Annak, aki az elmúlt években (amikor épp nem volt világjárvány) legalább egyszer áthaladt Pest romkocsma-övezetén, nem új információ, hogy a bulinegyedünk világhírű lett. De vajon így volt-e ez a 20. század elején is, amikor még kisüzemi söröket és kézműves burgert áruló szórakozóhelyek helyett pajzán kupléktól zengő mulatók és elegáns varieték voltak a belvárosban?
- Hova jártak az emberek?
- Mik voltak a korszak Szimplái?
- Hol bulikáztak az akkori oligarchák és ficsúrok?
Ilyesmikről beszélgettünk Aradi Péter idegenvezető-kultúrtörténésszel, „A Király utca és a pesti Broadway – bulinegyed 100 évvel ezelőtt” elnevezésű városi séta házigazdájával. És végig is néztük az ikonikus helyszíneket: a Király olcsóbb szórakozást kínáló mulatóitól haladtunk a Nagymező világszínvonalú, nemzetközi hírnévvel rendelkező pazar és fényűző orfeumai, varietéi felé.
Színes macskák
A Király utca az 1800-as évek közepétől kezdve tele volt mulatókkal, dalcsarnokokkal, vagy ahogy szintén hívták: zengerájokkal. A mulatók műsorát jellemzően énekes és táncos számok, illetve kis tréfás, pajzán jelenetek alkották. Bár nem az volt az elsődleges szempont, hogy a művészi színvonal őrült magas legyen, mégis akadt néhány szerző és fellépő, akik ezekről a színpadokról az országos hírnévig jutottak.
Az egykori zsidónegyed főutcája volt ez, a mulatók is túlnyomórészt zsidó tulajdonban voltak, ahogy a direktorok, karmesterek, fellépők és a közönség nagy része is zsidó származású emberekből állt
– meséli Aradi Péter, majd hozzáteszi, a helyek sokáig német nyelvű produkciókat kínáltak a nagyrészt német nyelven beszélő pesti polgárságnak. A Király utca 9. elől indulunk: az épület adott otthont a Fekete Macskának, a Király utca három színes macskás mulatója (Fekete, Vörös, Kék) közül az egyiknek. Túravezetőnk meg is magyarázza a cicatúltengés okát: a macska (avagy chat) Párizsból származik, azaz a francia fővárosban volt először jellemző, hogy a mulatók nevében szerepelt, innen importálták a pesti tulajdonosok. A macska amúgy a szlengben nőt, lányt jelentett.
A logókban ugyan megjelent macskaként, de mindenki tudta, hogy az elnevezés mire utal
– meséli az idegenvezető, és ezen a ponton elárulja azt is, hogy néhány Király utcai mulató titokban kéjtanyaként is funkcionált.
Párizsban a Chat Noir, a Fekete Macska volt a legismertebb, nálunk ez máshogy alakult, és miközben erről beszélgetünk, oda is érünk az egykori Kék Macskához, ami az egyik leghíresebb-leghírhedtebb hely volt akkoriban. Király utca 15. a cím (ma High Five felirat virít az épületen), és ahogy Aradi fogalmaz, a macskás időkben jellemzően nem a társadalom legelőkelőbb rétegei látogatták: a törvénnyel is összeütközésbe került kétes figurák és örömlányok is megfordultak itt.
De jöjjön egy ellenpélda is: a Kék Macskában többször feltűnt a walesi herceg, Viktória királynő fia, a későbbi VII. Eduárd király, bele is szeretett az egyik dívába. A királynő annyira nem volt lelkes a románc hallatán, így véget is ért a kaland.
Az elnevezésben ez esetben nemcsak a macska az érdekesség, hanem a kék is: annak idején városszerte több fogadó, mulató nevében szerepelt ez a szín, méghozzá német hatás miatt: már a tizenhatodik századtól (egészen a tizenkilencedikig) az iparosoknak a hétfő szabadnap volt – Blau Montagnak, azaz kék hétfőnek becézték (nálunk inkább a korhely hétfő elnevezés terjedt el). Az iparosok egy-két hetente hétfőn elmentek mulatni, így kapcsolódott a kék szín a mulatás napjához, és ezért neveztek el később így számos vendéglátó-ipari egységet. A Kék Macska azért is fontos helyszín, mert innen indult Baumann Károly pályafutása. Baumann később a kor egyik legnépszerűbb énekes-színésze, az Orfeum sztárja lett, és ami még lényeges: ő volt a mulatók első fellépője, aki magyarul kezdett énekelni. Szerencsére meg is hallgathatjuk, hogyan csinálta:
Nyelvi nézeteltérés kezelése biliárddákókkal
És ha már szóba került a magyar nyelv, jöjjön egy nyelvvédelmi hevületből fakadó tömegverekedés sztorija. A Király u 39. előtt állunk – ez volt valaha a Mandl Antal kupléénekes-tulajdonosról elnevezett Mandl mulató (volt Hunyadi kávéház is, az emeletén pedig piroslámpás házként funkcionáló szálloda működött). A századfordulón bizonyos körökben kezdték rossz néven venni, hogy a mulatók látogatói leginkább német nyelvű előadásokat élvezhetnek. 1901-ben történt, hogy a legnépszerűbb műsor kellős közepén megjelent mintegy ötven joghallgató a Mandl mulatóban, és az asztalokra felállva elénekelték a Kossuth-nótát, majd távoztak. Másnap visszatértek kétszer annyian, és megismételték az előző esti produkciót, majd megzsarolták Mandlt: közölték vele, hogy a kínos incidensre mindaddig számíthat, amíg nem hajlandó magyar nyelvű számokat műsorra tűzni.
