Mióta komolyra fordult a koronavírus-járvány, szinte naponta születnek újabb és újabb cikkek arról, mivel érdemes elfoglalni magunkat a karanténban töltött idő alatt, mit tehetünk annak érdekében, hogy ép elmével megússzuk a mostani helyzetet. Leggyakrabban film- és sorozatnézésre buzdítanak minket. Korábban mi is összeszedtünk pár filmet, amelyekkel a bezártság ellenére is jobb kedvre derülhetünk, azóta pedig már a Házimozira keresztelt sorozatunkat is elindítottuk, melynek keretében minden nap ajánlunk egy filmet vagy sorozatot az unalmas hétköznapokra. Az érmének viszont két oldala van, és a másikról elég kevés szó esik: melyek azok a filmek, amelyeket érdemes messze elkerülni ezekben a hetekben, ha nem akarunk még inkább padlóra kerülni?
Kézenfekvő, hogy a bezártság és a bizonytalanság közepette milyen ingerekre nincs szüksége az embernek: a kétségbeesést fokozó, depresszív hangvételű filmek egyébként is lehúzhatják az embert, most pedig pláne nem tűnik jó ötletnek elindítani a Requiem for a Dreamet, vagy a Manchester by the Sea-t. E mellett érdemes belegondolni abba is, hogy olykor – észrevétlenül – elsőre ártalmatlannak tűnő darabok is fokozhatják a rossz kedvet.
Bezárkózás és járvány
Olyan régóta vagyunk bezárva, hogy már szinte furcsának tűnik, ha a szereplők hétköznapian viselkednek egy-egy filmben. Ferde szemmel nézzük, ha két ember kezet ráz vagy ölelkezik, és hatalmába kerít a nosztalgia, amikor azt látjuk, hogy az emberek egy kávézóban beszélgetnek, vagy egy tömött tánctéren szórakoznak. A nosztalgia ellenben még mindig jobb, mint a szorongás, ennek értelmében nem szerencsés olyan filmet választani, ahol a konfliktust és a feszültséget a bezártság szüli. Stephen King művei napjainkban a reneszánszukat élik, az Az és az Álom doktor mozgóképre vitele telitalálatnak bizonyult, és ez ismét ráirányította a figyelmet a szerző többi regényére, illetve az ezekből készült filmekre. Nem kivétel ez alól King talán leghíresebb alkotása, a lényegében az Álom doktor előzményének is tekinthető Ragyogás, ami egyúttal tökéletes példa azokra a filmekre, amelyek még mélyebbre ránthatják az embert a karanténban tengődve.
Annak, aki nem ismerné a cselekményt, elég annyi, hogy a Jack Nicholson által alakított Jack Torrance családjával együtt egy, a világtól teljesen elszeparált hotelbe érkezik a tél kellős közepén, az épület és a bezártság pedig szépen lassan az őrületbe kergeti Jacket, a poklok poklát szabadítva ezzel feleségére és fiára. Jack Nicholson élete talán legjobb alakítását nyújtotta ebben a filmben, melynek nagyon sok ikonikus, mára mémesedett jelenetet köszönhetünk, ezeket azok is ismerik, akik nem is látták a filmet. A Ragyogás az a fajta film, amit mindenkinek látnia kell legalább egyszer az életében, de a lemaradást nem a legjobb ötlet most pótolni, mikor magunk is a bezártsággal küzdünk.
Más érzelmeket vált ki, de szintén a bezártság adja a drámát a Szoba című filmben. A zseniális Brie Larson egy szobába bezárva él a kisfiával, akinek fogalma sincs arról, hogy a helyiségen kívül is folytatódik a világ, hiszen egész életét itt élte le. Mikor azonban sikerül megszökniük a fogva tartójuktól, a film egy új konfliktussal bővül, és innentől lesz igazán felkavaró. Paradox módon a szereplők szabadságával folytatódnak a nehézségek, a viszonylagos „nyugalmat” felváltja a bizonytalanság, anya és fia élete pedig – ahogy azt mostanság egyre többet halljuk – már soha nem lesz ugyanolyan, mint korábban. Szerencsére a járvány elvonulása után a mi életünk biztosan nem fog ekkora fordulatot venni, de a film különösen alkalmas arra, hogy felpiszkálja bennünk a kétségeket, hogy vajon mi változik majd akkor, ha végre magunk mögött hagyhatjuk a karantént.
