Első nap reggele. A szállás ajtaján kilépve egyből rossz irányba indultam. A szállásadó nő utánam kiabált (rutin és lemondás érződött a hangjában, biztos, hogy nem én voltam az első tévelygője): „A másik irányban van a camino!” 800 kilométerem volt arra, hogy megtaláljam az utam.
Háromszázhuszonhétezer-háromszázhetvennyolc.
Egészen pontosan ennyien érkeztek meg az észak-spanyolországi Santiago de Compostelába tavaly, és váltották ki zarándokigazolásukat, a credenciált a katedrális mögötti irodában. Ha a világ egyik legnépszerűbb zarándoklatáról van szó, nem a rideg statisztikákat szokás emlegetni, de ez a szám érzékelteti a legjobban, hogy az olcsó fapados turizmuson túl sokan keresnek valami mást. Isteni megvilágosodást, az élet értelmét – a skála széles, az út hosszú.
Annak fényében különösen árulkodó a statisztika, hogy 2017-ben 301 ezer, 2016-ban pedig „csak” 277 ezren zarándokoltak el Santiagóba. A legnagyobb forgalom júliusban és augusztusban tapasztalható, az indok prózai: a legtöbben ekkor tudnak kivenni hosszabb szabadságot.
A caminót a 80-as években még alig pár tucatnyian teljesítették, a 90-es években évente néhány ezren, majd a kétezres évekre ugrott meg jelentősen a zarándokok száma, és 2004-ben már közel 180 ezren indultak útnak a legnépszerűbb útvonalnak számító, a franciaországi Saint-Jean-Pied-de-Port-ból induló Camino de Francés-n.
A camino népszerűségének és ismertségének növekedése főképp az ismert embereknek köszönhető – legalábbis ez a kép rajzolódik ki a zarándokok beszámolóiból. Az utóbbi években a németek száma ugrott meg drasztikusan, elsősorban Hape Kerkeling miatt. A rádiós-komikus zarándoklatáról 2006-ban megjelent, ötmillió példányban elkelt és később angolra, franciára, olaszra, sőt még kínaira is lefordított könyve akkora sikert aratott, hogy pár évvel később filmet forgattak belőle, ami valószínűleg több ezer honfitársát késztette arra, hogy elinduljon a caminón. Amerikában a Martin Sheen főszereplésével forgatott My way (Vándorút) című film sikere irányította a figyelmet Santiago de Compostelára, de Mikael Bertelsen dán tévés személyében a skandinávoknak is megvan a maguk celeb zarándoka. A Spanyolországtól 10 ezer kilométerre fekvő Dél-Koreát is a 2000-es évek elején érte el a camino-láz: egy újságírónő teljesítette az utat és írta meg élményeit. Kim Nam Hee később öt másik zarándokkal is elindult, amit a koreai tévé valóságshow formájában dolgozott fel, hosszú időre felhelyezve ezzel Santiagót a térképre.
A caminót körüllengő csodavárás mítosza csak fokozza az iránta való érdeklődést, ahogy az is, hogy ma már nem számít lehetetlen küldetésnek a 800 kilométer lesétálása. Ez nagyban köszönhető egy bizonyos Elías Valiñának. A galíciai hegyvidéki falu, O Cebreiro plébánosa a nyolcvanas években határozta el, hogy az eredeti zarándokútvonal kérdéses szakaszainál sárga nyilakat fest fel, irányt mutatva a parókiája előtt is elhaladó zarándokoknak. Citroenjével Saint-Jeanból indulva festegette a nyilakat, amik nemcsak fontos turistajelzések, hanem mára a kagyló mellett a camino szimbólumaivá is váltak.
A camino rohamosan növekvő népszerűségét a spanyol kormány is felismerte, és amennyire csak lehet, könnyen elérhető turisztikai célponttá tette a santiagói katedrálishoz vezető 800 kilométert. Bár a táv legyaloglása mindenképp komoly fizikai teljesítmény, egy egészséges, a testmozgásra figyelmet fordító ember nagyobb gond nélkül abszolválja, akár 30 napon belül. A spanyol kormány arra kezdett figyelmet fordítani, hogy minél kevésbé legyen megerőltető a zarándoklat: a camino jelének számító kék alapon sárga kagylóval sűrűn jelölt úton szinte lehetetlenség eltévedni, az egymást érő városokban lehetetlenség szállás nélkül maradni, és az egymást érő kávézók és éttermek is a komfortérzetet növelik. Ahogy a szállások is: egyre kényelmesebb, akár privát szobát vagy ágyat kínáló (persze valamivel drágább) helyeken lehet megpihenni éjszakára. Egy telefonhívással akár előre le lehet foglalni a másnapi szállást, ha az illető pontosan tudja, hova akar eljutni, sőt, néhány éve poggyásztaxi szolgáltatás is működik: a reggeli indulás előtt a zarándok a szálláson hagyja a nagyobb táskáját, amit 10-15 euró fejében az előre kijelölt, következő szállásra autóztatnak, így elég akár egy kisebb táskát is cipelnie a gyaloglás közben.
