Amikor megérkeztem az észak-londoni kertvárosba, a 84 éves Susan asszony éppen az autójából szállt ki.
„Ah, mindig csak kiszaladok valahova” – mondta mosolyogva, miután magyarul köszöntöttem.
Nem volt nehéz felismernem, az elmúlt hónapokban horrorisztikus története bejárta a brit sajtót – sorra jelentek meg vele a Holokauszt borzalmairól szóló interjúk.
A cikkek aktualitását az adta, hogy Németországban elkezdődött az egyik valószínűsíthetően utolsó náciper – a most 93 éves Oskar Groening SS-katonaként vállalt szerepéért áll bíróság előtt. Ő volt „Auschwitz könyvelője”, aki érkezéskor elkobozta a haláltáborba hurcoltak értékeit.
A fiatal Zsuzsanna Blau
Forrás: Susan Pollack
Pollack asszony többedmagával tanúskodott a perben – május közepén utazott Németországba, hogy szembenézzen egykori fogvatartóinak egyikével.
„Igazság szerint én nem is figyeltem rá annyira” – meséli. „Nem éreztem gyűlöletet iránta, inkább az motoszkált bennem, hogy megfelelő dolog volt a részéről, hogy ilyen idős korban legalább beismerte, amit tett, és felvállalta, hogy náci volt.”
Susannak a tárgyaláson el kellett mesélnie, hogy mi történt vele és családjával.
„Groeningre csak az elején vetettem egy pillantást, aztán többet nem is néztem rá. Nem akartam magamat egy ilyen stresszes szituációnak kitenni. Felálltam, elmeséltem a történetünket, és nekem ennyi elegendő volt. Nem éreztem gyűlöletet iránta, de megbocsájtani nem tudok neki.”
Susan Pollack a Budapesthez közeli Felsőgödön nőtt fel – Ernő Blau és Gizella Kohn egyetlen lányaként. 1930 szeptemberében született. Elmondása szerint a faluban akkoriban kisszámú zsidó közösség élt, békében a többséggel. Az akkor még Zsuzsanna Blaunak hívott lány édesapja egy kiskereskedést vezetett – fát és szenet árult.
Ernő Blau, Susan Pollack édesapja
(Forrás: Susan Pollack)
Aztán 1939 környékén minden megváltozott. A fiatal Zsuzsi és családja életében egyre gyakoribbá váltak az atrocitások zsidó származásuk miatt.
„Lassan-lassan érezni kezdtük az antiszemitizmust. A bátyám, Laci például már nem mehetett abba az iskolába, amelyikbe szeretett volna a numerus clausus miatt. Arra pedig nem volt pénzünk, hogy Bécsbe küldjük, ahol még tanulhatott volna. Aztán húsvétkor be kellett zárnunk a palettákat, mert akkoriban nem tudom kik, akik jöttek hazafelé a templomból, betörték az ablakokat, és azt kiabálták, hogy zsidók, miattatok halt meg Jézus Krisztus!”
A helyzet pedig Susan asszony szerint egyre csak romlott – a család egy idő után rettegésben élt.
„A nagybátyámat az egyik szomszédja ölte meg, miközben a lovát hajtotta. Egy kalapáccsal szétverte a fejét – de nem büntették meg. Hazatérhetett az otthonába, ahol a nagynéném vele szemben lakott – a férje gyilkosával.”
Zsuzsiék nem nagyon tudták azt sem, mi történik más országban. A rádión a BBC Világhíradóját hallgatva próbáltak tájékozódni, de egy idő után már erre sem volt lehetőségük.
Édesapjának bevonták az engedélyét, így nem működtethette tovább a vállalkozását, munkát pedig alig-alig talált. A lány közben befejezte az elemi iskolát, és csak nagyon nehezen kapott helyet a felsőbb tagozatokba. Végül egy váci kitérő után Budapestre íratták be, de akkor már viselniük kellett a sárga csillagot, és a zsidó és nem zsidó gyerekek nem játszhattak együtt, nem is ülhettek egy padban.
Susan Pollack bátyjával, Lacival
Forrás: Susan Pollack
Hamarosan pedig elkezdtek pletykák terjedni egy bizonyos zsidókat érintő áttelepítési programról, amiről sokáig nem tudott senki semmilyen konkrétumot mondani. A helyi önkormányzatot is hiába kérdezték, nem kaptak választ.
