A II. világháború után a sztálinista kultúrpolitikának valamit kezdenie kellett a harmincas években még világhírű pesti mulatók világával, a bulvárszínházakkal és azok sztárjaival. Molnár Dániel szerint épp a csillagok szerepének leértékelődése az egyik legjellemzőbb vonása ennek az 1948 után kezdődő korszaknak.
Sztárok továbbra is játszanak a műsorokban, de a főszereplők, a haladó hősök már a vasöntők, textilgyári munkások, a sztahanovisták, a sztárok pedig kiegészítő szerepet játszanak
– mondja a színháztörténész, hozzátéve, hogy a műsorok minden egyes része, a szüzsé, a szerepek üzenetet kívántak közvetíteni.
Minden csak állami struktúrában, egy szigorúan ellenőrzött közegben működhetett tovább (itt emlékeztetünk arra, amit a korszak tudományos életéről írtunk a minap), a legfőbb kérdés pedig az volt, hogy ezeket a látványos show-műsorokat lehet-e valahogy legitimálni, úgy átalakítani, hogy a politika elfogadja. (Lelőjük: nem).
Mindenesetre a párt megpróbálkozott vele. Molnár szerint a Címe: ismeretlen című revü jellemző példa a tökéletesen össze nem illő világok keresztezésének kísérletére.
Egy Bódi János nevű honvéd főhadnagy Széphalomra utazik vakációra, és ott tudja meg, hogy édesanyja életveszélyben volt, és csak egy vérátömlesztéssel lehetett megmenteni. Életét a helyi TSZCS-ben dolgozó pesti kislánynak köszönheti. Hát nem egy tipikus revütörténet
– mondja a téma szakértője, hozzátéve, hogy a revüknek legtöbbször amúgy sincs történetük, hiszen elsősorban látványműfajról van szó. A szüzsével egyébként állítólag Farkas Mihály honvédelmi miniszternek kívántak kedveskedni.
A sztálinista revüben nemcsak a történet és a szereplők passzolnak az új ideológiához, hanem még a helyszínek is. A főszereplők Pest ikonikus pontjain bukkannak fel: a Városligetben, az Operaháznál, de megjelennek olyan helyszínek is, mint a tanulóotthon, a rákosszentmihályi TSZCS vagy a Sztálin-híd.
A FŐNI és a takarítónő
A korszak revükísérleteinek említésekor kihagyhatatlan szereplő a FŐNI, aki nem egy modorosan megszólított párttitkár, hanem egy új színházi vállalat, a Fővárosi Népszórakoztató Intézmények neve. A nagy kommunista színházigazgatók felosztották egymás között a nagy színházakat és a színészeket, de nem foglalkoztak a varietékkel, nem is tekintették színháznak.
Ezt használta ki a Városi Színház élére kinevezett Gáspár Margit köré csoportosult fiatal káderekből álló baráti társaság.
A brancs tagjai nem hithű sztálinisták, hanem karrieristák voltak, akik nagyon jól használták az elvárt politikai nyelvet
– meséli róluk Molnár, és erről nekünk egy egészen hasonló társaság jut eszünkbe a jelenkorból, de nem szakítjuk félbe a szakértőt.
Meglátták a lehetőséget abban, hogy ezzel a területtel nem foglalkozik senki, úgyhogy rátették a kezüket.
Így lett Karády Béla (aki egyébként meghatározó figura Molnár kutatásaiban, a szerző a könyvben és a kiállítás-megnyitón is köszönetet mondott a 2016-ban elhunyt rendezőnek) a Városi Színház sajtófőnökéből 27 évesen hat színház műsorainak irányítója, Kublin János a gazdasági vezetője, barátaik pedig a kollégáik.
Érdekesség, hogy minden más szektorral ellentétben ők nem szovjet mintát másoltak. Alulról jövő kezdeményezéssel próbálkoztak, ezért a dogmatikus sztálinisták kis fáziskéséssel (egy évvel később) le is váltották őket, hogy egy igazi munkás kádert tegyenek a helyükre,
A hét színház élére került Mimiről egyébként keveset lehet tudni: azt sem, hogy kinek köszönhette a kinevezését, és a későbbi sorsa sem ismert. A színháztörténész egyetlen pletykát szúr közbe:
Annyit tudunk, amit Szilágyi György leírt, hogy Mimi egyszer szexelt az irodájában, amit onnan tudunk, hogy Szilágyi egyszer benyitott és in flagranti találta valakivel.
