Még mindig keveset tudunk a járványról, de az megfigyelhető, hogy gyorsan pusztítja a róla szóló értelmes párbeszédet. A lockdown-radikálisok és a covid-szkeptikusok közt már most durvább az egymásra fenekedés, mint amit a #metoo, az állatvédelem, a klímaváltozás, valamint a magyar belpolitika együttvéve gerjeszt. Úgynevezett vitaműsorokat nézve, Facebook-posztok alatt hozzászólásokat böngészve rémülten konstatálom: kitört a polgárháború, csak ezt egyelőre dühposztok sorozatvetőivel, inszinuációk gyújtóbombáival, rágalmazások, fenyegetések és bannolások nehéztüzérségével vívják. A kapcsolati hálók új és kétes mintázatokba szövődnek; barátságok, rokoni szálak és persze szívek szakadnak meg, korábbi ellenfelek viszont egyprojektes szövetségeket kötnek mások lejáratására, pillanatnyi igazságuk érvényesítésére. Mintha nem lenne elég a járvány képében jelentkező civilizációs válság, a verbális polgárháború felfalja gyermekeit.
Óriási a véleményveszély
Kivagyunk mindannyian, az a helyzet. Lassan egy éve tart ez az egész. Reménykedtünk, hogy a tavasz elviszi a francba a járványt az összes járulékos őrülettel egyetemben, és visszazökkenhetünk a régi kerékvágásba; nem mintha a járvány előtti életünk tökéletes lett volna, de legalább megvoltak benne a jól ismert ösvények, tudta a lábunk a megélhetéshez is, meg egymáshoz is az utat. Úgy siratjuk a 2020 előtti világot, mint valami letűnt aranykort – ez a túlédesítve tálalás minden nosztalgia sajátja –, s kétségtelenül szinte minden jobb volt, mint most.
Egy ilyen eseményt is értelmeznünk kell, célt és okot adni neki, mert a cél és ok nélküli dolgok végképp elviselhetetlenek. Helyet kell csinálni neki valahol a fejünkben, begyömöszölni a világunkról meg önmagunkról alkotott képzeteink közé – amikre nem kevesebbet, mint a túlélési stratégiáinkat alapoztuk. Nehéz munka. Persze, hogy nem hangozhat el olyan állítás vírusügyben, ami ne verné ki sokaknál a biztosítékot, hiszen nincs olyan állítás, ami legalább részben kétségbe ne vonna valamennyit abból, amit mások gondolnak. És ennek egyenes következménye a düh. Az eltérő vélemény „veszélyes” – ezt milliószor halottam az elmúlt hónapokban. Véleményeket „leveszélyesezni” afféle népszokás lett. Aki az egyik vakcinát népszerűsíti, az „hazaáruló”, aki a másikat, az „tömeggyilkos”; ily nehéz jelzők egyre gyakrabban és egyre könnyebben tolulnak az ajkunkra, az „ostoba barom” meg a „hülye állat” pedig olyan megszokott, mint a sóhaj.
Vannak árnyalatok és átmenetek, de a nagy képet tekintve, úgy tűnik, hogy a megfejtések két nagy táborba rendeződnek. (A nyilvánvalóan őrült konteókat nem számítom.) Szóval az egyik szerint:
- médiahájp az egész, paráztatás zajlik a sajtó, a politikusok és a „víruscelebek” részéről;
- valójában messze nem olyan veszélyes a vírus, hogy ily mértékű óvintézkedéseket indokolna;
- az átgondolatlan és túlzó óvintézkedések súlyosan sértik az emberi jogokat, lerombolják és nyomorba döntik a civilizációt, tönkre teszik az életünket az új fétis, a biztonság jegyében;
- az egész mögött a nyugati ember rövidlátása húzódik meg: az emberé, aki önmaga istenévé vált, nem fogadja el a létezés kontingenciáját, nem vállal kockázatot; márpedig kockázat nélküli élet nem létezik, nem uralhatjuk mindenestül sem a jelent, sem a jövőt.
A másik oldal ezzel szemben azt állítja, hogy:
- a járvány komolyságát vitatni súlyos felelőtlenség; a veszélyek hangsúlyozása fontos, mert felelős viselkedésre (óvatosságra) sarkall;
- nincs túl nagy ár, ha emberéletekről van szó, ezért most nem a gazdasági/pénzügyi kérdések az elsődlegesek,
- a korlátozó óvintézkedések lehetnének szigorúbbak is, néhány hétre akár mindent be lehetett vagy be kellett volna zárni,
- a covid-szkepticizmus mögött a nyugati ember rövidlátása, vagyis hedonizmusa áll; egyesek életeket áldoznának, hogy nyugodtan iszogathassák a haverjaikkal a söröcskéjüket a törzshelyükön, és járogathassanak moziba, mint azelőtt.
