A nyolcéves Susan Nason 1969. szeptember 22-én tűnt el. Hazaért az iskolából, majd átment az egyik osztálytársához a kaliforniai Foster City városában. Holttestét pár hónappal később találták meg egy közeli erdőben eltemetve. A lány halála sokáig megoldatlan gyilkossági ügynek számított, azonban húsz évvel később a legjobb barátnője, az akkor már 29 éves Eileen Franklin meglepő információval állt elő. A nő közölte: feltört benne egy rég eltemetett emlék, ami évtizedekig rejtőzött az agyában eldugva – képek ugrottak be neki arról, hogy látta Susan megölését, a gyilkos pedig a saját apja volt.
Franklin férje unszolására fordult a hatóságokhoz, és 1989 novemberében két rendőrnyomozónak mondta el, hogy apja a furgonjával vitte el őt és Susant az erdőbe, az autóban megerőszakolta a kislányt, majd egy kővel bezúzta a lány koponyáját, a holttestet pedig végül ketten temették el. A nő olyan részletességgel mesélte el a történetet, hogy a nyomozóknak kétségük sem volt afelől, igazat mond-e.
George Franklint még abban a hónapban letartóztatták, majd vádat emeltek ellene Susan Nason meggyilkolása miatt. Nemi erőszakkal csak azért nem vádolták meg, mert lejárt az elévülési idő. Bár a férfi ellen nem volt semmilyen más bizonyíték, a lánya tanúvallomása alapján bűnösnek találták, és életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték.
Memóriaháború
A pert hatalmas érdeklődés övezte az Egyesült Államokban, pár évre Eileen Franklin igazi sztárrá vált. Szerepelt szinte az összes híres beszélgetős műsorban, Oprah-tól elkezdve Larry Kingig, foglalkozott vele a legelismertebb amerikai tévés hírmagazinnak számító 60 Minutes, esetéről könyvet írtak és tévéfilmet forgattak.
A pert követően egymás után jelentkeztek olyan áldozatok, akikben elnyomott emlékek törtek felszínre gyerekkorukban elszenvedett támadásokról és nemi erőszakokról. Azonban nem mindenki volt meggyőződve arról, hogy a nő emlékei valósak voltak. Közéjük tartozott az emberi memória legelismertebb szakértője, a most hetvenhat éves Elizabeth Loftus, aki kísérletek sorával bizonyította, mennyire megbízhatatlan az emlékezet, és mennyire könnyen lehet – akár csak kérdésekkel – hamis emlékeket ültetni az emberek fejébe. Ő is részt vett a Franklin-per kapcsán a kilencvenes években kitört „memóriaháborúban”, amelynek keretében a szakértők arról vitáztak, mennyire megbízhatóak az eltemetett vagy hirtelen visszatért emlékek, és a per után több más esetben be is bizonyosodott, hogy a rejtett emlékek valójában hamisak voltak.
Sok szülő, akiket a gyermekeik szexuális visszaélésekkel vádoltak meg, elkezdték beperelni a terapeutákat, és elkezdtek nyerni ellenük
– mondta el a Vanity Fairnek Ari Pines, a Franklin-pert feldolgozó, nemrég bemutatott, az Amazonon, illetve amerikai streaming-szolgáltatóknál elérhető Buried (Eltemetve) című dokumentumfilm-sorozat rendezője.
Ebben a légkörben döntött úgy 1995-ben a fellebbviteli bíróság, hogy az ügy újratárgyalását rendeli el, az ügyészség által elkövetett hibák miatt. Az ügyészség illetékese akkor a Los Angeles Timesnak nyilatkozva kijelentette, öt év alatt annyit változott a közvélemény az elnyomott emlékekkel kapcsolatban, hogy sokkal nehezebb lesz meggyőzniük az esküdteket az apa bűnösségéről.
Az egyik hiba, amit a bíróság felrótt, hogy a védelem nem használhatta fel bizonyítékként a lány megöléséről szóló akkori sajtóhíreket. Azokban ugyanis Loftus elmondása alapján megtalálható volt minden részlet, amire Eileen Franklin visszaemlékezett, sőt emlékeiben olyan hibás részletek is voltak, amik a hírekben is rosszul szerepeltek. Ami arra utal, hogy a fejében összekeveredtek az emlékek, és valódinak hitte azt, amiről csak olvasott vagy a tévéhíradóban látott a gyilkosságról.
Az apa elleni per végül 1996-ban teljesen összeomlott, miután Eileen Franklin egyik testvére a hatóságoknak elárulta, az eltemetett emlék nem csak úgy magától tért vissza a nő agyába, hanem azután, hogy a terapeutája hipnotizálta. Mivel a kaliforniai Legfelsőbb Bíróság megbízhatatlannak nyilvánította és megtiltotta a hipnózisos emlékek használatát, Eileen nem ülhetett a tanúk padjára, nélküle viszont semmilyen más bizonyítékot nem tudott felmutatni az ügyészség az apa ellen, akit így szabadon is engedtek.
Eileen szavahihetőségét az is gyengítette, hogy az 1990-es ítélet után közölte, emlékei szerint az apja megölt még egy tizennyolc, valamint egy tizenhét éves lányt is. Később azonban DNS-vizsgálatok bizonyították be, hogy őket valaki más ölte meg. A valódi gyilkost 2008-ban azonosították.
Nem tudni, ki volt a gyilkos
Az apa időközben 2016-ban meghalt, a kilencvenes évek elején országosan ismert névvé vált Eileen pedig elköltözött Kaliforniából, kétszer is özveggyé vált, és jelenleg álnéven él egy ismeretlen helyen. Az ügyéről készült dokumentumfilmben sem akart szerepelni, mert igyekszik maga mögött tudni a múltat, de a sorozat készítői elmondták, hogy többször is beszéltek vele.
Ari Pines a MovieMaker című oldalnak elmondta, szerinte csak egy dolgot lehet biztosan tudni: azt, hogy „Eileen teljes mértékben hisz az emlékeiben”, nem hazudott, nem kitalálta, hogy az apja ölte meg a kislányt, hanem teljesen biztos benne, hogy az emlékei valódiak. Az igazán ijesztő dolog pedig az, hogy hiába hiszed valamiről, hogy valódi, az lehet, hogy mégsem az.
Ugyanakkor nem lehet kizárni Pines szerint azt sem, hogy valóban az apa ölte meg a lányt. Az Oxygen című oldalnak nyilatkozva közölte, hogy „ő tehette, még akkor is, ha nem hiszel Eileennek, és az gondolod, hogy az emlékei hamisak”, hiszen „pedofil volt, ismerte az áldozatot, közel lakott hozzá, és a család jó okkal gyanúsította”, de biztosat ebben az ügyben nem lehet állítani.
A sorozat készítői végül csak egy végkövetkeztetést vontak le az ügyből. Ahogy azt Pines a MovieMakernek kijelentette:
Egyetlen emlék sem lehet elég arra, hogy valakit elítéljenek. Nem számít, hogy elnyomott vagy sem, hogy egy nőé vagy egy férfié. Másnak is kell lenni, hogy kizárjuk a kétséget.
Azt máig nem lehet tudni, hogy valójában ki ölte meg Susan Nasont.