Színházi (be)súgók
Mivel az ötvenes évek elejéről beszélünk, nyilván kikerülhetetlen a kérdés: vajon mennyire szőtte át a varieték világát az állambiztonság? Molnár azt mondja, túl sok mindent nem lehet tudni erről, részben azért, mert még mindig nem nyilvánosak az ügynökakták, részben pedig az iratmegsemmisítések miatt.
Nem tudjuk, hány embert szerveztek be, csak arról tudunk, akiről megmaradtak iratok. De sejthetjük, hogy ennél lényegesen többen voltak, merthogy a színház világa ellenőrzési szempontból eleve problematikusabb volt
– mondja Molnár. A színésznőket, táncosnőket, énekesnőket azért is megérte egyébként beszervezni, mert nekik volt esélyük arra, hogy találkozzanak, beszédbe elegyedjenek Magyarországon élő külföldiekkel, például nagykövetségek dolgozóival. Molnár a könyvében részletesen foglalkozik Boros Idával, „az ÁVH protezsáltjával”, aki „nem mondott nemet” az állambiztonság ajánlatára, és ügynökként tevékenykedett. A kortársak szerint „kimondottan tehetségtelen színésznő volt: kapott egy alkulehetőséget az ÁVH-tól, hogy színpadra teszik, éves állást és pénzt adnak neki, cserébe jelentenie kell a barátjáról”. És ő azt mondta: Oké.
A színháztörténész elmondta, Boros áldozat is lehet, hiszen nem tudjuk, milyen nyomás hatására mondott igent a „felkérésre”. Érdekesség, hogy 1956-ban épp ő énekelte fel a Honvágydalt, a „teljes emigráns magyar emlékezet fétisét”, ami még a Terror Háza kiállításán is szólt – miközben az előadója ezek szerint ügynök volt. Boros beszervezése mellett több hasonló kísérletről is lehet tudni.
Minden történetnek más vége lett. Az egyiket beszervezték, a másik nemet mondott – őt le is tiltották, a családját vegzálták. A harmadik látta, hogy ez gáz, ezért eltávolodott, de ettől még őt is megfigyelték később is. Nagyon sok disznóság van még, amit nem tudunk, és már nem is fogunk megtudni.
Végjáték: a burzsoázia diszrét bye-ja
Hogy zárult a sztálinista revüvel való kísérletezés? Hogy ment át ez az egész a Kádár-korszakba – kérdeztük Molnár Dánieltől, aki rövidre zárta:
Sehogy. Valószínűleg azért nincs ma Budapesten revüszínház, mert 1952-ben befejezték a kísérletezést, lezárták azzal, hogy a revü rothadó burzsoá műfaj, amit nem lehet beilleszteni a mi államszocialista kontextusunkba, ezért a revüszínházat operettszínházzá alakították.
Persze az éjszakai életet nem lehet megszüntetni, ahogy Molnár mondja, „az már kijárási tilalom lenne”, így 56 után még vissza-visszajött műfaj.
Kisszínpadokon, a Budapest Varietében, meg aztán a Moulinben valamennyire még megjelent a táncos látványmulatság, de ez már nem volt ugyanaz. Ez nem ugyanaz, mint beülni egy ezerfős revüszínházba, ahol van színpadtechnika és látványelemek. Aztán beütött a tévé, ami átalakította a szórakoztatóipart, és most azt nyírja ki éppen az internet.
„Hebehurgyán, csak úgy fejből hablatyolni”: a kiállítás
A fentebb említett kamarakiállítás az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában tekinthető meg, és érdemes is rászánni egy kis időt. Korabeli dokumentumok és fotók vezetnek be a sztálinista showbiznisz rejtelmeibe, a képeken olyan ismerős arcok tűnnek fel, mint Klapka György – aki ekkor még táncos – vagy Galambos Erzsi.
Ezen kívül látható néhány elképesztő plakát is – a Fővárosi Varieté Új világ csillagai című előadását (a főbb szerepekben: Latabár, Alfonso, Kazal és mások) hirdető csodálatos poszteren például a The Three Just Men fellépését
Itt hívnánk fel a figyelmet az érdekes kiállítás-technikai megoldásokra: a szórakoztatóipar besúgóit katalóguscédulákon nézhetjük meg (érted, kartoték), az eltiport – pécényelven: a szocialista revükísérletekből kizárt – színésznőkről (Fedák Sári, Karády Katalin és mások) szóló leírások pedig jelképesen a padlóra kerültek, le kell hajolni, ha olvasni akarunk róluk.