És ne feledkezzünk meg a tavalyi év egyik nagy dobásáról, a The Lighthouse-ról (A világítótorony) sem. Annál is inkább, mert kevés ennél nyomasztóbb filmet készítettek az elmúlt években, ami akár békeidőben is könnyen felzaklathatja a nézőt. Adott két egymást nem különösebben kedvelő férfi, Robert Pattinson és Willem Dafoe, akiket összezárnak egy alapjáraton is hátborzongató világítótoronyban, ahol a magány, a növekvő feszültség és a harag szépen lassan mindkettejüket felőrli. A kevés szereplő és helyszín egyaránt előrevetíti, hogy a játékidő előrehaladtával egyre megterhelőbb nyomon követni az eseményeket, amelyek sokszor tényleg az őrület határán táncolnak – cserébe a film színvonalához méltóan a befejezés az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb jelenete. Ha egyszer véget ér a bezártság, ez is kötelező darab lesz.
Aztán itt vannak azok a filmek és sorozatok, amelyek középpontjában egy járvány áll. Talán soha nem voltak még ennyire reflektorfényben ezek a darabok, gondoljunk csak a Netflixen elérhető minisorozatra, a Pandémiára, amit rövid idő alatt a felhasználók tömege kezdett el streamelni, márciusban Magyarországon is a legnézettebb sorozatok között volt. Vagy ott van a 2011-es Fertőzés – szinte magától értetődőnek tűnik, hogy az emberek meg akarják nézni, hogyan is zajlik le egy pusztító világjárvány. Nem utolsósorban pedig itt van a Discovery friss alkotása, a COVID-19 világjárvány, amit rohamtempóban készítettek el, dacára annak, hogy a pandémia még javában tombol. Az ezekhez hasonló filmek kézenfekvő választásnak tűnhetnek a mostani helyzetben, akár még meg is nyugtathatnak az által, hogy a mi helyzetünk közel sem olyan félelmetes, mint az, amit mondjuk a Fertőzésben láthatunk. A tudományos hangvételű alkotásoknál viszont kár hepiendre és feloldódásra számítani, így itt is érdemes mérlegelni.
Ha egyet láttál, az összeset láttad
Azt már sokan, sok helyen kitárgyalták, hogy a sorozatok függőséget, adott esetben akár depressziót is okozhatnak. Különösen igaz lehet ez a szappanoperákra, amelyek pont a sekélyességük miatt képesek teljesen beszippantani az embert. Míg korábban ezek az alkotások a sztereotípiákat megtestesítő unatkozó háziasszonyokra lőttek, a sorozatipar folyamatos fejlődése következtében érdeklődési kör szerint ma már bárki találhat magának olyan sorozatot, ami a leginkább arra alkalmas, hogy az ember jobb híján kitöltse vele az üres óráit.
Ennek a kategóriának megvan a filmes változata is, a klasszikus, felületes feelgood filmek, melyeket az internet népe leggyakrabban a Hallmark csatorna saját gyártású filmjeivel azonosít. A hosszú évekig Magyarországon is elérhető csatorna egyébként is fogalomnak számít a legnagyobb internetes fórumokon, nagyon sok elemzés született már arról, hogy miért ennyire rossz szinte az összes ilyen film. A legjobb magyarázat erre az, hogy ezek a filmek kizárólag a szappanoperák eszköztárával operálnak. Elnagyolt, kidolgozatlan történetek egydimenziós karakterekkel, tele olyan fordulatokkal, mint a hullámvölgybe kerülő házasság, egy rejtélyes idegen érkezése vagy egy hátborzongató gyilkosság, amit általában a szomszéd követett el. Az ilyen filmeknél megállja a helyét az a kijelentés, hogy ha egyet láttál, az összeset láttad, végső soron pedig ezért, a kiszámíthatóság és a könnyű azonosulás miatt válik hihetetlenül addiktívvá a műfaj. Semmi gond nincs azzal, ha valaki szereti ezeket a filmeket, de ha valakit beszippantanak – amire most nagyobb esély van, mint valaha, hiszen valamivel muszáj elütni az időt a karanténban –, könnyen azt eredményezheti, hogy bármilyen hasznos tevékenység helyett órákat áldozunk az életünkből olyan filmekre, amiket valójában már ezerszer láttunk.
A fentiek persze nem mindenkire vonatkoznak, hiszen a járvány lefolyását az emberiség a körülményekhez képest eredményesen koordinálja, szó sincs állandó életveszélyről, így sokakat egyáltalán nem zaklat fel a jelenlegi helyzet. Így az is teljesen mindegy, milyen filmet kezdenek el nézni. Azoknak viszont, akiket valódi aggodalommal tölt el a járvány, tényleg érdemes mérlegelniük, amikor filmet választanak, mert két óra mozizás nem ér annyit, hogy aztán még rosszabb hangulatban álljanak fel a tévé elől.
Kiemelt kép: Warner Brothers /Getty Images