Ráadásul az, hogy melyik megfejtést vagyunk hajlamosabbak elfogadni, nagyban függ az élethelyzetünktől. A veszélyeztetett csoportok tagjai könnyebben értenek egyet a szigorításokkal, mint akiket vélhetően meg sem karcol a betegség, vagy nincs szerettük, akit különösen félteniük kéne.
Nehéz most fiatalnak lenni úgy, hogy fogalmad sincs, meddig korlátoznak a jövőd építésében, a kapcsolataidban; el tudjuk képzelni, hogyan hangzik, hogy „nem találkozhatsz a szerelmeddel, mert akkor valaki valahol súlyos beteg lesz”? Elvárható egy normális fiataltól, hogy ezt elhiggye, logikusnak és jogosnak tartsa? Elvárható több millió munkaadótól Európa-szerte – főleg azoktól, akik a saját bőrükön nem érzik a fertőzés veszélyét –, hogy ellenvetés nélkül húzzák le a rolót, kockáztatva a családjuk és az alkalmazottaik megélhetését?
S ha a társadalmat a járványügyi kérdések hosszában repesztik szét, a politikai kérdések keresztben hasítják. Mellbevágó szembesülni azzal, hogy a közhatalom birtokosainak és aspiránsainak egész tevékenysége mennyire választási. A járvány számukra nem más, mint kampányapropó. Brutális pofonok zuhognak jobb és bal felől; mivel végletekig feszült a helyzet, a politikai ellenfelet nem pusztán legyőzni kell, hanem kiküszöbölni, megsemmisíteni, lejáratni, bebörtönözni. A kormány szerint az ellenzék oltástagadó és a vírus pártján áll, az ellenzék szerint a kormány a magyar emberek életével játszik.
Mentális értelemben ez a járvány zombiapokalipszis. Ha eljön a hőn áhított újrakezdés ideje, szerintem az lesz majd a kérdés, hogy mit is akarunk újrakezdeni. Attól tartok, kiéhezett, legyengült, fizikailag és mentálisan is elcsigázott társadalom áll majd az ismeretlen helyzet előtt.
Ne legyenek illúzióink, az idő nem tekerhető vissza, semmi nem lesz többé olyan, mint 2020 előtt. Ahhoz, hogy ismét elfogadható életünk legyen, szükség van társadalmi szintű kiegyezésre, közös minimumra, konszenzusra és kompromisszumra; vagyis csupa olyan dologra, aminek a feltételei nincsenek meg, és egyre kevésbé lesznek meg, ahogy haladunk a harag, a gyűlölet és bosszúvágy útján.
Sokkal kevesebbet tudunk, mint amennyit beszélünk
Pedig a nagy megfejtő narratívákban – ha önmagukban nem is fedik teljesen a valóságot – mégis lehet annyi igazság, hogy méltányolhatók legyenek. És akkor mindjárt nem kéne diszkreditálni azokat, akik e nézeteket képviselik. Például valóban úgy látszik, hogy a covid-19 nem annyira veszélyes, mint a spanyolnátha vagy a kolera volt annak idején. Akik ezzel érvelnek, nem felelőtlenek, hanem felismerték, hogy a gazdasági élet egy részét megbénítja, a társadalmat pedig súlyosan csonkítja, hogy az életünk beláthatatlan ideig zárva tart.
De az a válasz is jogos e felvetésekre, hogy a járványügyi adatok alapján nem lehet szükségtelennek minősíteni a korlátozó intézkedéseket; nem fair azt mondani, hogy „ilyen kevés megbetegedés miatt nem volt érdemes bezárkózni”, ugyanis az adatok keletkezésekor a korlátozó intézkedések érvényben voltak, és nem tudjuk, mi lett volna nélkülük.
Ezen intézkedések logikája elvileg egyszerű és következetes: mivel a vírus cseppfertőzés útján terjed, és a cseppfertőzés személyes kontaktusok útján történik, a személyes érintkezések számát csökkenteni kell.
Viszont az ellenvetés is következetes:
- mivel a személyes kontaktus messze nem egyenlő a fertőzéssel,
- s a fertőzés messze nem egyenlő a súlyos szövődményekkel,
- viszont (internet ide vagy oda) az egész emberi kultúra a személyes kontaktusokra épül,
- ezért a védekezésnek más utat kéne keresni: mondjuk kizárólag a veszélyeztetett csoportokat izolálni.
Ezt az érvelést is erősíti néhány tény, például hogy a szomszédos Szlovákiában, ahol aztán óriási volt a kijárási szigor és a lakosság izolációja, jelenleg dühöng a járvány – szakemberek sem értik, miért –, és Svédországban, ahol csak a közelmúltban kezdtek jelentős szigorításokba, nem rosszabbak a járványügyi mutatók, mint nálunk. Akkor most mi van?
