, Anita
