Ha az ember tévés premierekről ír, megszámlálhatatlan gyakorisággal fordul elő, hogy a nyitó epizód után soha többé nem nézi tovább az adott műsort, sőt, ami azt illeti, a magyar műsorgyártásnál az a gyakoribb élmény, hogy alig bírja ki az első rész végéig. Az RTL Klub Mestercukrász – az édesszájú konyhafőnök címen tegnap elindult új gasztro-realityje nem illeszkedik ebbe a sorba: ha a Netflixen menne, egyben pörgetném le.
Azzal nem mondok újat, hogy az ehhez hasonló műsorok működése a szereplőválogatáson áll vagy bukik. Lehet akármilyen profi a gyártóstáb, erős a formátum, trendi a stúdió, szexi a főcím, szép a látvány, a világítás, a smink, a haj, a ruhák, ha a szereplők – legyen szó akár versenyzőkről, akár zsűritagokról vagy a műsorvezetőről – nem stimmelnek, akkor a végeredmény a legjobb esetben is legfeljebb sótlan erőlködés lesz. Nem elég a tehetség, sőt, majdnem az a kisebb falat: kellenek az érdekes, karakteres, megjegyezhető figurák, akik ráadásul nem dőlnek a kardjukba, ha meg kell szólalniuk a kamera jelenlétében, kellenek a jó történetek, az összes többi, a műsorba természetesen kódolt drámázás és feszültség is csak velük lesz érdekes.
Az alaphelyzet szinte ugyanaz, mint a műsor nagytestvérénél, A Konyhafőnöknél megszokhattuk: adott nyolc lelkes amatőr – vagy az amatőrségtől a profizmus felé már elindult – versenyző, akiknek minden műsorban két feladattal kell megküzdeniük. A nyitórészben az első feladat egy bemutatkozás volt: a versenyzők készíthettek bármit, amiről úgy gondolták, hogy az jól megmutatja, kik ők hobbicukrászként. Tulajdonképpen barátságos feladat, hiszen a versenyzőknek megvolt az idejük arra, hogy olyan sütit válasszanak, ami már bizonyított, és hogy alaposan felkészüljenek a receptből és az elkészítés folyamatából.
Na most ennek ellenére voltak, akiknek messze nem sikerült megismételni a korábbi sikert a bemutatkozó süteménnyel. Az ilyen realityk fő kérdése mindig az, hogy melyik versenyző hogyan teljesít időre és nyomás alatt, a többi már szerencse és ízlés dolga. Változatos paletta alakult ki a feladat kapcsán, volt tökéletesen sikerült újhullámos dizájntorta az utóbbi években kötelező tükörglazúrral, de volt franciásan rusztikus tortaköltemény, és képviseltette magát a magyaros-házias vonal ugyanúgy, ahogy a Tasty videóiból ellesett kérdéses ízlésű színezékcunami is.
Szépen kirajzolódtak a trendek és hatások, amelyek az egyes versenyzők ízlését formálták, ám ezek elbírtak volna több háttéranyagot. A műsor láthatóan nem akart átesni a ló túloldalára a szakmázással, és hirtelen cukrásszá nevelni a nézőközönséget, ami érthető célkitűzés ugyan, ezzel együtt egy picivel több ismeretterjesztés még bőven belefért volna, mert így az alacsonyan szálló szakkifejezések egy részére sosem kaptunk magyarázatot, ahogy nem lettek elmagyarázva olyan dolgok sem, hogy egyik-másik torta melyik irányzatot, régiót reprezentálja. Ezek sokat tettek volna hozzá a nézői élményhez is, és hosszú távon ahhoz is akár, hogy legyen a műsornak versenyző-utánpótlása.
Jelenlegi formában a néző csak tátja a száját – oldalán diszkrét patakban csordogál a nyál – némely süticsoda láttán, az a fontos élmény azonban, hogy kedvet kapjon valamelyik elkészítéséhez, kimarad: fel sem merül, hogy bármelyiket esetleg megpróbálná reprodukálni, ahhoz nem elég az információ. A műsor honlapján ugyan olvasható a második feladatban elkészített recept, de szerencsés lett volna egy kicsit több infót átadni, kedvet csinálni már a műsorban is – vagy legalább elmondani, hogy a recept egyébként felkerült a honlapra. Nem beszélve arról, hogy a recept meg sem próbál közérthető lenni, így még a konyhában komfortosan mozgó és a téma iránt érdeklődő szakácsként sem mernék nekifogni.