A kiállítást Gyökössy Zsolt rendező nyitotta meg (fontosabb televíziós munkái: Szeszélyes Évszakok, Gálvölgyi Show), aki Bush-módra teátrálisan széttépte a hivatalos beszédét, majd „Van másik!” felkiáltással egy másik szöveget vett elő, és azt olvasta fel. Az Eötvös bohócra utaló cirkuszi tréfát nem csak a poén kedvéért lőtte el a rendező, szerinte ez jelképezi azt a kort, amelyet a kiállítás bemutat:
Valahogy így éltük túl az egészet. Elvették valaminket, de mi előhúztunk egy másik valamit. Egy stílusbukfencet. Azt mondtuk, hogy ez nem kapitalista, hanem szocialista bukfenc.
Gyökössy szerint az előre megírt szöveg emlékeztet még valamire: az illetékesek akkoriban sosem bízták a véletlenre, a bemutatott darabok minden betűjét jó előre átnézték.
Akkor nem lehetett hebehurgyán, csak úgy fejből hablatyolni, azt kellett mondani, amit sok okos elvtárs átnézett, megrágott, írásba adott. A papírra vetett szöveg, kép, díszlet, jelmez, tánc, artistaprodukció minden betűje, szava, mozdulata előadás előtt átment a vizsgán.
A rendező ironikusan megjegyezte, hogy azért a vizsga szót említette, mert cenzúra nem volt akkoriban.
A cenzúrát már 1848-ban eltörölték. Lehet akkor a szabadság 1948-as esztendejében cenzúráról beszélni? Nem. Nem lehet beszélni. Sem cenzúráról, sem másról. Nem lehet beszélni. Arról sem, hogy nem lehet beszélni.
Gyökössy – a kor tanújaként – úgy gondolja, hogy igazságtalan lenne megfeledkezni a korszak néhány produkciójának magas színvonaláról, hiszen olyan művészek is felléptek, akiknek már a megjelenése is élmény volt. Mondhatták a legbugyutább propagandaszöveget, az emberek nem azon röhögtek, hanem azon, ahogy mondták.
A rendező búcsúzóul utalt a kor mindenki által ismert vicceire, amiket nem lehetett nyilvánosan elmesélni,
viszont benne volt minden kacsintásban az a jókedv, ami minket a közép-európai népek csodájává avat. Túlélni. Csak ezt túlélni. Mert minden rendszerre igaz: van másik.
Hárem a kislány
A kiállításmegnyitó kötetlen beszélgetős részében Molnár Dániel sztorizgatott a látogatóknak, többek között a sztálinista revü nem túl magas erotikafaktoráról is. A műfajra korábban (és a világ más tájain ekkor is) jellemző cicivillantós attitűd itt hiányzott – a 200 százalékot teljesítő traktoristanőket eszményítő időkben ez nem annyira meglepő fordulat.
Molnár a marokkói vásárképpel illusztrálja a jelenséget. A Békehajó című előadás – amely egyébként egy hadihajón játszódik, de ez most mindegy – jelenetét bemutató fotón
a háremhölgyek nem viselhetnek háremkosztümöt. De ha jobban megnézik a ciciket, a táncosnők melleit kirajzolták strasszokkal és flitterekkel. Tehát a ruhára rajzolták rá a melleket. Ez még átment, ez még nem szúrt szemet senkinek.
A sztálinista varieték világában az erotika annyiban merült ki, hogy a hős és a hősnő a végén mindig egymásra talál, ám a legtöbb, ami történhet köztük, az egy csók, és az is a Sztálin-híd alatt.
A szakértő szerint vonatkozó direktíva hiányában gyakran zajlik vita az ehhez hasonló kérdésekről, arról, hogy mi az, ami még belefér. Molnár Dániel megemlíti azt is, hogy az egyik kiállításvendégnek tökéletesen igaza van, amikor azt mondja,
az Állami Áruház görljeinek milyen rövidek a szoknyái
– ám rögtön hozzáteszi azt is, hogy ez még az egyik legelső revü volt ebben a korszakban, ahol még csak elkezdték a műfaj sztálinistára csiszolását. Később a görlök eltűntek a színpadról – és maga a szó is megszűnt létezni. Később aztán a revü szót is lecserélték zenés táncos vidám játékra.
