A magyar párbajkódex Clair Vilmos összeállításában 1897-ben fektette le a párbaj szabályait, de a szokás eredete a középkori lovagokig nyúlik vissza. A társadalom felsőbb, ún. párbajképes rétegétől sokáig elvárás volt, hogy kiálljon a becsületért, a lovagi eszmékért. A párbaj legfőképpen az arisztokrácia és a katonatisztek virtusának kiélésére adott lehetőséget, de a 19. században alkalomadtán már az úri középosztály is fegyvert rántott, hogy ügyes-bajos dolgait rendezze. A kakaskodásból kimaradtak a fiatalok, az idősek és a betegek. A hölgyek becsületéért pedig legközebbi férfi hozzátartozójuk állt ki, de akár egy jelenlévő idegen férfi is könnyen válhatott kelletlen párbajozóvá.
Persze nem minden sérelem kiáltott halálos megtorlásért, egy-egy udvariatlanság legtöbbször békésen rendeződött. A sértések, igazságtalan vádaskodások azonban gyakran végződtek párbajjal, amelyek az egyik fél sérüléséig vagy harcképtelenségéig tartottak. A legdurvább esetben, ha tettlegességet kellett megtorolni, akkor is kötelessége volt a segédeknek, hogy mindent megtegyenek a halálos kimenetel elkerülésére. Ők pedig, komolyan véve feladatukat, minden lehetőséget megragadtak, hogy biztosítsák nemeseink saját lábon történő távozását. Tették ezt azért is, mert a párbaj célja nem a halál, hanem a becsület megtartása volt.
18. század második feléből származó pisztoly fém veretekkel, ezüst csővel, kovás elsütőszerkezettel.
A sértést követően tehát a felek megnevezték két-két segédjüket, akik – a lehiggadásra is alkalmas – 24 órán belül továbbították a kihívást. A segédekből álló párbajbíróság ezt követően összeült, és megpróbálta békésen rendezni a vitát, amelyet szorgalmasan jegyzőkönyveztek is, hiszen enélkül később a bíróság emberölésnek minősíthette volna a halálos kimenetelű összecsapásokat. Ha nem történt meg a bocsánatkérés, akkor jöhetett a helyszín, majd a fegyvernem kiválasztása.
A fegyverek esetében is az élet védelmére, azaz az egyenlőségre törekedtek. A lövészetben jártas katonatiszt nem hívhatott ki pisztolypárbajra egy lövészetben képzetlen nemest. Persze a sértés súlya is befolyásolta a fegyvernem megválasztását, kardnál a szúrásra alkalmas párbajtőr vagy a kevésbé veszélyes kard jöhetett szóba. A hosszúkard a 15. századtól egészen a 18. század végéig számított elterjedt párbajfegyvernek. Jellemzően kikötötték, hogy azzal csak vágni lehet, de szúrni nem, a harc pedig első vérig tartott. Használata inkább a mozdulatok harmóniájáról, mind a fizikai erőről szólt. Talán nem meglepő, hogy akik így mérték össze az erejüket, azok több eséllyel sétáltak haza némileg sebzetten, de legalább élve.
Felülről lefelé: 19. századi magyar királyi testőrkard; 1800-as évekből származó francia tőrkard; 19. századi angol egyenes kard; cápabőrrel borított markolatú 19. századi angol kard.
Fontos tudni, hogy egyedül a katonatiszteknél volt engedélyezett a saját, szolgálati fegyver használata, akkor, ha az ugyanolyan paraméterekkel rendelkezett, mint a másik fél fegyvere. A pisztolypárbaj fegyverei jellemzően két ugyanolyan pisztolyból álltak, amelyeket leggyakrabban kölcsönöztek, de ha ezek valamelyik fél tulajdonában voltak, akkor a másik választhatott először. Nagyon ritka, hogy a párból mindkettő fennmaradt, felismerésüket segíti, hogy jellemzően 1-es és 2-es számmal voltak jelölve, egy közös dobozban, ugyanazokkal a kiegészítőkkel kerültek forgalomba. Mivel az elégtétel, és nem a halál volt a cél, a felek legtöbbször huzagolás és irányzék nélküli fegyvereket használtak. Csak a nagyon súlyos sértéseknél kerültek elő a komoly, célzásra is alkalmas darabok. A gyűjteményekben tehát leginkább sima csövű, nagy űrméretű, csappantyús és irányzék nélküli fegyvereket találunk. Ne feledjük, hogy a párbaj úri huncutság, így a hozzá tartozó kellékek is elegáns, szép kidolgozásúak. A csövön, a minőség zálogául, legtöbbször megtaláljuk magának a fegyverkészítőnek a nevét is. Így van ez ennél a 19. századi olasz párbajpisztoly párnál is, amelyet a Colombo nevű cég készített. Ez a ritkább, huzagolt csövű, tehát célzásra inkább alkalmasabb fajta, amit csak igazán vérre menő, latinos hevületű vitákban vehettek elő.
A pisztoly kiválasztásáról és megtöltéséről a segédek gondoskodtak, akiknek szándékolt hanyagsága számtalan esetben tette lehetetlenné, még a nagyszerű céllövők számára is, az értelmezhető lövések leadását. Sokszor került kevesebb lőpor vagy a kelleténél kisebb golyó a csőbe, hogy biztosítsák a pontatlanságot.
Ahogy az a regényekből is kitűnik, a párbajokat jellemzően a ködös, hideg hajnalokon rendezték. A sértés és a párbaj között eltelt időnek, és a kellemetlen körülményeknek is már megvolt a kijózanító hatása. A helyszínen a két-két segéden kívül négy tanú és egy orvos is jelen volt. A tanúk tiszte volt felügyelni a szabályszerűséget. Ha a segédek utolsó békítési kísérlete sem járt eredménnyel, akkor elkezdődött az elégtétel. A lövéseket, nem meglepő módon, a korabeli fegyverekhez képest elég messziről, 12-40 méterről adhatták le. Ha nem volt találat, akkor minden lövés után közeledtek egymáshoz a felek. Természetesen megállapodhattak abban is, hogy adott távolságból, meghatározott számú lövést adnak le egyszerre. Ha senki sem sérült meg, akkor berekesztették a párbajt. Esetleges sérülés vagy halál esetén a korábban rögzített szabályok szerint jártak el, amit később a pontosan vezetett jegyzőkönyvvel bizonyítottak a bíróság előtt.
A 20. század közepére – párhuzamosan a polgárság társadalmi és gazdasági vezető szerepének megszilárdulásával – lassan kihalt a párbaj intézménye, de a megmaradt gyönyörű fegyverek továbbra is őrzik a letűnt kor becsületét.
A cikkben szereplő fegyverek a BÁV november 20-ai művészeti aukcióján kerülnek kalapács alá. Nézze meg, és fogja kezébe a kardokat és pisztolyokat november 17-ig az ingyenes kiállításon! További információk és katalógus: www.bavaukcio.hu
19. századi osztrák pisztoly csappantyús elsütőszerkezettel, huzagolt, nyolcszögletű csővel.