És ez most önkritika is, de tényleg. Hiába töltünk sok időt különféle nyilatkozatok, adatsorok, prognózisok összehasonlító elemzésével, nem tudjuk, mennyi ideig tart a járvány, hány hulláma jöhet még, a vírusnak milyen további mutációi képződnek; nem tudjuk, mekkora gazdasági katasztrófa jár majd a nyomában, és összeomlik-e a civilizáció. Nem tudjuk, mitől van, hogy az egyik ember elkapja, a másik meg nem.
Kedves politikusok, járványügyi szakemberek, véleményformálók, operatív törzsek és egyéb potentátok! Az a helyzet, hogy mindezt ti sem tudjátok, csak nem meritek kimondani; gyakoroljunk együtt, menni fog!
Nem tudni nem szégyen, a nemtudásra nem fog rácáfolni az élet. Csak a józan agnoszticizmus, a nemtudás beismerése nyit ki a valóság felé, és ez kötelez el a legkevésbé a különféle radikális narratívák mellett – amelyekből kikandikálni is nehéz, nemhogy a másik narratíváját megérteni.
Dolgozzunk azzal, amiben meg tudunk egyezni
Pedig vannak tényeink, és lehetnek a tényekből kiinduló közös feltételezéseink.
Először is: tényleg világjárvány van, és – bár relatíve kevesen halnak meg és szereznek maradandó károsodást miatta – a megbetegedések számával arányosan változik a halálos áldozatok és a súlyos szövődményeket elszenvedők száma. Ezért aztán a megbetegedések számát, más szóval a járvány terjedését akadályozni kell. Talán ebben megegyezhetünk. És abban is, hogy a korlátozásokban – jelenlegi formájukban legalábbis – rengeteg az észszerűtlenség. Az nem jó, hogy a plázák és kaszinók nyitva vannak, de az éttermek zárva. Úgy tűnik, hogy a gazdaság meghatározó szegmenseinek, valamint a fél egészségügynek a leállítása legalább akkora, ha nem nagyobb kockázatot rejt, mint a vírus terjedése.
Nem azt állítom, hogy minden korlátozást fel kell oldani, ez így, a harmadik hullám kezdetén abszurd lenne. Hanem azt állítom, hogy eltelt egy év a kísérletezéssel, ideje alaposan átgondolni: mi az, ami működőképesnek bizonyult, és mi az, ami nem. Egy olyan intézkedést, ami nem váltja be a hozzá fűzött reményeket, vissza kell vonni, és megpróbálni helyette mást, ami több sikerrel kecsegtet, ahogy ezt meg merték tenni Ausztriában. Mi is nyugodtan feltehetjük a kérdést: tényleg annyira jó ötlet, hogy nem mehetünk este nyolc után az utcára, ellenben hatkor még tömegek szaladnak el bevásárolni?
És még néhány dolog:
- Nyilván vannak irritáló arcok, de nincsenek „víruscelebek”, akik a járványon „nyerészkednek”. Mi sem természetesebb, mint hogy most sokat szerepelnek a médiában a járványügyi szakemberek. Amikor pedig egymásnak és önmaguknak is ellentmondanak, az nem azért van, mert ostobák, gonoszak és aljasok, hanem mert egyelőre ők is nagyon keveset tudnak, ráadásul az a kevés is folyton változik.
- Megesnek tévedések, benézések, indulatok és túlzások, vannak felelőtlenül odavetett cikkek, de könyörgöm: nincsenek paráztatásra felesküdött újságírók, és nincsen senki (remélem), aki szándékosan megtéveszt másokat a járványhelyzettel kapcsolatban.
- Nincs senki ebben az országban, aki a vírus pártján áll. És nincs senki, aki emberi életekkel akarna játszadozni. Ha sokan halnak meg, nyomorodnak meg vagy válnak földönfutóvá, az senkinek nem jó. (Egy nagy összeomlás, amit a kormány képtelen kezelni, tán hasznos lenne politikailag az ellenzéknek, de csak addig a percig, amíg át nem veszi a hatalmat. Nem akkora élvezet süllyedőben levő hajóroncsot kormányozni, hogy megérné a strapát.)
- Bármilyen kapkodó, tékozló és következetlen a kormány járványkezelése, valószínűleg egyikünk sem lenne most a helyében. Bőven van miért kritikával illetni a hatalmat, de most tényleg az van, hogy bármit tesz a kormány, az fejesugrás a sötétbe; a döntéshozók – úgy nálunk, mint szerte a világon – kusza és képlékeny szcenáriókkal kénytelenek dolgozni. Aki ezt kárörömmel nézi, a saját sorsán kajánkodik.
Amikor nagyon dühösek vagyunk egymásra, jó lenne észrevenni, hogy valójában nem egymással van bajunk, hanem a helyzettel. Nyitásmániások és lakatfetisiszták, Fidesz-rajongók és Fidesz-gyűlölők, laikusok és szakemberek, jobb- és baloldaliak!
Azt kéne higgadtan megbeszélni, hogyan érjük el a közös célt. Mert bármennyire szeretnénk kilábalni ebből, amíg egymás ellen harcolunk, a helyzet csak romlani fog.
