Magyarországon a törvények és a jogalkalmazás biztosítják a nők védelmét. A nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak bűncselekménynek minősül. Megerősítjük mindemellett, hogy az Országgyűlés a törvényalkotó munkája során a népakarattal egyezően szem előtt tartja a kereszténység nemzetmegtartó erejét és értékrendjét. (…) Elutasítunk minden olyan külső nyomásgyakorlást, amelynek célja az Országgyűlésre kényszeríteni olyan döntések meghozatalát, amelyek Magyarország érdekeivel és a magyar emberek többségének akaratával ellentétesek.
Ezek a mondatok a parlament által nemrég elfogadott politikai nyilatkozatban szerepelnek, amely elutasította az Európa Tanácsnak a nőkkel szembeni erőszak és a kapcsolati erőszak elleni küzdelemről és azok megelőzéséről szóló egyezményét.
Mi változott 2014 óta, amikor a Fidesz-kormány aláírta az Isztambuli Egyezményt? És mi változott 2020 januárja óta, amikor Varga Judit igazságügy-miniszter közölte, hogy a kormány nem terjeszti a parlament elé az egyezményt? Varga indokolása szerint
a magyar jogrendszer hatékonyabb és erősebb védelmet biztosít az egyezménynél.
Hogyan és miért került akkor elő éppen most, május elején újból ez a téma? Mitől lett hirtelen olyan fontos, hogy a parlament a „veszélyhelyzet” kellős közepén ezzel foglalkozzon? Nem tartom kizártnak, hogy most én is a figyelemelterelés friss gumicsontját fogom egy kicsit megrágni.
De ha már így alakult, nézzük meg, igaz-e, amit Varga állít, a magyar jogrendszer tényleg erősebb védelmet biztosít a nőknek, a családoknak, mint az elutasított Isztambuli Egyezmény?
Annyi biztos, hogy 2013-ban beiktatták a büntető törvénykönyvbe a „kapcsolati erőszak” megnevezésű új bűncselekményt.
E szerint, aki a vele egy lakásban élt vagy élő jelenlegi vagy volt hozzátartozója sérelmére – hogy ezen ki mindenki értendő, azt a törvény részletesen felsorolja – rendszeresen az emberi méltóságot súlyosan sértő, megalázó és erőszakos magatartást tanúsít, a közös gazdálkodás körébe vagy közös vagyonba tartozó anyagi javakat von el, és ezzel a sértettet súlyos nélkülözésnek teszi ki.
Ha súlyosabb bűncselekmény nem valósul meg, vétség miatt két évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. De csak akkor, ha a bántalmazott magánindítványt terjeszt elő. Három évig terjedhet a szabadságvesztés, ha az elkövető rendszeresen könnyű testi sértést vagy tettleges becsületsértést, és egytől öt évig, ha súlyos testi sértést vagy a könnyű testi sértés valamely minősített esetét, illetve kényszerítést vagy személyi szabadság megsértését valósítja meg.
Hogy önmagában ez a jogi szabályozás mennyivel nyújt nagyobb védelmet a kapcsolati erőszak elszenvedőjének, arra nézzünk meg egyetlen konkrét példát.
Ha egy 17 éves sértett személyi szabadságát valaki – egy idegen – egyetlen egyszer megsérti, a büntetése egytől öt évig terjedő szabadságvesztés. Ha az elkövető családon belüli hozzátartozó, akkor ahhoz, hogy ugyanekkora legyen a büntetési tétel, ezt nem egyszer, hanem rendszeresen kell elkövetnie. Akkor hogy is állunk a kapcsolati erőszakot elszenvedők fokozott védelmével?
Az idézett tényállás szerint az is kapcsolati erőszak, ha a bántalmazó
a közös gazdálkodás körébe vagy közös vagyonba tartozó anyagi javakat von el, és ezzel a sértettet súlyos nélkülözésnek tesz ki.
Vagyis, ha a sértett „nem nélkülöz súlyosan”, pusztán csak megalázzák azzal, hogy a családi kasszából soha egyetlen fillérrel sem rendelkezhet önállóan, akkor nem is történt semmi. Ahogy a sokat idézett mondás tartja: „pénz számolva, asszony verve jó”.
Azt már sokan megírták, hogy a kormány, illetve a parlament kifogásai az egyezménnyel szemben finoman szólva is valótlanok. Sem a „gender-szemléletet”, sem a „korlátlan bevándorlást” nem tartalmazza és nem követeli az egyezmény, ezt csak igen nyakatekert okoskodással lehet belemagyarázni. Akik erre hivatkoznak, azoknak súlyos bajuk van a szövegértéssel, és akkor igen jóindulatúan fogalmaztam.
Pillantsuk egy kicsit bele az egyezmény céljaiba és egyes rendelkezéseibe, hogy azért legalább nagyjából tudjuk, miről is szól, mi az, amit a szöveg valóban tartalmaz.