A tulajdonos alkudozni kezdett a patrióta diákokkal, közben megérkeztek a rendőrök, és néhány rendbontót bevittek. Ennek ellenére a nyelvvédelmi akció sikeresnek mondható, hiszen nem sokkal később a Mandlban a műsor fele már magyar számokból állt. De visszatérve a tömegbunyóra: a nyelvőrökből álló diáktársaság nem adta fel, és a Király utca 77.-ben működő Tátra mulatónál is fenyegetőleg lépett fel. Idegenvezetőnk elmondása szerint azonban ott már Grüner Jakab tulajdonos kevésbé szofisztikált módszerekkel tárgyalt:
Beengedett tíz embert, és bezárta mögöttük az ajtót. Épp aznap egy svéd erőművész és társulata lépett fel a mulatóban, akik biliárddákókkal agyabugyálták el a nyelvőröket.
Az egyik diák apja később bosszúhadjáratba kezdett: magánnyomozót fogadva kiderítette, hogy a Tátrában kéjtanya működik – ahogy kell: hátsó bejárattal, szeparéval –, valamint illegális fogadásokat is köthetnek egyes látogatók. Jött a feljelentés, majd a határozat, hogy az intézményt bezárják – Grüner azt még valahogy kikönyörögte, hogy tovább működhessen a hely, viszont a törvénytelen tevékenységeket be kellett rekeszteni, a szeparékat pedig befalazták.
A mulató másik tulajdonosa sokkal izgalmasabb figura: Wabitsch Lujzáról van szó, akit a pesti éjszaka királynőjeként aposztrofáltak egy időben. A tömegverekedés idején nem tartózkodott a helyszínen – épp ausztriai szülőfalujában volt –, és amikor tudomást szerzett a történtekről, megerősödött benne az elhatározás, hogy saját helyet kellene nyitnia. De erre majd még később visszatérünk, mert közben megérkezünk a harmadik Macska, a Vörös elé. Krúdy is írt róla, ami nem véletlen, hiszen maga is ebben a házban lakott – sőt, feleségével irodalmi szalont is működtetett a helyen.
Leírásai nem mindig dokumentumértékűek, de a korabeli hangulatot nagyon jól visszaadják.
Somossy, a brand-menedzser
A Nagymező utcába érünk, úgyhogy itt az ideje beszélni a „Pesti Broadway” márkanévről. A brand Somossy Károly találmánya: a Royal Orfeum (a mai Operettszínház) létrehozója, a pesti éjszakai élet császára olyan hangzatos nevet keresett, ami ismerősen csenghet és vonzó lehet egy idegen számára is. Először a Pesti Montmartre-tal próbálkozott, de hamar rájött, hogy ennél azért van erősebb ötlet is. Az utcában rengeteg színház, varieté és egyéb szórakozóhely nyílt, akárcsak „az igazi” Broadway-en, így teljességgel helytálló az elnevezés, és mindenki (már akinek mond valamit az eredeti sugárút neve) látatlanban is sejtheti, mit kínál egy ilyen környék.
Erről jutott eszünkbe, hogy a New York-i és párizsi elnevezések, a német nyelvű előadások és a zsidó közösség meglehetősen multikulti jellegre utalnak – de valóban ilyen volt a show-biznisz? Aradi Péter szerint az egész műfaj multikulti, hiszen az orfeumok fellépői nemzetközi sztárok voltak – a helyek igyekeztek a legnevesebb külföldi artistákat, énekeseket, táncosokat szerződtetni. Részben ebbe bukott bele Somossy is: az Orfeumnak olyan hatalmas költségei voltak, amiket egy idő után már nem tudott fedezni. Mindössze öt évig tudta üzemeltetni a helyet, de életműve nem merült feledésbe: azt mondták róla, „ő tanította meg Pestet mulatni”.