„A nyilasok közben egyre többen lettek, az utcán, mindenhol. Gyakorlatilag a zsidók elleni gyűlölet nyíltan terjedt – „zsidók menjetek Palesztinába”, ilyeneket lehetett hallani. Közben a testvéremet is többször megtámadták, például a cserkészegyesületben is konfliktusba keveredett. Hivatalosan senki nem csinált semmit, legitimált volt a zsidók elleni gyűlölet.”
Egy napon aztán az önkormányzat behívta a férfiakat, állítólag azért, hogy az áttelepítési program részleteit megbeszéljék velük.
„Az apám elment, és nemsokára hívtak minket is, hogy menjünk elbúcsúzni tőle. Amikor odaértünk, azt láttam, hogy az apámmal és a többi férfivel brutálisan bántak. Egy teherautóra tuszkolták fel, és ütötték-verték őket. Egy helyi táborba vitték mindannyiukat. Ekkor láttam az apámat utoljára.”
Zsuzsiék akkor már nem utazhattak a vonatokon sem, így édesapját nem látogathatták meg. Ezért a család egyik ismerősét kérték, hogy menjen el hozzá.
„Amikor ez az ismerős visszajött, csak annyit mondott édesanyámnak, hogy szerencse, hogy nem ő ment, mert nem ismert volna rá édesapámra. Brutális körülmények között tartották. Akik elvitték, közöttük egyetlen német sem volt, mind magyar nyilasok voltak.”
Nem sokra rá, hogy Zsuzsi apukáját elhurcolták, a családhoz egy csendőr érkezett, aki bejelentette, hogy őket is áttelepítik, úgyhogy pakoljanak és készüljenek, másnap indulnak. A lány és édesanyja egész éjjel fenn voltak, kenyeret sütöttek és csomagoltak. Másnap reggel ugyanaz a csendőr jött értük – Zsuzsi édesanyját, bátyját és a lányt ő vitte először egy váci gettóba, ahonnan később mindenkit egy monori bányaterületre szállítottak.
Innen kerültek aztán Zsuzsiék napokkal később Auschwitzba, ahol édesanyját már érkezésükkor elválasztották tőle – később kiderült, hogy az öregekkel és gyerekekkel együtt gázkamrába vitték. A lány bátyját az úgynevezett Sonderkommandóba sorozták be, ahol a gázkamrából kikerülő testek eltakarítása volt a feladata. Ő, ahogy Pollack asszony is, túlélte a holokausztot, de pszichésen soha nem épült fel.
Az idős asszonnyal magyarul kezdtük a beszélgetést, de később angolra váltottunk, mert, ahogy fogalmazott, „neki az már könnyebben megy”. A magyar származású nő egy videointerjúban beszélt az átélt borzalmakról, az éhezésről, a higiénia hiányáról, a terrorról és a hírhedt Josef Mengeléről, aki időseken, gyermekeken és betegeken végzett kísérleteket, és aki Zsuzsit is kényszermunkára ítélte.
A felszabadítás után a számos betegségtől szenvedő fiatal lányt Svédországba küldték rehabilitációra, majd Kanadába költözhetett, hogy új életet kezdjen. Itt ismerkedett meg férjével, a szintén holokauszttúlélő Abraham Pollackkal. Három gyermekük született, akikkel később Nagy-Britanniába költöztek.
Pollack asszony több mint ötven rokonát veszítette el a háborúban. Bátyjával húsz évig nem látták egymást, a magyar nő ezután látogatott csak Magyarországra, ahol Laci a családjával élt. A férfi az Auschwitzban történteket soha nem tudta feldolgozni, 1995-ben halt meg.
Susan és férje, Abraham Pollack Kanadában ismerkedtek meg
Forrás: Susan Pollack
Az idős asszony idén januárban veszítette el a férjét.
„Ő az első közeli rokonom, akinek a sírjához ki tudok menni. A többiekről nem tudom, mikor és hol haltak meg. Sok-sok év után akkor sírtam először, amikor Abraham elhunyt – ő volt az első, aki természetes halállal halt meg a környezetemben. Az ő sírjánál békét találok.”
Susan Pollack 25 éve tart előadásokat brit iskolákban, brit gyerekeknek a történetéről. Szerinte a nevelésnek van az egyik legnagyobb szerepe abban, hogy az antiszemitizmust, az alaptalan pletykákat és az előítéleteket csírájában elfojtsuk – azért, hogy többé ne fordulhasson elő semmilyen, a holokauszthoz hasonló tragédia.
