A játék olykor véresen komoly dolog, különösen, ha a sakkról van szó. Elég Bergman Hetedik pecsétjére gondolni, ahol az egzisztencialista középkori lovag magával a Halállal játszik kiélezett partit, hogy így lopjon még egy kis időt a Földön. Talán még ennél is nagyobb volt a tét a musicalben és játékfilmben egyaránt megénekelt Fischer–Szpasszkij világbajnoki döntőn, ahol nemcsak két sakkzseni feszült egymásnak a 64 mezőből álló táblán, de a hidegháború szuperhatalmai is. Persze a történet nem ért véget a nagy amerikai diadallal. A döntő után egyre jobban becsavarodó Bobby Fischer példája mutatja, hogy a sakk veszélyes üzem is lehet, mert a legnagyobb intellektuális teljesítmény sokszor határos az őrülettel.
Az mindenesetre biztos, hogy irodalomban és filmben a mai napig visszatérő toposz az őrület vagy önpusztítás határán egyensúlyozó zseni figurája, aki a megszállott sakkozáson keresztül próbálja megőrizni épelméjűségét. Ehhez a motívumhoz nyúl Vlagyimir Nabokov A Luzsin-védelemben vagy Stefan Zweig a Sakknovellában, és ezen a vonalon haladt az amerikai Walter Tevis 1983-as Vezércsel című regénye is, amelyből most a Netflix készített hétrészes minisorozatot.
A sors iróniája, hogy míg Nabokov és Zweig csontig hatoló klasszikusaiból nem sikerült igazán emlékezetes filmet forgatni, addig a jóval sablonosabb Vezércsel adaptációja kifejezetten erősre sikerült. Főhőse a nyolcévesen árvaházba kerülő Beth Harmon, aki az épület dohos pincéjében lakó magányos gondnoktól kapja első sakkleckéit. Hamar kiderül róla, hogy igazi csodagyerek, így amikor tinédzserként örökbe fogadja egy kertvárosi házaspár, végre belevághat sakkozói karrierjébe, és megmérettetheti magát a profik között.
A felnövekvés-történet keveredik itt a sportfilmmel, de a ezek szerencsére nem kioltják, hanem erősítik egymást. A két cselekményszál ugyanis nem egyszerűen összegabalyodik, de szerves egységet alkot: a személyiségfejlődés motorja és egyben végcélja is a sakk. Az intuícióira hagyatkozó Beth a versenyek kihívásai révén érik felnőtté, a sakkon keresztül tanul meg bízni másokban, és csakis annak segítségével tudja legyőzni démonait, hogy a világ legjobb játékosává válhasson. Mert démonokból nincs hiány, élükön az árvaház óta meglévő gyógyszerfüggőséggel, a mostohaanyjától örökölt alkoholizmussal, és vér szerinti anyjának mentális zavarairól szóló emlékképeivel. Hiába a magabiztos férfiak fölött aratott diadalok és az évről-évre növekvő hírnév, elég a legapróbb kudarc vagy megtorpanás az úton, és Beth máris újra a szakadék szélén találja magát a húzóra megivott borosüvegekkel és a (furcsamód) doppingként használt nyugtatókkal.
A Vezércsel ennek ellenére a legkevésbé sem súlyos és depresszív melodráma a függőségről, inkább lendületes és látványos kalandtörténet. Érezhetően minden megborulás csak egy-egy kitérő a második epizód táján egyértelműen kijelölt fináléhoz vezető úton. Ez a célirányosság ad a sorozatnak egy erősen didaktikus alaphangot, ám ez csak akkor válik igazán zavaróvá, ha valaki a csúcsminőségben kivitelezett kalandtörténet helyett valódi, mély drámára számít, amelyben nincsenek tökéletesen elvarrt szálak, csak kompomisszumok és félmegoldások. Pont mint az életben.