Virágáruslányból a pesti éjszaka királynője
A zengerájokhoz képest az orfeumok, varieték egészen más világot jelentettek: fényűző, pompás berendezés, forgó, süllyeszthető-emelkedő színpad, zenekarral, igényes díszlettel és jelmezekkel megtámogatott műsorszámok, felsőbb néposztályok pénztárcájára szabott étel- és italválaszték. És persze nemzetközi sztárfellépők, minden műfajban: énekesek, táncosok, artisták, valamint az ilyen színvonalú műsorhoz passzoló, átlagember számára megfizethetetlen jegyárak.
A mai Thália színház előtt állunk, Aradi Péter ismét szóba hozza Wabitsch Lujzát, akinek nagy álma volt egy elegáns szórakozóhely megnyitása. Először egy nyári, szabadtéri egységet hozott létre az Erzsébet királyné útján Jardin de Paris néven, és mivel elég jól ment az üzlet, úgy gondolta, kellene egy olyan mulató is, ami egész évben nyitva lehet. Ez lett a Jardin d’Hiver (avagy Téli kert) a Nagymező 22-24. alatt. Wabitsch Lujza hihetetlen karrierívet futott be: egy kis osztrák faluban született, virágárusként kezdte, majd fiatalon Pestre költözött, ahol jómódú barátai segítségével elintézte, hogy a millenniumi kiállításon üzemeltethessen egy pezsgőpavilont – Wabitschot emiatt Pezsgős Lujzának is hívták sokáig –, és részben az ott megkeresett őrületes összegből hozta létre a két Jardint.
Az 1913-ban megnyitott Téli kert a korabeli szórakoztatóipar egyik fellegvára lett, ahová – a Király utcai mulatókkal ellentétben – már nem a szegényebb néprétegek jártak. „Iszonyú drága hely volt, rendkívül gazdag vendégekkel” – meséli Aradi. Wabitsch a háborút még átvészelte, az ötvenes években kitelepítették, 1956 után pedig visszaszökött az osztrák szülőfalujába, ahová vagyona jelentős részét is sikerült kimenekítenie, méghozzá filmbeillő módon: az öccse koporsójában csempészve.
Mariskából Miss Arizona
Állítólag Wabitsch Lujzánál kezdte pályafutását az a majdani házaspár (Rozsnyai Sándor és Senger Mária/Mariska, később: Sugár Mici), akik aztán megalapították és világhírűvé tették a szomszédos épületben a Nagymező utca 20.-ban az Arizona mulatót. A mai Mai Manó Házról van szó, állítólag 200 ezer pengő (mai áron nagyjából 200 millió forint) volt csak az előleg, amit Rozsnyaiék átadtak Mai Manó fiának, Artúrnak. Rozsnyai karmester és zongorista volt a Téli kertben, Senger Mici pedig táncosnő ugyanott. Önállósították magukat, turnéztak világszerte, majd komoly mennyiségű pénzzel hazatérve megvásárolták az épületet, aztán 1932-ben megnyitották az Arizonát. Pest legelegánsabb és legdrágább mulatója lett, ahol arab sejkek és koronás fők is megfordultak.
Az Arizonában olyan technikát építettek be, ami páratlan volt a maga idejében. A Magyar Színházművészeti Lexikon szerint „a berendezés pazar volt. A falakon színes tapéták változtatták színüket a világítási trükkökre. Középen forgó táncparkett, a parkett körüli páholyok gombnyomásra felemelkedtek vagy süllyedtek”. Ennek megfelelően világszínvonalú volt a műsor is: egymást váltották a színpadon a világsztárok, Senger Mici pedig hamarosan a hely arca lett, ő szerepelt a plakátokon, a műsorfüzetekben – ekkor már Miss Arizonaként ismerte mindenki. A házaspár sorsát a történelem tragikus alakulása pecsételte meg: a zsidó származású férjét megmenteni igyekvő Sengert a Dunába lőtték, Rozsnyait pedig deportálták, a lágerben halt meg. A sorsukat örökíti meg Sándor Pál 1988-as, nagysikerű filmje is.
A budapesti mulatónegyed világszinten is ismert és népszerű volt, és nemcsak az elegáns helyek: a mulatókba is érkeztek külföldi vendégek, még előkelőségek is. Az említett helyek jelentős részét (amik egyáltalán addig kihúzták) a második világháború után államosították, egyetlen fontos szereplő maradt csak: a harmincas években Moulin Rouge néven befutott, a szocializmust is az utolsó leheletéig elkísérő hely – de ez már egy másik történet.