Az egyezmény már a preambulumában rögzíti, hogy
a nőkkel szembeni erőszak a nők és a férfiak közötti, történelmileg kialakult egyenlőtlen erőviszonyok megnyilvánulása, amelyek a férfiak részéről a nők feletti uralkodáshoz és a nőkkel szembeni megkülönböztetéshez, valamint a nők teljes érvényesülésének megakadályozásához vezettek.
Persze, nem nálunk! Nálunk „csak” az Országgyűlés elnöke tekint különösen „szánalommal azokra a képviselőkre, akiknek a személyi száma kettessel kezdődik.” Nálunk csaknem 60 százalékkal választották be a képviselő-testületbe azt a fideszes politikust, akinek a felesége úgy „átesett a vak komondoron”, hogy az orra és a járomcsontja is eltörött. Nálunk az egyezmény nélkül is tökéletesen működik, hogy „a felek minden szinten elismerik, ösztönzik és támogatják a nőkkel szembeni erőszak elleni küzdelem terén tevékenykedő nem kormányzati szervezetek és civil társadalom munkáját, és hatékony együttműködést alakítanak ki ezekkel a szervezetekkel”.
Tudjuk, a kormány általában is mennyire együttműködő a civil szervezetekkel. Nem is értjük, miért háborodott fel a NANE (Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen) és a Patent Egyesület azon, hogy az országgyűlési nyilatkozat támogatói szerint elégséges az áldozatvédelem eszköztára. Ők meg azt látják, hogy szinte naponta derülnek ki olyan esetek, amelyekben „az igazságszolgáltatás, az ellátórendszer alkalmatlansága miatt hal meg valaki családon belüli erőszak eredményeképpen”.
Az egyezmény előírja a felek számára, hogy „tegyenek meg minden szükséges intézkedést annak érdekében, hogy elősegítsék a változásokat a nők és a férfiak társadalmi és kulturális viselkedésmintáiban azzal a céllal, hogy megszüntessék mindazon előítéleteket, szokásokat, hagyományt és más gyakorlatot, amelyek a nők alsóbbrendűségének gondolatán vagy a sztereotip női és férfi szerepeken alapulnak”.
De hisz nálunk nincsenek is ilyen sztereotípiák! Az bizonyára nem tekinthető ilyennek, amit Kövér László vagy öt évvel ezelőtt már megmondott, hogy a női önmegvalósítás csúcsa a szülés. Egész pontosan idézve: „azt szeretnénk, ha fiaink nem csak tanulhatnák, hanem értenék is Petőfinek Ha férfi vagy, légy férfi című versét, ha lányaink pedig az önmegvalósítás legmagasabb minőségének azt tartanák, hogyha unokákat szülhetnének nekünk”.
Én meg azt szeretném, ha Kövér nem csak idézné, de értené is Petőfi versét, mondjuk legalább azt a szakaszát, „Ha férfi vagy, légy férfi, függetlenségedet a nagyvilág kincséért áruba ne ereszd, vesd meg, kik egy jobb falatért eladják magokat. „Koldúsbot és függetlenség!” Ez légyen jelszavad.”
Varga István korábbi fideszes képviselő pedig már évekkel ezelőtt megtalálta a kapcsolati erőszak biztos ellenszerét: „azzal kellene foglalkozni, hogy ebben a társadalomban ne egy vagy két gyermek szülessen, hanem három, négy vagy öt gyermek. És akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnénk egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak” – mondta egy parlamenti felszólalásában.
Biztosan vannak, akik nálam jobban ismeri a Nemzeti alaptantervet. Remélem, ők megtalálják benne azokat a témákat, amelyeket az egyezmény az oktatás körében ír elő a résztvevő országoknak: életkornak megfelelő tananyagot a nők és a férfiak közötti egyenlőségről, a sztereotípiamentes nemi szerepekről, az erőszakmentes konfliktusmegoldásokról, valamint a nőkkel szembeni nemi alapú erőszak, és a személyi sérthetetlenséghez való jogról.
Az Isztambuli Egyezmény kimondja, hogy „a szolgáltatások nyújtása nem függhet attól, hogy az áldozat kész-e feljelentést vagy vallomást tenni az elkövető ellen”. Egy tavalyi családi gyilkosság kapcsán – egy férfi leszúrta élettársát és négyéves kisfiukat – a rendőrség egy nyilatkozatban általánosságban felszólított minden érintettet, hogy ha „fenyegetik, bántalmazzák, zaklatják” őket, akkor haladéktalanul tegyenek feljelentést, a rendőrök pedig intézkedni fognak. Hozzátették: „a rendőrök akkor tudnak hathatósan fellépni, ha a sértett vallomást tesz zaklatója, bántalmazója ellen.” Ez ugye mégsem egészen ugyanaz, mint amit az egyezmény tartalmaz.
Magyarországon hetente legalább egy nő meghal a családon belüli erőszak következtében – halljuk gyakran a statisztikát. Miért csak a sírjukon nyílhat a sárga rózsa?
Miért hagytuk, hogy így legyen?
Kiemelt kép: Kallos Bea /MTI
