Aprólékos gonddal válogattam a krókuszok között. Olyanokat kerestem, amik még bimbósak. És lilát. Ezek a tenyésztett virágok egy-két nap alatt elvirágoznak, nem baj, addig is tavasz van. Legalább az ablakpárkányon. A tömött virágú jácintokra sandítottam éppen, mikor meghallottam a fiatalembert a hátam mögött: – „Nab.szdmeg, most én is vehetek jövő héten virágot. Vagy vasárnap, na.”
Mivel a szívem mélyén sem vagyok romantikus, ezért nem arra gondoltam, ez valami torz dicsekvés arról, hogy végre becsajozott, hanem arra, hogy eddig az anyja és a nagymamák (lánytesó?, osztálytársak? és a többiek???) vagy nem kaptak, vagy apu megvette helyette, a garázsban szétszortírozták egymás között és őszintétlen vigyorral átnyújtották a nyamvadt, barna szélű, laza fejű sárga rózsákat. És arra is gondoltam, micsoda frappáns megfogalmazása ez ennek a kötelező egyszálvirágvagybonbon mizériának!
Fotó: Hódos Hajni
És hogy milyen hülyék vagyunk mi nők, hogy évről-évre körbeajándékozzuk egymást nőnapon, de akkor már hangosan nevettem, és csiklandós jókedvem lett. Anyuk ezrei megveszik a virágokat a tanító néninek, különtanárnak, az edző néninek, a kézműves szakkörös néninek, mindenkinek, aki néni. Akarom mondani, nő. „A sárgát a Detti néninek add, még az néz ki a legnormálisabban, jó?” Az osztályfőnöknők összehívják a fiúkat a szünetben, megpróbálják túlóbégatni őket, aztán könyörögnek, hogy ne lehetetlenkedjenek és tényleg csönd legyen már és hogy dobjanak össze pénzt, megveszi ő a lányoknak, és mi az hogy minek, a sírba tesztek.
Én is vettem morogva, az anyósomnak, az anyámnak, apa élettársának és a munkatársaknak, órákat álltam sorban, dühöngtem, hogy van képe ennyit kérni és minden évben megfogadtam, soha többet nem állok sorban, megrendelem előre a virágokat. Vagy rá hagyom a francba, és nem érdekel, lesz-e sértődés, nem játszom el többé, nem veszek részt ebben az össznépi hazugságban, nem igaz, hogy nem tudják, hogy én veszem meg, nem ő! Anyámat még egyszer megajándékoztam minden évben nőnap után is, hiszen ilyenkor halomban állnak a pillekosborok és a minirózsák a hiperben. Meg a szuperben is. Akciósan a hülyének is megéri, ilyen pöttyös még nincs, ugye?
Voltam titkárnő, amikor még az asszisztenst úgy hívták, sőt voltam adminisztrátor is, de azt elmagyarázni az olvasók többségének már-már szociográfia lenne, maradjunk a titkárnőnél. Így nemcsak nőnapra vettem a kolléganőknek virágot, de betéve tudtam a névnapokat is, soha egyetlen Erzsi, Juli és Katalin nem maradt köszöntés nélkül, az én főnököm egy csoda ember volt, akinek finom ízlése van, mindig olyan szép csokrokat hoz. És sose egy szálat, mindig egy kedves bokrétát.
Mivel voltam titkárnő, voltam céges nőnapi rendezvényen, amit a szakszervezetis szervezett. Vagyis, a szakszervezetis felesége. Volt pogácsa, kávé, ásványvíz és korallka. Olyan kis hullámos nájlonba csomagolva. És méltattak minket, meg a munkánkat, hogy mi nők, a cég szerves részei vagyunk. És hogy köszönik az egész évest. És hogy minket meg kell becsülni. Aztán csak előkerült a dugitömény is.
Tudtam, hogy apa élettársa ilyenkor huszonhétszer felhívja aput, hogy ne felejtse el hogy nőnap van és vegyen virágot, mert ő hosszúzik az oviban és mire végez, minden bezár. És apa jött, és olyan laza eleganciával tudta átnyújtani azt a celofánburokban fuldokló, fele virágzatát vesztett egy szál fréziát, amire még egy húgysárga, az olló szárán begöndörített díszkötözőt is tekertek, hogy egy pillanatra elnémultam. Csak akkor tört ki belőlem a röhögés, mikor rádöbbentem, azért csöpög belőle a víz, mert ez lehetett az utolsó darab, amit apa záráskor, a fémvödör aljáról kukázott össze a Rókus temető előtt levő virágüzletben. Soha nem mertem megkérdezni apa élettársától, miket kapott a hosszú évek alatt nőnapra, amiket apu saját kútfőből vett.
Persze eszembe jutott az is, mikor örültem utoljára felhőtlenül a nőnapi virágnak. Általános iskola második osztályában. Az utolsó előtti padban ültem, mert magas gyereknek számítottam és a magas gyerek onnan is jól látja a táblát. Reggel, ahogy elhaladtam a sorok között, észrevettem, hogy a nyitható tetejű fapadokon itt-ott van egy hóvirágcsokor. Mire a saját padomhoz értem, a torkomban dobogott a szívem. Az én padomon is volt virág! Leültem és a két tenyerembe fogtam, óvatosan, mintha egy törött szárnyú madarat, vagy pelyhes kiscsibét tartanék. Nem mertem felnézni, csak a virágot néztem és a szívem majd’ kiugrott a helyéből! Aztán bejött a tanító néni és mondta, hogy ma nőnap van, és fogadjuk szeretettel a fiúktól ez a hóvirágot. És akkor már lángolt az egész arcom, mert tudtam, egyszerűen tudtam, hogy ez úgy volt, hogy a tanító néni szünetben kihívta a fiúkat a tábla elé, kiosztott nekik egy-egy csokor virágot és mondta, hogy mindenki válasszon magának egy lányt és tegye a padjára a virágot és akkor a Roland engem választott és ő rakta a padra!
És egy kicsit még mindig ezt hiszem. Még akkor is, ha a következő évben már tudtam, hogy a tanító néni veszi meg a lányoknak a virágcsokrokat az osztálypénzből. És azt is tudtam, hogy a tanító néni se a fiúktól kapja a nőnapi virágot, hanem a szülői munkaközösségtől, azok meg egytől-egyig nénik. Anyukám is eszemkás volt.