Az első feladat végén a legimpresszívebb bemutatkozó tortát elkészített cukrász két dolgot is nyer: egy előnyt, és egy hátráltatást, amit egy versenyzőtársának oszthat ki. Az előny itt az volt, hogy a második feladat receptjének egy elemét ő megkapta készen, neki azt már nem kellett elkészítenie, a hátrány pedig, amit kiosztott Dodi nevű versenyzőtársának az volt, hogy Dodinak két tortakosárkát is el kellett készítenie egy helyett. Az első feladatban az Ádám nevű versenyző ragyogó piros tükörglazúros, bazsalikomos-fehércsokis tortakölteménye győzött, nem meglepő módon, Ádám átgondoltan dolgozott, ha hibázott, azt gyorsan reagálta le, és a végeredmény egészen gyönyörű lett.
De szépen teljesített Zsizsi is, aki leginkább azzal hívta fel a figyelmet magára, hogy ugyanannyi idő alatt, mint a többiek, egy lakodalomra is elegendő, hatalmas, háromemeletes tortát készített emeletenként eltérő ízesítéssel és olyan elképesztő dekorációval, hogy nehezen hittem el, hogy a légies rózsadíszek valóban ehetők – pláne, hogy az elkészítésükből semmit nem láttunk az adásban. Ugyancsak mennyiségi túlteljesítményt nyújtott Roland is, aki annyiféle apróságot tálalt fel, hogy végigmondani sem volt könnyű – nála épp azt emelte ki a zsűriző-mentoráló cukrászok, Enzsöl Balázs és Juhos József, hogy a kevesebb, bizony, itt több lett volna. A sor végén egy sehogy sem sikerült szivárványos unikornis- és egy kissé égett kalaptorta kullogott, a bennem élő minimalista időnként összerándult a kukába zúduló alapanyagok láttán, de még ennél is fájóbb pont volt, hogy keveset tudtam meg a jól sikerült elemek készítéséről.
A második feladatban aztán az egyik zsűritag, Enzsöl Balázs aprócska, de annál bonyolultabb, rengeteg apró elemből álló desszertjét kellett reprodukálniuk a versenyzőknek a séffel párhuzamosan, aki lépésről lépésre végigvezette őket a folyamaton – az persze, hogy ez előny vagy pont hogy hátrány volt-e, minden versenyzőnél máshogy alakult. Első feladatban megszerzett előnyét Ádám nem tudta megtartani, és „csak” biztonságos továbbjutásra futotta, míg az első helyen épp az a Dodi végzett, akit hátrányba hozott a dupla mennyiségű tortakosárkával.
A szokásos dráma ebben a második feladatban is megjelent, többszörre sem sikerült karamellek, megégett tészták és folyós krémek, ám a műsor megmaradt Gordon Ramsay-n innen, és senkinek nem ordítottak az arcába közvetlen közelből, ami jót is tett az adásnak. Általában jót tett az, hogy a két zsűriző séf szájába adott életszerűtlenül merev mondatokon kívül többnyire mindenki lehetett önmaga, a séfek is egyből emberibbek lettek, amint nem betanult szöveget kellett előadniuk, és a versenyzők is akkor váltak szimpatikussá, amikor önmaguk lehettek.
A Mestercukrász nyitóepizódjának is az volt a legjobb mozzanata, amikor mindenki kiszakadt a „mi most itten nagyon komoly emberek vagyunk és egy nagyon fontos televíziós programot prezentálunk a kedves nézőközönségnek” karótnyeltségéből, ez pedig Liptai Claudiának köszönhető, akiből egy kóstolásakor kirobbant a röhögés, mivel az eléjük tett sütemény még effektíve meleg volt. Liptai egyébként is kiváló a műsorban, végre nem adtak kínos, személyeskedő kérdéseket a szájába, hanem hagyták, hogy maga töltse meg tartalommal a műsorvezetői szerepet, ezért a végeredmény is lényegesen természetesebb és sokkal kevésbé bulváros lett. Csak remélni tudom, hogy ez így is marad, és sem a teli torokból kiabálás, sem a megható zenére bevallott megható sztorik nem lesznek később a műsor részei. Jelenleg ugyanis stimmel a recept: természetesség, emberi jelleg és nem ritkán lenyűgöző ügyesség, egy ilyen műsornál elengedhetetlenül gusztusos tálalás, jó ritmus, feszes, feszült, de nem erőltetett dramaturgia. Kicsivel több háttér és kedvcsinálás, és ez a show tökéletes lenne, de már így is sokkal jobb, mint bármi, amit a közelmúltban hazai kertévén láttam.
A Mestercukrász – az édesszájú Konyhafőnök – június 28-án indult, a további részek minden hétköznap este 8-tól lesznek láthatók az RTL Klubon.