Ebből a szempontból hasonló a helyzet, mint a Vezércselt író-rendező Scott Frank előző Netflixes sorozatában, a Godlessben, amit annak ellenére is szerettünk, hogy nem volt különösebben úttörő vagy eredeti. Az erős karakterek és az impozáns világábrázolás a Vezércselben is központi elem, a fő különbség a Godlesshez képest, hogy a klasszikus western-toposzok helyett ezúttal a sport versenylogikája jelöli ki a műfaji csapásirányt.
Az egész szereplőgárda hibátlan, de külön kiemelést érdemel a főszereplő Anya Taylor-Joy, aki tökéletesen ragadja meg Beth minden ellentmondását. Alakítása csak úgy vibrál a magabiztosság és félénkség, erő és törékenység, gyermeki öröm és depresszió, kacér pillantások és katatón bambulás között. A vibrálást csak még látványosabbá teszi Borgov, Beth szovjet nemezise, aki mindenben a lány ellenpontjaként szolgál: kimért, tökéletes modorú, rezzenéstelen arcú, és Beth viharos és agresszív megnyitásai helyett a lassú, unalmas, de kíméletlen végjátékok nagymestere (a lengyel Marcin Dorociński alakítja). A karakterek mellett a Vezércsel másik nagy ereje a vizualitás: a sorozat a színeivel és beállításaival finoman elemeli a valóságtól a 60-as évek Kentuckyját, New Yorkját, Párizsát, Mexikóvárosát vagy épp Moszkváját, varázslatos és mégis kissé klausztrofób hangulatot teremtve. A versenyek helyszínét adó ódon szállodai aulák és a sokszor szimmetrikus beállításokban felvett épületpornó akár egy Wes Anderson-filmben is helyet kaphatna, noha a Vezércsel nem merészkedik olyan mélyen az abszurd birodalmába.
A központi látványelem azonban maga a sakk, ami nagy bravúr, tekintve, hogy egy olyan sportágról beszélünk, amiben az adja az akciót, hogy két ember órákon keresztül ül egymással szemben, és bábukat tologat. Az alkotók tökéletes arányérzékkel találták meg az átmenetet a túlzott zanzásítás és a száraz meccsközvetítés közt, jó ötletekkel és ügyesen szerkesztett montázsokkal adják át minden egyes parti érzelmi ívét, miközben nagyjából az is követhető, mi történik a táblán.
A Végzetes végjátékban – a már említett Nabokov-regény Budapesten forgatott adaptációjában – például még egy mattot sem sikerült helyesen felrakni. Az alacsony elvárásokat mutatja, hogy a sakkrajongók már annak is örülni szoktak, ha a király a megfelelő színű mezőn áll. A Vezércselben azonban nincs alibizés, a szereplők nemcsak a megnyitások neveit találják el (maga a cím is egy ilyenből jön), de valóban bravúros partikat játszanak egymással. Aki például a moszkvai döntő részleteire kíváncsi, itt talál egy alapos elemzést.
A hitelesség fő oka, hogy az alkotók nem spóroltak, és valódi nagymestereket kértek fel a sorozat szakmai tanácsadóinak, köztük a korábbi világbajnok Garri Kaszparovot. Ők nemcsak a meccseket segítettek kitalálni, de a szereplőkkel is sokat beszélgettek arról, hogy néz ki egy sakkverseny, vagy milyen állapotban van az ember egy félbeszakított döntő éjszakáján. Nem véletlen, hogy a Chess News nevű sakkportál máris minden idők legjobb sakkfilmjének kiáltotta ki a Vezércselt. A szakszerűség persze önmagában nem volna elég az üdvösséghez, de ez esetben dramaturgiai szempontból is kulcsfontosságúnak bizonyul, ugyanis épp a meccsek adják meg Beth karakterfejlődésének hitelességét. A moszkvai fináléhoz közeledve a sztori egyre érzelgősebbé és kiszámíthatóbbá válik, de ez nagyon nem rontja el az élvezetet: ezen a ponton már mindenképp látni akarjuk, hogy bontakozik ki a belengetett végjáték.
Vezércsel (The Queen’s Gambit), Netflix, 2020, 7 epizód, 24.hu: 8/10
Kiemelt kép: Netflix