A spanyol kormány a magánszállásokon (úgynevezett albergue-ken) kívül az önkormányzatok által üzemeltetett helyeket is támogatja. A többnyire iskolákból kialakított, 40-50, de van, ahol 80-100 férőhelyes tömegszállások az igazán puritán életmódot kedvelőknek jelentenek élményt. És azoknak, akik a caminón nem elsősorban a komfortot, hanem az egyszerűséget keresik és eltűrik több tucat vadidegen társaságát.
„Nem baj, nem kell vallásosnak lenned. De az, hogy itt vagy, azt jelenti, valamiben mégis csak hiszel. Ágy nincs, szalma és matrac van, ennyi is elég a komforthoz. Ha szeretnéd, vacsorakészítés közben beszélek neked arról, mi a különbség a turista és a zarándok között. Eldöntheted, ki vagy. ”
A camino útvonalát nem csak a 20. században járták tömegek. A középkorban is tízezrek zarándokoltak el Santiagóig, ami akkoriban rendkívüli teljesítménynek és valódi aszkétizmusnak számított. Egymást érő éttermek és szállások híján az emberek jóindulatára hagyatkoztak a zarándokok, akiket tárt karokkal fogadtak be és láttak el: kiváltság és megtiszteltetés volt ugyanis zarándokot vendégül látni. Ma már a vendéglátás pénzt és profitot jelent, kivéve azokon a helyeket, ahol a camino eredeti szellemiségét akarják a modern kor zarándokaival megismertetni. Az ilyen szállásokon nem fix napidíjat, hanem donációt kérnek, a betérők annyi pénzt adnak, amennyit gondolnak. Az így összegyűlt adományokból a szálláshelyet üzemeltetők finanszírozzák a következő napi vacsorát az újonnan érkezőknek.
A parókiák nyújtotta kisebb szállások azok számára nyújtanak élményt, akik a napi szakasz teljesítése után nemcsak ételre, meleg vízre és ágyra vágynak a napidíj fejében, hanem valamiféle erkölcsi/spirituális útmutatásra, vagy legalábbis közösségi élményre. Több ilyen legendás hely van a Camino de Santiago útvonalán, az egyiket az alig 60 lelket számláló, Burgos tartományban található Tosantos parókiáján működteti Jose Luis. A vacsora közös elkészítése közbeni beszámolóiból derül ki, mekkora változáson ment keresztül a camino az elmúlt néhány évtized alatt. Ő maga már több mint egy tucatszor sétált el Santiagóig, 1978-ban ő volt a távot teljesítő összesen hat zarándok egyike.
Sohasem érkeztem meg, mindig úton voltam
– sűrítette egy mondatba zarándoklatainak lényegét Jose Luis, aki a minden nap hozzá érkező és nála megszálló emberek számára gondoskodik arról, hogy ha eddig nem, akkor Tosantos után biztosan zarándoknak érezzék magukat. A hozzá betérő caminót járóknak nem mulaszt el leckét adni zarándoklatból, amikor azt hangsúlyozza, bár mindenki csomagja nehéz, ha azt nem cipeled, akkor ne remélj megtisztulást. Életbölcsességnek álcázott szigorú intelmeit megszeppenve hallgatják a hozzá betérők. „A camino nehéz műfaj, nem élvezheted minden pillanatát, több száz kilométer legyaloglása nem lehet minden méterén könnyű. Fogadd el a nehézséget, gyalogolj vele és örülj a könnyű pillanatoknak. De ne a könnyebb, komfortosabb helyzeteket keresd, mert éppen a camino lényegét hagyod elveszni ezzel: a caminóhoz ugyanis hozzátartozik a fizikális és lelki megpróbáltatás, ezeken túl kell lenned, hogy amikor megérkezel Santiagóba, boldogan ünnepeld magad a katedrális előtti főtéren, a zarándoklat végpontján.”
Egy imát nyomott a kezembe. Magyarul volt, kérte, hogy olvassam fel. Az utolsó sorára emlékszem: „a zajtól menekülök, de nem az emberektől”.
A muszlimok útja Mekkába, a Szent Mecsethez vezet, a buddhistáké Bodh Gajába, egy fügefához, ahol Buddha megvilágosodott. A kumbh melán a hinduk a Gangesz, a Jamuna és a Szaraszvati szent folyók találkozásánál mártóznak meg a folyóvízben.
A vallási zarándoklatok parancsolata, hogy a zarándok világi életét felfüggesztve csak az istenének éljen. A Santiagóba vezető zarándoklatok vallásos jellege mára erősen elhalványult, és ma már inkább életvezetési célból kelnek útnak a zarándokok, keresve saját útjukat.
A camino ma már inkább ezoterikus érdeklődés, mint vallásos célkitűzés. A zarándoklat útvonalán fekvő városok templomai bár nyitottak és bárki által látogathatók, az esti misére főképp a helyiek térnek be, miközben a kávézók és a bárok zsúfolásig megtelnek bakancsot, túranadrágot és pólót viselő külföldiekkel.
Nem az a cél, hogy az esti misére odaérjenek, hanem az, hogy legyen helyük a zsúfolt szállások egyikén – mérgelődött egy madridi úriember, akinek már 14 camino van a lábában, és a kevés utamba akadt olyan zarándok egyike, aki kifejezetten vallásos okból indult neki az útnak tizenötödjére is. Úgy tűnik, a híresen katolikus ország kormányát nem izgatja, hogy az egyház elengedte a caminót, és ma már turisztikai látványosságként, nem pedig vallásos célként kezeli.
Ha nem vallásos megvilágosodást, akkor mégis mit keres a 300 ezer Santiagóba elzarándokló ember többsége azon túl, hogy elolvas egy könyvet vagy megnéz egy filmet, és kedve támad a caminóhoz?
Kétségtelenül az ilyen hosszú gyaloglásnak vannak egészségügyi előnyei: szinte mindenki megszabadul pár kilótól a napi 20-30 kilométer gyaloglásnak köszönhetően, de sokan ennél bőven többet sétálnak, fizikális teljesítményként tekintve a caminóra (van, aki mezítláb gyalogol, és akad olyan is, aki futva teljesíti a távot, nem kevesebb, mint napi egy maratont teljesítve).
Sokan megkönnyebbülést keresnek az őket gyötrő érzelmi kínoktól, és akad tudományos magyarázat arra, hogy van esélyük ezt megtalálni. A Psychological Medicine tudományos folyóirat által ismertetett, 80-as években készített tanulmánya szerint a zarándoklaton résztvevők szorongása és depressziója jelentősen csökkent a zarándoklat alatt, és ez az állapot hónapokig fennállt hazatérésüket követően is. Egy másik, kifejezetten a Camino de Santiagóra fókuszáló tanulmány pedig arra a következtetésre jutott, hogy a kutatásban megkérdezett zarándokok kétharmada a tisztánlátás reményében indult el a caminón.
Egy graffiti felirat előtt állok: „A problémák nem változnak meg azzal, hogy lesátálod a caminót és hazamész. De te tudsz változni az úton úgy, hogy otthon máshogy állj a problémákhoz.” Elismerően hümmögtem, kihúztam magam, megigazítottam a hátizsákom vállpántját, és végre megértettem, mit és miért csinálok.
Tényleg elég a tisztánlátáshoz, megtisztuláshoz, az élet értelmének megtaláláshoz az, hogy valaki legyalogolja a caminót? A kérdésre minden zarándoknak saját válasza lehet, az enyém ez: bárhogyan sétálod le, a legnagyobb ajándékot saját magadtól kapod. Mert adsz magadnak elég időt arra, hogy magaddal legyél, elgondolkozz azokon a kérdéseken, amiken otthon nincs időd, energiád vagy bátorságod. Elvárások nélkül indíthatod minden napodat, senki nem mondja meg, meddig és milyen ritmusban haladj. Te magad dönthetsz arról, kivel mész, és arról is te határozol, kit és mikor hagysz el az úton.
Ha szerencséd van, olyan emberekkel találkozol, akik segítenek a válaszaid megtalálásában. Rájöhetsz, az élet nem attól lesz gazdag, hogy minél több dolgot birtokolsz. Egy 40 literes hátizsákba pakolt nevetségesen kevés alapfelszereléssel is érezheted magad teljesnek.
Ha ez az El Camino, akkor rendben, nevezzük csodának.
(A szerző május 29-én indult Saint-Jean-Pied-de-Port-ból, és 28 nap alatt ért Santiago de Compostelába.)
